Keleti Ujság, 1935. január (18. évfolyam, 1-24. szám)
1935-01-21 / 17. szám
XVllL ÉVFOLYAM. 17- &2M. KEiETfUrsm Az erdélyi képzőművészet gondja Amikor még Nagybánya vezetett — Egy kiemelkedő esztendő A hanyatlás évei Ko'orsván kiállítások — Mit te he'űr k? (Kolozsvár, január 19.) Soha ennyi képkiállítást! Kolozsvárt az elmúlt hetekben képtárlatok hirdetései ötlöttek szembe lépten-nyo- mon. Egyszerre négy-öt kiállítás közt válogathattunk, A kiállítási termekben egyik festő még össze sem csomagolt s már a másik aggatta ki képeit. Társadalmi előkelőségek tartották a tárlatnyitó beszédeket. Mintha tüzet fogott volna a művészek alkotó kedve. Másfél hónap leforgása alatt Kolozsvárt több minr húsz művész szerepelt tiz-tizenkét képkiállitá- son. Akarva-alcaratlan föl kell tennünk a kérdést: mindez a hirtelen emelkedő fejlődést jelzi? Uj lendületre kapott képzőművészeti életünk? Dehogy... Ez a közönséget vadászó vásári zaj csupa üres látszat. Mögötte hiába keresnők a kilátásokkal biztató, komoly fejlődés nyomait. Ellenkezőleg, úgy látom, sohasem volt az erdélyi festészetben nagyobb mértékű a széthullottság, szervezetlenség, a fejvesztett zavar. Csalhatatlan tünetként a kiállítások felszökő száma is ezt jelzi. És elmondhatjuk, ha hivatott kezekbe nem kerül az irányítás, ez a széthullás hamarosan nagy károkat tesz a közönség érdeklődésébe.- is. Annál könnyebben, mert ez az érdeklődés nem régi keletű és nincs eléggé meggyökeresedve. Hiszen ismeretes dolog, hogy a világhá- béru előtt középosztályunknál a lakásdiszites leggyakoribb eszköze az értéktelen olajnyomat volt. Persze a bronzzal bevont, cirádás keret sem hiányozhatott. E téren jönnie kellett az ízlés változásnak, a magyar festészet csodálatos virágzása is serkentette. És valóban, mostanság évtizedek múltán a középosztály vagyonosabb részével is számolhatunk, mint képvásárlóval. Jóllehet ma keyesebb jut képre, könyvre, művészetre], mint fégykor. Éppen a napokban forgattam Ferenczy Károly életrajzát, amelyet a fia, Valér irt s ott jólesően lepett meg, hogy a képek leiró jegyzéke szerint milyet« tekintélyes számban kerültek Ferenczy nagy- értékű festményei középosztályunk kezére. Kétségkívül inkább Magyarországra. De Erdélyben is érvényes, hogy lassanként a képzőművészetek irányában is szélesül a közönség műveltsége. Csakhogy ezt az öntudatosodó érdeklődést, javuló Ízlést most a fejlődés helyes útjára kellene rávezetni s ott előre vinni. Itt következnék a képzőművészeti élet szervezőinek meg a nevelő hatású kritikának a feladata Eléggé sajnálatos, hogy Erdélyben mind a kettő hiányzik s ennek nemcsak a közönség, de az erdélyi piktura is kárát látja. Kurta visszapillantás. Pedig a terebélyes magyar művészet c leszakadt ága: az erdélyi képzőművészet gazdag örökséggel indult. Több fémjelzett érték mellett örököl kapta a nagybányai festőkolóniát: a Hollósy, Iványi-Grünwald, Réti, Thorma, Ferenczy Károly alapította világhírű Nagy bányát. Ez a müvésztelep naturalista meg impresszionista hagyományaival és az alapítók közül egyedül kitartó Thormával az élén irányt szabott, színvonalat őrzött, egyáltalában döntő fölénnyel vezetett az erdélyi festészetben. Később azonban, néhány év múltán Thorma visszavonult. Tőle Mikóla András vette át a vezetés gondjait- Rajta kiviii Ziffer, Ráta Péter, Krizsán és a korán elhunyt Bőr- tsök Samu dolgoztak sikerrel Nagybányán. A felbukkanó uj irányok hívei meg a büszke múltú nagybányaiak arról győznek meg, hogy sokat várhatunk az erdélyi képzőművészettől. Közbevetem, hogy ezidőtájt robban be a zseniális székely festő Nagy István. Végtelen kár, hogy nyugtalan természete innen- is tovabbüzi. Tehát -nagy erők feszülnek Erdélyben! Csak hiányzik az irányító kéz, amelyik összegyűjtse a festőket és szobrászokat — seregszemlére. Mig el nem érkezik az ee- délyi képzőművészet emlékezetes nagy észténA kalauz ur irta: Csathó Kálmán Ezt a történetet úgy adom tovább, ahogy megtörtént, azaz ahogy hallottam. Se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle. Azt hiszem ezt már megtette vele az az úri dáma, aki nekem elmondta. Ezt a gyanúmat csak azért közlöm, mert az Élet nem igen szokott kerek történetekkel szolgálni, önagyságától azonban már hallottam egyet-kertöt. A nagyobb pontosság kedvéért átadom a szót neki magának. — Ismeri a kutyámat? A Babát. Mát hogyne! Az öreget. A nyáron mult tizenöt éves, de még mindig elég jól birja magát. Mindennap megsétáltatom ebéd után. Vasárnap délután is elindultam vele, de véletlenül clszó- rakoztaw egy kicsit, messzebbre kerültem, mint akartam és féltem, hogy ennyi járás sok lesz a kutyának. Ezért aztán elhatároztam, hogy villamoson viszem haza. Megálltam egy megállóhelyen és vártam, Két zsúfolt kocsi ment el előttem, végre a harmadik pótkocsijának az első perronja, ami tudvalevőleg a kutyaosztály, üres volt. Kutyazsinór, retikül, esernyő: tele volt a kezem. Hozzá az a buta zár a perronajtón belül! Mire kinyitottam és a Babát feltessékeltem a lépcsőre, bizony beletelt egypár pillanat és a pótkocsi kalauza meghúzta a csengőt, ami azt jelenti, hogy mehet. Szörnyen megijedtem, hogy a kocsi elindul és vagy az öreg kutya esik le, vagy én lemaradok. Rákiáltottam a kalauzra, hogy miért nem figyel, mikor látja, hogy fel akarok szállni. A kalauz visszafelelt valamit, amit nem értettem, amire még mindig dohogva azt mondtam: — Hallatlan! Egy szóval sem többet, csak ennyit: hallatlan. Gondolni igaz, hogy azt gondoltam: „hallatlan szemtelenség!“ Ezt azonban nem mondtam ki. A kocsi közben állt, szerencsére csak akkor indult el, amikor már fenn voltam. A perron üres volt, csak egy fiatal leány ücsörgött ott egyedül. Nagyon csinos volt. Szőke, kék- szemü. Jobbfajta irodakisasszonynak néztem, vagy masamódnak. Alig állapítottam ezt meg róla magamban, megjelent a kalauz ur. Lovagias arccal és kér- dőrevont: —Mit tetszett felém kiáltani? Megvallom, borzasztó düh be jöttem. Kockáztatja az én nyakamat, a kutyám nyakát és még neki áll feljebb! — Azt, hogy micsoda tempó az, hogy indítani mer, mielőtt az ember felszállt! Ezt mond- tam és mondom is. És, ha még okoskodik, hát fel is jelentem! Paprikavörös lett és azt felelte: — Csak tessék! Legalább majd megtanulja, hogy a pótkocsi első perronjára figyelni nem az én kötelességem, hanem az első kocsi kalauzáé! Engem ne tessék a kötelességemre tanítani !... Hová tetszik? — Két egyenest! Nekem és a kutyámnak! — feleltem kissé szelidebben, mert beláttam, hogy neki van igaza. De nem akartam egészen alulmaradni és hozzátettem: — Hanem beszélhetne valamivel udvariasabban is. Azért nem szükséges govombáskodni. A kalauz rámnézett és közben megállt a jegyet letépni kezének a mozdulata is. Egy pillanatig farkasszemet néztünk. Akkor odafordult a leányhoz, aki csendesen meghúzódva állt a sarokban és azt kérdezte tőle: — Mondja kérem, gorombáskodtam én Őhagyságával? A leány lángvörös lett a megszólításra és a két szeme riadtan tapadt a kalauzra. Valamit motyogott, de olyan halkan, hogy nem le hetett érteni. A kalauz rámordult: — Hallotta maga. hogy én egyetlen boromba szót is szóltam?... Mutassa c-sab o je-' gyét!... A leány előhúzta retiküljébő! a jegyet Valami igazolványt, vagy jegy füzet félét. Ba'MBEBHjaaKí» u.wrmzsrsm 7 HÄLÄOJOM A KOBRÁI ÉS miÚlM BOROTVA PEtó! Hem,$zggacjs» sa betéti Éle tartás i Követelje határozottan.! Lerakat és képvi-el°t: (ááü a* io» 8 «, Sucureţu deje: 1930. Ebben az évben rendezi meg bemutatkozó tavaszi kiállítását a Barabás Miklós- Céh, melynek keretében Mikola, Szól nay Sándor, Jándi Dávid, a csikmegyei Zsögödre hazaköltözött Nagy Imre, Podlipny, Udvardy, Varga Albert, a szobrász Gallas és a céh-szervező Kós Károly állítanak ki. És 1930. decemberében megnyílik a várva-várt kollektiv tárlat az Erdélyi Képzőművészek Kiállítása. Ahol a három erdélyi nép legjobb művészei adtak egymásnak találkozót. Nagysikerű, hatásos megnyilatkozás! Itt vannak a szászok közűt négyen Mattis Teutsch vezetésével, eljöttek a románok úgy tizenöten, kik közül már akkor messze kimagaslott Demian Tassy és felvonultak a magyarok — különböző irányok kivei, — közel harmincán. De hol maradt ennek a kiemelkedő sikerű bemutatkozásnak a folytatása? Miért kellett hosszú esztendőknek eltelni kollektiv kiállítás nélkül? Rendezett ugyan a. Károlyi Gáspár Társaság 1933. telén egy kollektiv célzatú kiál- litást, do elhibázott volt a gondolat, amelynek alapján megszervezték. Még Így is hozott eredményt; a fiatal, hirtelen beérkezett grafikus- tehetség, Gy. Szabó Béla felfedezését. Utána ismét mélységes hallgatás- Senki gátat nem vet a müvészietlcnség, üzleti szellem betolakodásának. Mintha az erdélyi képzőművészet nemes hagyományai elvesztették volna hatásukat. Á közönség pedig tétován áll a hamis színezésű tájképek, sablonos Madonna-szobrok, . — Hát persze! — szólt a kalauz. — Bevásárlási jegy vasárnap délután!.-. Miért nem felel kérem? Gorombáskodtam én ezzel, a höiggyl? A leány most elsáppadt és azt lebegte: —- Nem leértem! Nem tetszett gorombás- kodni!.— És-felém vetett egy bocsánatkérő pillantást. A kalauznak elégedetten megcsillant a szeme, visszaadta a leánynak a jegyét, rámnézett és azt mondta: — Nahat! — Azzal megfordult, visszament a kocsiba és haragosan berántotta az ajtót magnmögött. Mint, aki még így is megbántva érzi magát önérzetében az igazságta lan vád miatt, Baba ijedten kezdett ugatni as ajtócsattanásra én pedig, hogy könnyítsék ma- gamon, odafordultam a szőke leányhoz és azt mondtam: ■■■• — Hát ezek a kalauzok sem a leguövaria sabb emberek, annyi bizonyos! Azt hiszem, egy kis szemrehányás is volt a hangomban a leány imént való tanúskodása miatt, amit megérezheteft, mert azt ielelte: — Ne tessék haragudui kérem, de nekem muszáj volt úgy felelni... Különben a kalauz ur leszállított volna. Talán el is vette volna a jegyemet. — Hogy, hogy? kérdeztem. — Hát érvénytelen jeggyel utaik? — Dehogy kérem! Érvényes ez. De-csak hétköznap és ünnepeken délig. Bevásárlási jegy. — Mi az a bevásárlási jegy? — Úgy hívják. A Baszkért urak háztartási alkalmazottjai kapuak.ilyet... Piacra járni' Az én gazdám igazgató. — Maga háztartási alkalmazott? — kér deztem. — Igenis kérem.. Szobaieány vagyok — Most kimenője van? — Igenis kérem. ' — És ilyenkor nem szabad azt a jegyet használni?
