Keleti Ujság, 1934. december (17. évfolyam, 276-300. szám)
1934-12-24 / 296. szám
m ft számukra, hallgatni, ahogyan én beszélek, A ház gazdája, derűs arcú, barna bérű, fekete bajuszai férfi. Csupa lélek-ember és sok szara van arra, hogy öröm az neki. ha ilyen vendége van. A vádamra ix teszi a kezét és azt mondja moso- iyogva: — Szeretem, hogy itt van maga. Aztán megindulunk ketten, mint egymásra talált jóbarátok, ki a faluba. Útitársam vár a falu másik részén. A kapuba még utánunk szalad a háziasszony, kezében fekete agyagtállal. Az agyagtálban valami ennivalóval. Hogy szinte elfeledett megkínálni. —. Ha kedmed tudja ezt enni... _kinálja. Ettem én már sole mindent ebben az életben s még eddig, meg nem haltam semmitől. Ilyen eledelt sohasem láttam. Apró káposztalevelekbe göngyölt kttkoricakása-gombolyagocskák. Hidegen, nedvesen, azt sem tudom, meg van-e főzve. He az a jó lélek, amivel kínálják, többet ér sok ezüst tálcánál. Kezembe veszek egy darabot s úgy megyünk tovább. Amint megeszem, arra gondolok, hogy bizony, ilyen eledellel nagyon nehéz kigyógyitani a gyomorbajos ártatlan beteg kislánykát. — Vittük doktorhoz egyszer, _ mondja a gazda, — de szegény földi ember vagyok, nincsen para az orvosságra. jj IV. A szomszéd faluba is át kellett menni, hogy jelentkezzünk a eseudörségen, nehogy azt higy- jék, valami titokzatos emberek járnak erre. Aztán visszajövet megvendégeltek az útitársam szállásán meleg tejjel, tortával és beszédes barátsággal. Ha ezek a szegény, jószivü, tisztaleikü emberek fel tudnák a tejet úgy is forralni, hogy ne legyen íüst-szagu, mennyivel jobb izü lenne az eledelük. Ha a málélisztből kerekre formált torta helyett buzakenyeret sütnének, több áldását látnák a mezei munkájuknak. De nagy érték az a csorbítatlan megelégedettség, amivei arról beszélnek, hogy ami ruha rajtuk van. mindaz, amivel a kis házaikat berendezik, a falra körbe- aggatott nagy szőnyegek, a magasba a mennyezetig egymásra rakott kelengye-vágyon, mind a kezük munkája. Venni nem vesznek mástól, idegentől nem tanultak ehhez semmit, csak az ősöktől, gyári áruért nem járnak a boltba. Gyermekeiket nem engedik ki a házból, mások szolgálatába, Templomuk oltárainál megtalálják a vigaszt az életörömök hiányaihoz. így maradtak meg abban a hajdani életmódban, amiből mi sok századdal ezelőtt kivetkőztünk s igy tartották meg azt az egykori népi nyelvet, ami nálunk ki- csiszolódott és sokat változott. Ennél a vendéglátó háznál azonban senki sem beszél magyarul, csak a bevetődött szomszédok. De a ház két fiatal leányocskája tud egy éneket. Finom, leányos szerénységgel, de tudatos önbizalommal állanak egymás mellé az első szóra. A mennyezetre szegeződik kék szemük tekintete és mintha onnan fentről kapnák a bátorságot, énekelik a magyar szöveget a hideg őszi szélben lehulló falevelek elmúlásáról. Csak ebben a két sorban van valami, amin megakad a mi fülünk: En elmegyek, te itt ramadsz, Tudom Hozat, ca megsiratsz. V. Késő sötét este van már, mikor a házigazdámmal hazafelé ballagunk. Sokféleképpen igyekszik megmagyarázni, mennyire jól esett neki, hogy velünk együtt lehetett. A gyepes udvarra fehér foltokban besütött a hold a felhők közül. A kerités mellett a kisgazdaság egyetlen lajtorjád szekeréből valami takarmányt majszol az odakötözött alacsony tehén. Unő itt a neve s nem jut errefelé fedélalja a marhának is. Az öreg szaimafedeles ház kis ablaka világos még. Gyertyafény ég benn a szobában, kendős női fejek az ablak mögött. _ Mi az, itt ilyen későn még mindig fenn vannak? Nem kapok semmi magyarázatot. Már el is hittem, hogy ez itt igy szokás, A házigazdám bekísér a szobámba, messzire elkergeti a kutyát s azt mondja, hogy csak egy pillanatig várjak, 'hozza ő a lámpát. Néhány pillanat múlva hozta is az égő petróleumlámpát, Leülünk és beszélgeKummsuB »■■■ni un him I mm ....... XVII ÉVFOLYAM, m, SZÁMtünk. Rengeteg kérdése van, hogy mi mit hogyan mondunk. S főképpen: mit hogyan írunk. írnom kellett/mert magyar Írást kívánt látni. A siket- néma ember nem vágyakozhatik jobban a megszokásra, mint ahogyan ő szeretné leírni tudni a szavakat, amikkel gondolkozik és érez. Nyomtatott magyar betűket akart látni s elszomorodot- tan tört fel leikéből a keserűség, hogy hiába erőlködik, nem tudja olvasni. Beii zve, tagolva tanulgatja a nevemet és gyermekies örömmel vigyorog, amikor tudja. Néhány pere múlva meg akar lepni azzal, hogy nevemen szólít s már elfelejtette. Felébred benne a természetes ész egyszerű logikájának önérzete s ő kezd vizsgáztatni sok faggatással. Így: ha a nagyfarku vadállat nálunk is farkas, miért nem mondjuk mi is a nyulat fülesnek? Vagy: a pecsenyéit miért kereszteltük el mészárosnak? Aztán bejön halk szavaival a felesége is. Beszélnem kell sokat az otthoni nagy-nagy templomokról s arról, hogy azokban hogyan prédikálnak, mit milyen nyelven imádkoznak. Nagyon eltelt az idő s úgy éreztem, mintha nagy gyeimekek meséket mondatnának velem. Már-már attól tartottam, hogy én álmosodon! bele a mesemondáaba. Az asszonynak valami nagy fájdalom jutott az eszébe, mélységes sóhaj szakad fel a leikéből. __ Nem voltál hon, úgy halt meg szegény, _ mondja szelíden, halkan az urának. Megütöd ve elhallgatok. Ezeknek az áldott jóságu embereknek, amig a családapával odavoltunk, meghalt a kis gyermekük. Eltitkolták, ma- gukbaíojtották a szülői fájdalmat fezekre az éjszakai órákra, Lehetséges? Meglobbant bennük az ősi vágy. A betűnek, a szónak, a tudásnak égető örökölt ezomja. Forrni kezdett a vér. _ Mit csinálják, _feleli a férfi a világ legtermészetesebb hangján _ vele voltam. Nem hagyhattam el. Ream mutat, Amikor beszaladt egy pillanatra a lánya után a vén házikóba, meglátta, hogy halott a gyermeke. Keresztett vetett és hozta a lámpát. __ Reggel mégis el kell menj a primariăra. Bejelenteni a holtacskát, — szólal meg aztán ismét az asszony. A férfi megint felém mutat: _ Keresünk valakit. En nem hagyhatom. Reggel szivbemarkoló zokogásnak a hangjaira ébredtem. Az ablakhoz megyek. A szalma- födeles ház eresze alatt egymás nyakába borulva zokog a két leányt estvér. . Az édesanyjuk, kisirt szemmel, valahonnan őszvégi virágokkal sietett haza. Házigazdám félrehuzódva, szótlanul áll a tehenes szekér mellett. A földet nézi. Aztán megfordul és ráhajtja fejét a szekérlajtorjára. Észrevétlenül surranok ki a kapun, hogy tovább ne zavarjam őket. VI. Mikor az udvarba visszatértem, a vén szal- mafödeles ház előtt, kis deszkaállványon, szines szőnyegekre terített fehér vásznon, fehér ingecs- kéjében' feküdt a halott kislányka. A haja is majdnem olyan fehér, mint a vértelenné vált arca. Szétbontott, felborzolt hajjal állottak a gyászoló lányok kétíelől mellette. A házon túl, omladozó vályogfal mögötti szabad tűzhelynél nagy fekete üstben öreg asszonyok, málélisztes ételt főztek. A sirdogáló lányok szétbontott haját az őszi szél még jobban borzolta. A gyásznak ezt a szokását abból az időből tartották meg, amikor még ők is, mi is pogányok voltunk. Megőrzött emléke ez annak az időnek, amit egykoron testvéri közös sorsban még együtt éltünk. A szülők égő gyertyákkal jöttek ki a házból A gazda odajön hozzám és már látom az arcán, hogy még ö akar mentegetőzni: _ Ne legyen bánság amiatt, hogy elhagytam. Felforrt véréből egy kibuggyant csepp a porba hullott. Az őszi szélben borzolódó kibontott, haj gyászos lobogóként/tanúsítja, hogy az a porbáhullott vércsepp a miénk is volt. Hitet teszek róla én is, hogy igaz-testvéri fájdalom volt, amivel ott állottam.
