Keleti Ujság, 1934. december (17. évfolyam, 276-300. szám)
1934-12-24 / 296. szám
Egy vércsepp a porba hullott... Irta: ZÁGONl ISTVÁN XVII ÉVFOLYAM296. SZÁM. KsunUisxc L A távolság nem több négyszáz kilométernél. Amig azonban hazulról eljut ide az ember; rengeteg viszontagságon keil keresztülmennie. Ahoz, hogy hazulról eljussak ide, kellett legalább ia akkora elhatározás és le kellett küzdeni annyi gondot, mint amennyivel a londoni angol megindul a kényelmesebbnél kényelmesebb óceánjára hajók valamelyikén Keletindiába. Az ő egész útja pihenés s ha mégis volnának fáradalmai, ahova megérkezik, ott megtalálja a már régen odatele- pitett angol életmódnak a szalonjait, fürdőszobáit es azokat a pehely vánkosokat, amelyeken mélyebben aludhat és nagyobbakat álmodhat a brit uralom s a brit üzlet hálózatainak tovább terjesztéséről, mint a londoni szürke háztömbök zajos lakásaiban. Az Ő szemében egy négyszázkilométeres utazásról megrázó élményeket elmesélni, csak olyan tréfás játék lehet, mint ha a Toldi-legenda arról szólana, hogy a nagyerejü Miklós egy fog- piszkáiót kapott fel és azzal mutatta meg az utat a kérdezősködő királynak, Pedig nem ilyen súlytalan kis íenyőszálka volt ez a teher, hanem malomkő, amit ha nem is kellett félkézzel és vízszintes vonalban kinyújtani, de meg kellett fogni és az útból valahogyan elcipelni. Távol áll tőlem, hogy irigyeljem. Ez a négyszáz kilométer adott annyi örömet nekem, mint amennyit, találhat az ő üzleti számításokra berendezkedett, észvilága a földabrosznak a túlsó sarkán, ö utazhat tízezer kilométereket s a világjárás legnagyszerűbb segítő eszközei állhatnak rendelkezésére, Ázsiát mégsem fedezheti fel. Ezt elvégezték ott előtte, alaposan, sokan, Mi itt. ebben a közel-távolban találhatunk egy darabot az ősázsiai életmódból. Abból, amit. mások nem kutattak fel a mi számunkra, nem is érdekel senkit, csak bennünket magyarokat, akikben azóta, bőgj' átjöttünk a Kárpátokon, állandóan pislákolt és soba ki nem aludt a vágy, ‘hogy visszanézhessünk a keleti pusztaságokban elmaradt, leszakadozott testvértÖrzsekrc és ágaikra. Mi, ahogyan felérkeztünk a Kárpátok bérceire, benéztünk a nyugati láthatárra s aztán belevágtattunk ennek a civilizációnak áramlatai közé. Más népek, nagy nemzetek, a jóval előttünk érkezettek versenyébe belehajszoltuk magunkat, Bele is éltük magunkat, egészen a büszkeségig. A testvémélküliség és az, fogy magunkra utalva kevesen vagyunk, sokszor fájdalmasan juttatta eszünkbe az elhagyott és elhullatott vért, amelynek sebei soha, be nem nőttek azóta. Abból a lemaradt vérből is élet sarjadt, nemzedékek nőttek azon a földön, amelyre hullott, Vajh, mi lett belőlük?! Nyujtanák-e ölelésre a karjaikat, ha ezer esztendős távolság titán egymásra találunk? Nincsen mit irigj’elni a kelet felé rengeteg mérföldet könnyen utazó angol in ivm—«I Rodlif korcsolya leszállított karácsonyi áron Schuster Emilnél Cluj. hajósokon, mert az ő lelkűk nem érez semmit a kíváncsiságnak ebből az izgalmából s nem ismerhetik, nem is kereshetik azt az örömet, aminek a boldogsága Szent Januárius ereklyecssppjelként forr fel bennünk, amikor a távoli mezők földjének ősgyökerén nőtt testvérsarjak világára rátalálunk. íme, ez futott végig a fejemben, amikor egy nlyan csángó faluba jutottam, ahol már vannak, akik nem tudnak arról, hogy ők voltaképpen magyarok és akik tudnak, azok is csak keveset, II. Az alacsony koresmaház olyan kívülről, mintha a csataldzsai Balkán-határ mentén voLna. Csakhogy benne európai magasságú asztal s nem gyékény szőnyegen kuporognak turbános férfiak, hanem rendes székeken ülnek __öreg-öregasszonyok. Nem török kávé van előttük, hanem magasnyaku üvegekben kimért bor, Igaz, hogy az esztendőnek ezekben az utolsó hónapjaiban nincsen már mezei munka, de legalább is szokatlan a látvány, hogy hétköznap délután az ilyen öreg fehérnép is ráér korcsmái tereferére. Sőt, ugj' látszik, ez a nemtelen szórakozás itt nekik jár ki a legnagyobb mértékben. A fiatalok hadd dolgozzanak otthon, az öregek már kivették a részüket a munkából. A beköszöntő magyar szóra felkapják a fehér kendőzővei körülcsavart fejüket, reám mei’ed minden szem, de a bizalmatlanság, az ismeretlenség elnémítja őket. Abból a savanya borból én is veszek egy magasnyaku üvegecskével és közéjük tolakodom. Hárman vannak, egyik öregebb, mint a másik. Amikor megszólalnak, akkor sem akarnak magyarul beszélni Nagyon kell keresni azokat a szavakat, amiket ők a közös anyanyelvűnk szótárából megértenek, A vér lassan, de kezd felmelegedni bennük, Aztán megered a nyelvük, egyszerre hárman beszélnek. Kevés az én két fülem, hogy felfogja a szavakat. Hallom, hogy mind ugyanazt mondják, kérdezik, s mindenik mondatból csak az első szót tudom kivenni: __Kelmed... Kelmetek... Magyarul beszélünk és nem értjük meg egymást. Olyan gyorsasággal pergetik a szavakat, mint ahogyan anatóliai népek szokták és minden megfeszülő figyelmemmel sem tudok annyit megállapítani, hol végződik az egyik szó, s hol kezdődik a másik. Megdöbbenek, mert úgy érzem, hogy kezdem elveszíteni a felébredt bizalmat, Ezek nem hiszik el, hogy én igazi magyar vagyok. Rettentő savanyu ez a bor, de lenyelek belőle, mert a torkom szorongását szeretném meg- enyhitenT. __ Néni, néni, __mondom már kérő hangon a idegen számukra ez a szó is. Ennek a kis korcsmaháznak alacsony, kopottas szobájában sem kevesebb, mint ezer esztendős távolság szakadéka tátong közöttünk. Az ezeresztendős vágtató múltnak az a könnyelmű feledékenysége, amivel az érintkezést e Icmaradottakkal megszakítottuk, most egyszerre terhes bűntudatként szakad le, egyedül reám. A visszafordult tékozló ííu is eszembe jut, akinek megtérő gyermeki számára meglágyul a szülői szeretet s azt mondom: _ Anyám! Erre a szóra az öreg asszonyok arcán felolvad a ridegség és elmosolyodnak. E2 alatt ők is azt értik, amit én. Ebben a szóban annyi szeretet volt ezer esztendővel ezelőtt is, mint amennyi van ma. Az idő nem morzsolta fel, a térbeli szakadék nem tépte el annak a tudatnak a hai/ány nyomait, hogy az anyák nemzedékein át ugyanazt az édes anyanyelvet örököltük, Kezdettük egymást magyarul tanítani és megérteni. 25 és az Összes velejáró kellemetlenségek 1 mell«, hát* é* fejfájások, Ideges zavarok és a láz, oly szerrel gyógyilan- dók, amely mindezekre fiat 1 csökkenti a lázat, enyhíti a fájdalmakat és megnyugtatja az idegeket. E teljes hatásképesség csak egyetlenegy gyógyszerben van megésezai HEVRAL6INE JURIST III. A gyepes udvaron két kicsi házikó. Az egj'ik nagyon öreg, megfeketedett szalmazsup rajta. A másik uj építmény, deszkatetős, egyetlen egy szoba, semmi más és ezt nyitották ki nekem, szállásul. Tele a szoba színes szőttesekkel; szebbnél- szebb csikós lincser-tcritők, egyszínű takarók, a széles deszkás ágy fölött a rúdon a barnecek, övék, szőtt és hímzett kendők tarkasága. Minden a háziak kezemunkája. Kihordanak a házból sok mindent, az ajtó elé, hogy a napvilágnál mutogassák. Ez az ő kincsük, vagyonuk, ez a sok szép színes szőttes és varrottas. Ebben van a házi asz- szony hozománya s idő gyűjtik a ház leánygyermekeinek a kelengyéjét majdanra. Körülvesz a család, kis fiúcskák, nagyobbacska leányok. Min- denik várja, hogy kérdezzek tőle. is valamit s nagy az öröme annak, aki a kérdező szavakat megértette. A fehér kendős, finom arcú asszony egyszer elszomorodik és nehéz sóhajjal mondja, hogy nincsen itt az egész család. Hiányzik valaki. A kis Rozálka. Ott fekszik benn az öreg házikóban. Ha 0 nem tud kijönni, benézek én hozzá. Az apró ablak alatt, keskeny, hosszú pádon, gyap- jutakai'ókon, fehér ingecskéjébcn kislányba fekszik mozdulatlanul, hanyatt. Hangosan hiricel a lélegzete s piheg, mint a megrettent madárka. Szava nincsen már, de körülnéz s mindenikünk- höz van egy tekintete, mintha külön-külön mindönkitől várná a segítséget. Istenem, ha bárcsak orvos lennék! Az édesanyja bozzálép és hátrasimogatja fehér homlokáról az angyali szőke gyermekhajat. Ez a legnagyobb, ez az egyetlen jótétemény ebben a lehetetlenségben. Kinn a szegényes udvaron ismét körülvesznek a gyermekek és a felnőttek. Nagy szórakozás Omega A VILÁG LEGPONTOSABB ÓRAJA
