Keleti Ujság, 1934. szeptember (17. évfolyam, 198-223. szám)
1934-09-07 / 203. szám
/ XVII. ÉVFOLYAM. 203. SZÁM. «mmmm/mmmmmmmmeaummammm KeletiUjsXG üBEnnBBE] agamagao 5 Ma van száz éve, hogy a Farkas-uccai színházban feltámadt az eltemetett Bánk bán yp f'. — Két cikk. — \ \ :• Irta: Janovics Jeno dr. i. Áz erdélyi színészet történetének egyik legemlékezetesebb napja: 183í. szeptember ha- tcdika. Ezen a napon játszották Kolozsváron először az eltemetett Katona Józsefnek elfelejtett Bánk bánját. A századik évforduló napján a feledékeny színház helyett a hitet szító magyar sajtónak kell az ünnepi harangot megkonditania- Erdély magyarságát emlékeztetni arra, hogy kolozsvári színész és kolozsvári közönség henge- ritette el az elföldelt Bánkról azt a sziklatom- bőt, amely akkor már másfél évtized óta nehezedett a grandiózus magyar tragédia sirja fölött- A régi, még ma büszke méltóságában álló farkas-uccai színházban ezen az estén háborog- tak először a Bánk önmagát szétzúzó tépelő- dései, a magyar paraszt évszázados panaszai is ezen az estén jaj dúltak fel először a Tiborc ajakáról s a Petur bán tüzes és nyakas békétlensége is ezen az estén harsogott fel először. A magyar drámairás feltámadási ünnepé volt ez a száz év előtti előadás- Hiszen Bánk bán már akkor tizennégy éve porosodott a felejtés reménytelen tömegsírjában- Mártirsorsu költője is négy év óta pihent a kecskeméti temető jeltelen hantjai alatt. Egy lelkes, bátor, müveit és szárnyaló álmu színésznek kellett jönnie, hogy a rég elásott kincset kiemelje s a színpad világosságánál megcsillogtassa. Egressy Gábor volt az a fiatal, 26 éves színész, aki először ismerte fel a Bánk bán nagyságát s ő állapította meg •erről a műről, hogy a legkiválóbb magyar tragédia, melynek hibáiból csaknem ugyanannyit tanulhatnak íróink, mint minden időket túlélő erényeiből. Annál maradandóbb érdeme ez Egres- synek, mert nem hiúság, nem szerep-éhség vezette, hanem komoly és mély dramaturgiai meggyőződés- Hiszen az előadáson nem is igényelte a tragédia úgynevezett „hálás“ szerepei nek valamelyikét, nem játszotta sem Bánkot, sem Peturt, sem Tiborcot, hanem a legellenszenvesebb s színpadi hatás szempontjából leghálátlanabb szerepet, Ottót. Nem a maga színészi tehetségét akarta csillogtatni, hanem a közönség érdeklődését a műre irányítani. Szokás volt régebben, hogy a legjelesebb színészek évenként egy* vagy több jutaiomjá- tékot kaptak az igazgatóságtól. Az ilyen előadások jövedelmének bizonyos hányada a jutalmazandó színészt illette. Viszont ő válogathatta ki az előadásra kerülő darabot s benne \ saját szerepét. Rendszerint a legdivatosabb, pénztári szempontból a legreményteljesebb darabot s abban is a leghatásosabb szerepet választották a színészek. Hogyne! Hiszen ez tulajdonképpen szerződésben kikötött fizetéspótlék volt. Egressy Gábor becsvágya magasabbra tört. Azt az alkalmat, hogy egyszer maga válogathatta meg a darabot, arra használta, hogy igazságot szolgáltasson egy fel nem ismert, kinszenvedéscs életit magyar zseninek s hogy a maga kis anyagi haszna helyett a magyar drámairást ajándékozza meg egy felbecsülhetetlen értékű drágakővel. Irodalomtörténetirásunkban közhellyé vált az a megállapítás, hogy amit a kolozsvári drá- mabirálók vétettek Katona József ellen, azért a költő halála után egy kolozsvári színész szolgáltatott elégtételt emlékének. Célzás ez arra a pályázatra, amelyet Döbrentey Gábor nehány erdélyi főur áldozatosságából 1814-ben olyan drámai műre irt ki, amellyel az épülő kolozsvári nemzeti színházat megnyitni lehessen s amely pályázaton az állítólag versenyző Bánk bánt a bírálók észre sem vették. Homályos és még felderítésre váró titkok rejlenek e pályázat mögött. • Hogy lehet az, hogy Döbrentey, ez a művelt, sokat olvasott tanár, ez a minden nemzeti ügyért lángoló hazafi s bíráló társai éppen a Bánk bánt nem vették észre? Holott a bírálati jelentésben határozottan hangoztatják, hogy minden beküldött darabot a bírálók külön-kii- lön is, együttesen is lelkiismeretesen elolvastak. A pályázati feltételeknek pontosan megfelelt a Katona drámája: A felhívás történeti, vagy hősi darabot kivánt a hazai, vagy idegen nemzetek történetéből. Nos, Bánk törtéheti is volt, hősi is volt s akkori formájának minden kezdetlegessége, minden hibája dacára is lehetetlen, hogy a belőle kicsapó fergeteges magyar nemzeti tiiz ne gyújtotta volna lángra a bírálók lelkét. Vagy hogy az erős Shakes- peare-hatás ne keltette volna fel a Shakes peare-imádó Döbrentey figyelmét. Hogy lehet az, hogy a pályázatra beérkezett tiz, vagy tizenkét drámai mü közül a terjedelmes bírálati tanulmány, mely az Erdélyi Muzeum 1818-ban megjelent X. füzetében jelent meg, öt darab-1 bal részletesen foglalkozik, a hatodiknak is fölemlíti nevét, hogy legjobbnak a bihari szolga- biró „Pártosság tüze“ cimü darabját ítéli, amely a bírálókban „uj, nagy várakozást gerjesztett“ s a Bolyai Farkas drámáiról is megállapítja, hogy „nagy gondolatokban még elsőbb", csak éppen Bánk bánról hallgat? Még a cimét sem említi. Hogy lehet az, hogy Katona József, aki akkor még az irodalmi élet középpontjában, Pesten élt, évekig nem vett tudomást a nyomtatásban megjelent bírálati jelentésről, sőt nem is érdeklődött a pályázat sorsa iránt? Gyulai Pál óta minden Bánk-ma- gyarázat foglalkozik ezekkel a titokzatos kérdésekkel, de megnyugtató választ senki sem adott még. A korszellem elmaradottsága, a kritika hiánya, a dramaturgiai értékelés fogyatékossága, a bírálatot közlő folyóirat váratlan megszűnése, a Bánk bán első, ma már nem ismert formájának valószínű gyöngeségei nem kielégítő, hanem inkább erőltetett, mentséget kereső magyarázatok. Leghihetőbbnek azt a föltevést tartom, hogy Bánk nem is került a bírálók kezébe. Hogy részt vett a pályázaton, annak csak pár sornyi támpontja van: Katona József előszava a darab első kiadásához, amelyben szelíd megnyugvással irja, hogy „ötödik éve készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Múzeumban a kolozsvári leendő játékszínről felszólítás hir- dettetett. Nem volt-e pénz? Vagy — amit szégyen volna hinni — nem találtatott valamirevaló munka és igy a neszt csak idővel akarták meghallatni? De valójában a hire is elnémult, vagy legalább én nem tudok róla“. Ez tényleg azt bizonyítja, hogy részt akart venni az erdélyi pályázaton. Valószínű, hogy cl is küldte a darabját. De milyen utón? A pályázati felhívás arra szólítja fel az Írókat, hogy előzetesen jelentsék be szándékukat. Vájjon Katona nem csak a szándékát jelentette be? Ki vitte a darabot Kolozsvárra, ki nyújtotta be? Mikor? Erről semmit sem tudunk. Eljutott-e a bírálók kezébe? Ezt a homályos kérdést tisztázni kellene még- Talán ezen az utón jutnánk nyitjára annak a rejtélynek, hogy a müveit és magyar érzéstől lángoló bírálók miért nem említik a cimét sem Bánk bánnak. Volna ugyan még egy bizonyítéka annak, hogy Bánk bán mégis Kolozsvárra 'jutott: Egressy Gábor fiának, Ákosnak a levele arról, hogy édesapja miképpen bukkant Bánk bánra: „Atyám, mint a Nemzeti Színjátszó Társaság tagja, Kolozsváron 1834-ben jutalomjátékára szükséges színdarab után kutatva, az ottani színház egyik padláshelyiségében, a félredobott, porlepte müvek között találta meg Bánk bán kéziratát... Több heti keresés után rátalált egy régi Írásra, melyet a_ penész any- nyira ellepett, hogy jóformán a cimét sem lehetett már kibetüzni. Mikor ez mégis sikerült, elsősorban fölkeltette érdeklődését a darab cime: Bánk bán. Ebből lehetne valamit csinálni — gondolta magában és miután gondosan megtisztitóttá a kéziratot az idők nyomától, hozzálátott tanulmányozásához.“ Ez a levél tele van a fiú szeretető vei és bámulatával, tele van a színész érdekes meséket kereső és színező fantáziájával, de tele van egyszersmind könnyen megcáfolható valószínűtlenséggel is. Hogy jutott volna a Bánk kézirata a kolozsvári színház padlására? Hiszen a pályázatot már 1817-ben lezárták, döntöttek fölötte, a szinház-épitést pedig csak négy évvel későbben, 1821-ben fejezték be. Azután a pályázatot nem a szinház igazgatósága irta ki, a pályaművek tehát nem is kerülhettek a szinház „porlepte“ padlására. Nem is szólva arról, hogy a színháznak, konstrukciója folytán nem is lehetett padlása, hanem volt rendes könyvtárhelyisége, amelyben azonban a beküldött pályaművek egyike sem volt feltalálható. A Bánk első előadása idején Eg- ressy Ákos kétéves volt, később hallhatott tehát erről a nevezetes előadásról és évtizedek pergése folyamán színesedhetett ki lelkében ilyen érdekes mesévé az, hogy apja miképpen talált a „penészedő“ kéziratra. A valóság ezzel szemben az, hogy a tragédia már 1820-ban megjelent Pesten könyvalakban s ha nem is tudott érdeklődést kelteni, bizonyos, hogy az Egressy Gábor kutató, folyton művelődő, min. den uj könyvet mohón olvasó, szemét nem kerülhette el az a kis könyvecske, amelyről a Kulcsár lapja, a Hazai és Külföldi Tudósítások is megemlékezik, mondván, hogy „mert az eredeti darabok még mindig igen ritkák, dicséretes igyekezet volt Katona úrtól ezen pályán megindulni“, sőt öt évvel később a Tudományos Gyűjtemény c. folyóirat is azt Írja, hogy „ezen drámát a merész gondolatok és éles festések olvasásra ajánlják“. A valóság Csali: u külföldi regények sorozatában megjelent bármely könyv kötetje Kapható a Keleti Újság kiadóhivatalába Kvár, Baron L. Pop ucca 5 sz. ■BsmssmsK Vidékieknek a pénz és 10 tej portóköltség beküldése esetén rendelésnél portóiöitséget nem számítunk. B. S. Aldrich ...... És lámp ist adott kezembe az Ur „ „ „ S-áíl a fehér madár „ ,. „ E la kisasszony Temple Thurston Az álmok városa „ „ Szomorú regény „ „ A meg nem értett asszony Ludwig Wolff .... Bessel doktor ieltámadása „ „ A játékos „ .. Fel a fejjel, Charley! „ , Smarra „ „ Szuvarin hercegnő „ „ Ketten az ég alatt „ „ Csak hat hónap még az élet Elisabeth Russell Verőfény Hall Káiné ......... A fehér próféta, T. II >> >> >> >» *» „ „ A száműzött Vörös Jázon Város a tenger alatt Az új szegények A tudás leánya Ő Rudolf Siralz ..... Meghalok érte! „ ., Sztambul titkai J. W. Maxwell... Felejtünk Riearda Much..,.. A Deruga-eset Joseph Delmont... C. F. Cushman... Rider Haggard... azonnal szállítjuk. 150 lejt meghaladó I