Keleti Ujság, 1934. június (17. évfolyam, 120-144. szám)
1934-06-18 / 134. szám
Keievujjxg A fejsze-csapásokat is csak gyengén hallja. Végül azok is megszűnnek... Már sötétedik is. Ilyenkor hamar beáll az este. — Éhes vagyok, édesanyám! — súgja újra a gyermek. Felelni se tud, mert felharsan a biztató kiáltás— Ne félj Anikó! Kész a tutaj! Érted megyünk! Uj élet rândul végig a tagjain, de a fiúcska, — négy-ötéves csöppség — tovább pi- tyereg: * — Éhes vagyok! — Mindjárt lelkem, kicsi fiam! — biztatja. Már jönnek utánunk! Kapsz kenyeret, tejecskét... Aztán szépen lefekszel, aluszol... A gyermek azonban nem birja az éhséget. Eágja, gyengiti, kinozza— Éhes vagyok! Az anya ránéz és látja, hogy utolsó erőfeszítése szegénynek. Már kezecskéi se bírják fogni a faágat és feje előre billenve, erőtlenül csüng a kötélen. — Mindjárt meghal! — rémül át a gondolat az asszonyon és mégegyszer felszabadul a hangja. Mindeneket megdermesztve sikolt át a mindenségen: — Kenyeret a gyermekemnek! Segítség! A kenyérkiáltás megráz mindenkit. — Éhen halnak! — zokognak fel a fehérnépek- — Mi lesz velük! A férfiak gorombán taszigálják félre, hogy ne kelljen felelniük a rettentő kenyérkiáltásra, de ők is durva öklökkel morzsolják szét a szemeikben előtörő könnyet. Rettentő dolog, mikor a gyermek kenyeret kér és nem adhatunk neki! ök is érzik, ők is tudják— A kenyér!... —- gondolkodnak el. A kenyér, a drága, rettenetes, elérhetetlen, szent kenyér, amiért milliószámra halunk meg és még sincs. ■. Soha sincs... Jobb volna a fán hagyni ezt a három árvát is, hiszen úgy sincs, úgy se lesz kenyér! —■ A kenyér!... — morogják az emberek eltöprengve. Szerencsére nincs idő gondolkodni, mert visszaérkezett a lovas ember, kit TJgrai Feri után küldtek az erdőre, hogy jöjjön, mert a viz viszi el a családját. — Heába jártam! — szökik le a lóról mérgesen.— Nincs az erdőn Feri! — Hát hol van? — Barassóba ment a fizetésért a zsidókhoz. Három heti bérük bennmaradt, azt hozza ki- Holnap, holnapután ha haza kerül... Gyalog ment... — Az elég baj! — tekergeti a fejét vén Fejér Dávid! — Most hogy a tüzlangjába mondjuk meg az asszonynak? — Pedig meg kell mondani! — Azzal is minek szomoritsuk szegényt! Kicsit kisüt a nap, mielőtt lenyugodnék. A bérc tetejéről ver vissza. Kissé az asszony felelevenedik a fényétől, magához tér. Nézi, hogyan kötözik vastag kötelekkel a tutajt. Borzas hajjal előre mered a viz fölött és feléled benne a remény. — Siessenek! — kiáltja teljes erőbőlSegíteni akar az egész falu- Száraz, cseres, erős kezek ragadják meg és lökik be a tutajt az árvízbe. A köteleken emberek feszülnek. — Kik szállnak rá? — kérdezi Fejér Dávid. Egyszerre mindenki a vizre néz és megborzad. Senki se meri az életét kockáztatni. Egyik-másik férfi előre mozdul, inkább szégyenből, mint könyörületből, de asszonyaik, gyermekeik féltő félelemmel ragadják meg. — Ne menj! Belepusztulsz! Nem engedlek!... Mentse meg más! A Kádár-fiuk — markos, hatalmas legények — lerázzák magukról az igézetet és elszántan a tutajra ugranak. Nehéz szálfa karókat ragadnak kézbe. Az ő dolguk, hogy megmentsék, hiszen testvérei az asszonynak, de a jegyző ieparancsolja a tutajról— Előbb ki kell próbálni, hogy birja-e a vizet a tutaj. Ki kell engedni az árba! Lassan, óvatosan engedik a kötelet. — Mi: kor azonban a tutaj az ár sodrába ér, a hömpölygő örvények pörgetni kezdik és levágják a mélységbe. Hiába húzzák szemmeredve a férfiak. A viz hatalmas ereje magával rántja és perdülve szakad el a vizes kötél. Vége mindennek. A vad, zilált férfiak dühöngve állanak a parton és tehetetlenül nézik a fára kötözött áldozatokat. WWWHWWH—11IIMMW1IÍ1LHMIIIIIIWIWWH HJMMMJW Az asszony a fán sirva, kétségbeesetten tördeli kezeit. — Fagyunk meg! Halunk meg! Segítség! Hirtelen elszédül és ijedten kap dermedt ujjaival a fa ágaihoz. A nép a parton rémülten ordít fel: — Dől a fa! A viz kimosta a partot és dől a fa. Koronája egészen a viz fölé hajlott. Többen félre fordulnak, hogy ne lássák, mikor a vízbe zuhan. — Nem birja sokáig! — mondanak le az emberek. Az alattomos ár folyton mossa, szaggatja gyökereit és ontja szét körülötte a földet. A nagyobbik Kádár-fiu magából kikelten, félig őrülten a pap elé lép és az arcába káromkodik: — Hol az Isten hé! Most mutassa meg, hogy mit tud!... Sokan elborzadnak a szavaitól, de titokban mindenki egy kicsit igazat ad neki, hogy most kéne közbelépnie az Istennek. — Mit vétett az a szegény asszony, a két ártatlan gyermek! Hé Isten!... A fa újból reccsen. Az alsó ágak már a vizbe érnek. Az átkozódó fiú nem birja tovább: — Inkább én is meghalok! — kiáltja és a vizbe veti magát. Utána kapnak, kirántják, birkóznak; de nem lehet bírni vele. Egészen megzavarodott. Végül is a csendőröknek kell bilincsbe verniük, hogy kárt ne tegyen magában. A pap közben sápadtan intett a harangozó- nak és néhányan futva sietnek el. Hirtelen a harang megkondul- A büszke, mély, nagy harang és az érc zengéje elnyomja vizek zúgását. A harangozó futva hozza a templomi gúnyákat és a pap sietve, ott a nép előtt magára veszi- A szél lebegteti a csipkés fehér inget rajta, a stóla virágos szárnyait. A férfiak lekapják fövegüket, a nők keresztet hánynak magukra és imádságosra fogják a szájukat. A pap felemeli a szentelő botot és meghinti a vizet szentelt vizzelA megbilincselt, fékevesztett Kádár-fiu felkacag: — Van ott viz elég tiszlendur! Nem kell a hegyre fődet hordani! A megbotránkozás elnyomja a szavát, de a pap szóra se méltatja. Kiáll egyházi ruhában a part magaslatára és nem nézi, hogy alatta örvényelve bőg a viz. Csendet int és az elemek zúgásán át kiált az asszonynak: — Látsz-e, hallasz-e engem leányom. Az asszony jelt ad, hogy hallja, látja. — Bánd meg bűneidet, mert általános fel- oldozásban részesítelek! Az asszony ebből tudja, hogy halálra van Ítélve- A szörnyű tudat átvonaglik rajta, gyermekére néz és felzokog. A fára kötözött, kimerült gyermekek könnyes arccal elaludtak a fán. Tán meg is haltak... Mindegy. A félig kidült fára ütköző viz az arcába loccsan. Sietnie kell- De nem tud se a bűneire, semmire se gondolni, csak hallgatja félig halálra váltan a pap feloldozó latin imádságát. „Ego te absol'va a geccatis tuis .. ■“ Amig a pap imádkozik és szent dolgokat cselekszik a parton, kevés enyhülés száll az izgalmaktól gyötrött népbe- Várnak valamit. Senki se tudja mit. De érzik, hogy történni fog valami. A pap azonban kifogy az imádságból és tehetetlenül ő is elhallgat. Remegve bújik ki a fehér ingbőlNem történt semmi. Csak a vizek zugnak és Kádár újból felkacag: — No Isten! Hol az Isten!... Igen. Hol az Isten? ... Már zúgolódnak. — Csend! — parancsolja valaki. — A a asszony kiált! Mindenki átnéz a vizen. Látni is nehezen Minden versenyen fölttiálló valódi homespan úri és női divatszöveteket készít és önköltségi áron elad a DO mi BRIA HÁZ ISZ ÖVÉ SZEX Egyedüli elárnsltóhcly: CLUJ, Bratianu ucca 51 szám. f,r^ elfér ez a legújabb ţepos fémcsomagolás. 10 tabletta Pyr amidont tartalmaz, arnkminden rósz- szullétnél és fejfájás nál segít Önön ... . a, ktAtojéUL Pyramldon minden gyégytiertárbaei lehet, mert a szürkület már befogta a földet- Ilyenkor gyorsan este lesz. Mégis valahogy áttör az asszony hangja a szél, vizek zúgásán: — Mondják meg Ferinek... az uramnak, hogy... mindahárman csókoljuk!... Hü felesége voltam!... A halálban is reá gondolunk! ... Nem maradt semmink! Mindenünket elvitte a viz, de én arról nem tehetek... Mondják meg!... Úgy tele van a szive, annyi üzenni valója volna, de nem tudja szóba foglalni... — Mondják meg!... Mondják meg!... — Kétszer is ismétli, de elfagy ajkán a szó és elhallgat. Az is lehet, hogy beszél, csak mi nem halljuk. Meghallja helyettünk az Isten. '— Az Isten!... — kacag, morog a bilincsbevert Kádár és rázza a fejét olyan dü- hödten, hogy a nyála szétfröccsen—... Az Isten! — Ugyan meggyűlt a bajod az Istennel! — veszi védelmébe az Istent vén Fejér Dávid, de Kádár rá se hederit, csak makogja sűrűn: — Az Isten! Az Isten! Az Isten!... Egy árnyalatot borul az ég, a friss falevelek szélfuvástól borzonganak. Valami morajlik a vizekben, mint a halál hörgés és a kidőlt fa hirtelen elszakad a parttól. — Vége! — üvölt fel a nép a parton és sirva borzadnak hátra. Sokan utána rohannak vizmentén az elsodort fának, hogy a három áldozatot, legalább igy — elkísérjék utolsó útjára. — Az Isten! Az Isten!... — hebegi Kádár és könnyei omlanakÚgy hozta a viz az elsodort három áldozatot, mintha koporsóban fekve úsznának az örökkévalóság felé. Lassan, szépen, csodálatosan átvágott a fa a vizen, mintha esze volna, mintha a szörnyű árnak semmi ereje nem volna fölötte- Az ágakhoz kötözött asszonyt, két ártatlan gyermekét még a vizbe se értette. Áthozta ezer halál veszedelmen és a vén fűzfa csendesen a parthoz simult... Ujjongva oldozták le róla a három szegény áldozatot. Az asszony halálsápadtan mosolygott, keblén feküdt a pólyás kicsike és szeme kék volt, mint a szép nyári ég- A nagyobbik, a „legénke“ fel se ébredt, halálos kimerültén aludt az ágon •.. A csendőrök megkönnyebbülve vették le a bilincset Kádárról, ki az indulat fékezhetetlenségével ugrott előre, hogy odarohanjon, de hirtelen megállott, maga elé nézett és lekapta sapkáját: — Isten!... Hirtelen haza takarodtak az emberek, mert este volt és el kellett látni a marhát.
