Keleti Ujság, 1934. április (17. évfolyam, 75-96. szám)
1934-04-01 / 75. szám
Vasárnap, i95i. 'éprOta Î, Kuenttfsttö Qédaityóutk, MO<W<UUjâink használták, atufáitik 1 ma ia haasoálják a Jó tejeskáví nélküle elképzelhetetlen. Tehát minden háziasszony kövesse példájukat, így aztán takarékosan gazdálkodnak ! erőt adott, hogy az Ö hajlékába bevánszorog- jak... Bár megbocsátaná! ... Csak azok a gyermekek ue lettek volna!... A gyermekek... Én ugyan elloptam, de bévezettem utolsó krajcárig a könyvbe... Nekem is volt gyermekem, mielőtt barátnak állottam volna... Csak a gyermekek ne lettek volna... A gyermekek... Sok bolond dolgot összebeszélt még a barát, de a halál nagypéntekre kiegyenesítette. Bence tisztességesen kíizködött mellette, de nem tudott segíteni rajta. . — Most mi a tüzlangját csináljak1? — töprengett a barát teste fölött. — Ezt a szegény barátot se hagyhatom istenszámában. Sokáig törte a fejét a templom küszöbén, de semmi okos dolog nem jutott az eszébe. — Itt van a nagypéntek is a nyakamon s az oltár előtt a barát... Egy-két óra múlva az erdei népek itt lesznek, hogy lássák s elimád- kozgassanak a szent sirnál... Valamit tennie kellett, annyi szent. : Aki ismeri Bencét, az tudhatja, hogy szamárságot csinál. Egész délelőtt haragudott a barátra, de becsületesen kimosdatta a szenvedésből, halálverejtékből s mire elkészült vele, a barát arca egyszerre mosolyogni kezdett. Bence is elmosolyodott. Hirtelen felölelte a szegény barát testét, beletette a Krisztus gyönyörű koporsójába, elhelyezte a szent sírban és körülrakta gyertyákkal, ahogy szokás. Mi- koT Üdő Mártonék s a többi havasi ember, asz- szony, gyermek felérkezett a kápolnához, meggy ujtóttá a gyertyákat. Az a szamár Bence igy elrontotta az áldott nagy-pénteket. Az erdei népek azonban nem szóltak semmit, hanem letérdeltek a szent sir körül és igen kellemesen elimádkozgattak. Bence remegett, de nem mert szólni. A barát csendesen feküdt a koporsóban, Krisztus képében. A szépszál gyertyák fényesen égtek. Darabjáért egy-egy mókus bőrt adott Bence a zsidóuak. Az idő kedvező s rég nem volt olyan szép husvétunk, mint az idén. MAGASTÖRZSÚ RÓZSAKAT gyümölcs- és sétánylákat, fenyőket, vlrágcserjéket stb. szállít a legjobb minőségben. Ambrosi, Fischer és Tsai R.-T. AIUD judeţul: AI ba. ZÄGONI ISTVÁN: TALÁLKOZÁSUNK A TÖRTÉNELEMMEL Ajándékba kaptam egy gyermekarcképet. Megható testvéri szeretet gondolta ki igazán jóleső meglepetésnek ezt az ajándékötletet A kép szép aranyrámában felkerült a falra. Azóta, ha késő esti órákban aggodalmak között mélyen elgondolkozva, töprengő fejtöréssel ülök az íróasztalomnál, gyakran azt veszem észre, hogy ez a gyermek kíváncsian leselkedik le reám. Egy kicsit előreszegett buksi fejével, tágra nyitott szemmel mintha most lépett volna be észrevétlenül az ablakon s nem akarna megszólalni, moccanással is fél megzavarni, pedig a meglepődése, egész tekintete csupa kíváncsiság. Úgy néz rám, mint aki tudni szeretné, hogy én mit akarok. A legtöbb gyermek abbahagyja a játékot, elnémul a lármája, ha azt veszi észre, hogy a nagyok róla beszélnek és bámészan odafülel. Ez a kisfiú ott, az arany- rámában, úgy érzi, hogy én őróla gondolkozom. Azt hiszi, hogy az ő sorsáról forralok megállapítást, vagy elhatározást az agyamban s nemcsak kiváncsi érdeklődést látok elkomolyodott arcán, hanem követelő kérdőrevonást: — Mi történik velem? — Szegény gyermek, igazad van, — gondolom magamban — az a nemzedékeiét, amibe beletartozol s aminek egy kicsiny egyéni részét juttatta neked is az erdélyi magyar sors, nyugtalanító aggodalom súlyos terhével tömte meg a fejemet. Szegény gyermek, ha te meg tudnád és meg is értenéd, hogy mi minden vár reád, ami előttem már nem titok, talán menten kilobbanna az a halványfényü láng apró szivedből, amit hajtóerőnek, égi leheletnek kaptál földi utadra. Én már belenézhettem ebbe a titokba. Jó nehány évtized minden esztendejét, nappalait és éjszakáit szántam rá, hogy a láthatatlanon átgázoljak s az akkqri jövőt a mostani múlttá tapossam le. Embermilliók dübörgő menetelése volt ez, ott haladtam a rengeteg sokaságnak egyik olyan csoportjában, amelyiknek utjain túlságos sok volt a vész és kevés a derű. A titokhegység gerincét már megmásztuk és ennek a gyermeknek, az erdélyi magyar nép viharvert erdejéből ennek a csemetének az életéről már számot adhatok. Mert ez a gyermek, ott. a képen nem ő, hanem én. Az én arcom, az én jövőbe meredő, rosszat sejtő kíváncsiságom, az én boldog tudatlanságom, az én gyermekkori arcképem. *■ Nagyon jó! emlékszem arra a kis kabátra, aminek emlékét megörökítette számomra ez a kép is. De erről a gyermekkabátocskáról sokkal mélyebb emlékek vésődtek a lelkembe. Az első találkozásom a történelemmel. A nagy történelemmel, amely a mi nemzedékünk egyéni életeit összemarkolta, magával ragadta és ái'kon-bokron. hegyen-völgyön, tüzön-vizen át hurcolta egészen ide, ahol most vagyunk. Most volt éppen nevezetes évfordulója annak a napnak, amelyen először vettem fel magamra azt az uj gyermekkabátot. Mintha ma is látnám szegény jó édesanyámat, amint a nagy parochiaépület magas tornácáról, lekiált közénk, hancurozó gyermekek közé. Kezében tartotta az uj kabátot s rámparancsolt, hogy gyorsan át kell öltözködnöm. Mind megyünk a templomba. Vasárnap sem volt, mégis az uj ruha, mégis a templomba. Még az apró gyermekek is. A felnőttek abbahagyták a hétköznapi munkát, a gyermekek a mindennapi játékot. Ünnepi csendnek a lelke ihlette meg a mi falunkat, azt. a székely mezővárost^ amelynek a közepén domináló magaslatról emelkedett a dolgos emberek élete fölé bitünknek temploma. Ökrösszekerek nem fordultak se ki, HOTEL IMPERIAL A legközpontibb fekvésű legelegánsabb és legkényelmesebb szálloda. — Teljesen átalakítva. — Szobák fürdőszobával, vagy anélkül, kilátás a Calea Víctoriei-re és a királyi palotára. UJ fogadó és olvasótermek. Buffet. — Családi helyiság. Európai kiszolgálás. — Versenyárak. Bucureşti, Cal. Victoriei 49 sz., a királyi palota mellett. se be a gazdanép kapuin, s nem tudom, de azt hiszem, olyan mélységes volt a csend, hogy a malmok kerekeit is megállitották. Csak a harang kongatta a mélán búgó hivogatót, amelynek a hangja magyar szomorúságot hordozott szét. A harang szava messzire szállott el a falu fölött. Minden magyar fala tornyában ugyanezt a szomorúságot kongatták a harangok. Hangjuknak a hullámrezgései találkoztak, egybeolvadtak a légköri magasságokban, ahova a munkát félbeszakító, templombainduló magyar milliók bus sóhajait vitték fel. Fájdalmas magyar gyásznak volt ez a napja. Kossuth Lajos temetésének a napja. És ezt a nemzeti gyászt még fájdalmasabbá tette a magyar sorsnak az a különleges tragikuma, hogy bátorság kellett, szinte tüntető merészség, gyászának a nyílt viseléséhez. # A mi nagytemplomunkban, amit éppen akkor építettek újra s amelynek újonnan festett falai fehérebbek voltak a tiszta fehér hónál, a fekete posztóval leteritett szószékről édes apám mondotta a gyászbeszédet. Nem tudom, hogy mit mondott, azt sem tudom, hogy akkor mit értettem meg belőle, de úgy éreztem, hogy valóban ott áll Isten s az emberek közötti magasságban és szükséges, hogy onnan vigasztalást hirdessen ennek az elkeseredett népnek. A fehér templom fekete gyászának képe benne maradt a lelkemben. De a gyermeki lélek nemcsak a külsőségek maradandó emlékeit kaphatta meg, hanem felszedett olyan benyomásokat, amelyek akkor érthetetlen kérdőjelet állítottak eléje. A fájdalom hangulata a temp- lomelőtti beszélgetésekben, a családi otthonokban, a felnőttek minden társaságában, tele volt keserű kifakadásokkal. Én este, amikor családunk magára maradt meghitt otthonunkban, ezt a kérdést1 adtam fel édesapámnak: — A magyarok miért tartanak olyan királyt, aki szegény Kossuth Lajost kiüldözte a hazából? Bizony hosszú magyarázat következett erre, a nemzetek szükséges hatalmi szövetségéről, amire jól emlékszem. De arra is emlékszem, hogy bár minden gyermek az édesapját tartja a világ legokosabb emberének, nem tudott teljesen megnyugtatni. S ezen ma sem csodálkozom. A mi nemzedékünk lelkében a Kossuth Lajos nemzeti ideálizmusa vésődött be, nevelésünk ezt erősítette meg és szépítette ki, nemzetünk útja pedig homlokegyenest ellenkező irányban haladt s az eszményi hit és a vállalt cél közötti ellentét összeütközése mindjobban kifejlődött bennünk. Ezt a belső összeütközést csak érleltük az iskolapadokon és azután magunkkal cipeltük. Valahányszor észrevettük a történelem felénk forduló arcát, reánk meredő kérdező tekintetét, ez a belső összeütközés marcangolt minket és igen sokszor, fontos pillanatokban, zavarba jöttünk. Nem tudtunk teljes mértékben tisztába jönni önmagunkkal s úgy éreztük, hogy megalkuvások kényszerének vagyunk a rabjai. Ebben a lelki készületlenséghen látom a magyarázatát sok határozatlanságnak s a tisztábban látás sokféle hiányosságának, ami miatt a rázkód- tatásokat olyan nehezen tudtuk elviselni. * Kossuth Lajos halálának az esztendejét tartom annak a határkőnek, ahol a mi nemzedékünknek a történelmi útja kiindult, hogy a megrázó fordulatokon át odaérkezzünk, ahol most vagyunk. Ebben az időben érkeztünk el a civilizációnak és a nemzeti kulturális fejlődésnek arra a magaslatára, ahol a szerencsésebb és erősebb előretörőkkel már a verseny felvételét is megkezdhettük. A nemzeti ideál azonban felvette a küzdelmet az önálló állami létnek a béklyóival is. Maga a nagy erővel megindult nemzeti fejlődés összeütközésre vitte volna ezt az ellentétet akkor is, ha a napi politika esetei és eseményei nem élezték volna ki, mert érvényesülést keresett magának, dinamikus erejének a terjeszkedésével. Ebben az esztendőben már az egész magyar nemzet mélységes hódolattal borult le a Kossuth ravatala előtt.
