Keleti Ujság, 1933. október (16. évfolyam, 225-250. szám)
1933-10-22 / 243. szám
KunsUmm Vasárnap, Î933. október 22. sszonyom, §a szüksége oan: egy modern sefyemruQára, ofcsó selyemdéíésre, vagy a legmoöerneöö selyembiszekre, GALLIA 6. rendelkezésére ét!. ne fefejtkezzen meg arról Öogy a Valódi francia selymek olcsóbb áron, mint bárhoL Fióküzlet: CLUJ, strada Gen. Neculcea 2. — (Renner palota). ül rr m ecoszo jstcol Jrja: Tlagy Adorján IV. . A lámpaláz Az emberi léleknek csodálatos betegségei között van egy, amelyet nagyon kevéssé vesznek komolyan, noha alattomos, kiszámíthatatlan támadásával nemcsak kinoS szenvedést okoz, de gyakran egzisztenciákat, ragyogóan induló karriereket tör ketté. Hány embernek jut csak a lépcsőházban eszébe, hogy mit kellett volna mondania a szalonban!? Az ilyen „esprits d‘escaliters“-k mögött ugyanaz a rém dolgozik, mint azoknak a nagytudásu embereknek a lelkében — nem egy ilyet láttam —, akik, mikor sok csetlés-botlás Titán feljutottak a pódiumra, homlokukat kiveri a hideg veríték, torkuk összeszorul, ereik kidagadnak cs valami — önmaguknak is, másoknak is — idegen, rekedt, üres hangon mondják el silány töredékét mindannak, amit mondani szerettek volna. Lámpaláz! — mondják és ebben az elneve zésben van valami gúnyos, valami fel-sem-vevő valami, amit a színészek kézlegyintéssel intéznek el: nem hal bele senki! És a színészeknek igazuk van, mert ha soha és semmi téren sincs szinész-szolidaritás, ezen a téren van. És ha valamelyik társukon eluralkodik a rém, ösz- szefognak, kihúzzák a bajból és a közönség legtöbbször észre sem veszi. Könnyű a színésznek! Nap-nap után közönség elé áll és amíi lettek, babonák, imák segítségével megszokja legyőzi a lámpalázat. De mit csináljon az, aki’ nek erre nincs ideje, akit a körülmények má ról-holnapra állítanak az Ezerfejü Cézár ele es, talán, ez az egyetlen alkalom életében, hogy évek hosszú sorának keserves munkájáról, hitéről, meggyőződéséről tanúságot tegyen? Hány szép, okos, nagy'- gondolat fulladt már egy életen keresztül él nem feledhető gúnyos kacagásba, vagy üres közönybe...! De ne legyünk igazságtalanok a lámpalázzal szemben, mert olyan az, mint a méreg: kis adagban, gyógyszer; nagy adagban, hálál Van jótékony lámpaláz is: a tünetek kis mér tőkben jelentkeznek, csak annyira, hogy forróbb lesz tőle a hang, tüzesebb a tekintet merészebb a gesztus, frissebb, elevenebb az agyvelő. Ez tulajdonképpen az alkotás láza Nem kell hozzá nyilvánosság, fellép akkor is ha az Íróasztalunknál valami olyat Írunk, ami nagyon közel áll a szivünkhöz. Ez az a bizonyos plusz, ami nélkül nincs igazi alkotás. Aa életszervek felfokozott működése ez és jaj annak a művésznek, szónoknak, de még tanárnak i£, aki soha sem érezte ...! Á másik: rém! Százszor leírták már, de aki nem érezte, még sem tudja elképzelni.- Valami el kezd remegni az ember gyomrában, a szive egyszerre a torkában dobog, mintha mázsás súly nehezednék a mellére, a halántékán úgy kalapál a vér, mintha a koponyáját akarná átszakitani, a gondolkodás teljesen megbénul. Ilyen tökéletes kivirágzásban kétszer éreztem. Először az első kolozsvári fellépésemen, amikor Szakács Andor — áldott legyen az emléke! — húzott ki a bajból és másodszor akkor, amikor Sábáénál a Száva egyik állandóan ellenséges puskatüz alatt tartott szigetét kellett huszadmagammal átkutatni és meghajlott háttal, nyakunkat behúzva, minden reménységünkkel a fegyver agyába kapaszkodva, sötétbe meredő szemünkben bizva, fá- tól-fához ugrálva haladtunk előre ... Amikor aztán teljesítettük a feladatot és az óráknak tetsző pár perces ut után, fedezékbe húzódva figyeltük a túlsó partról lövöldöző ellenséget, ott az augusztusi holdvilágos éjszaka csendes magányában felismertem, hogy az előbbi néhány perc alatt ugyanazt éltem át, amit kolozsvári első fellépésemnél, — megértettem, hogy a lámpaláz gyökerében is halálfélelem rejtőzik.../ Schiller mondja: „Félistenekké képezhetnék az embereket, ha nevelésükkel valahogy ki tudnók Íratni belőlük a félelmet.“ Schiller elég őszinte, de még sokkal őszintébb és az emberi lélek rejtelmes útjait átha- tóbban világítja meg egy íókabőrbe bujt filozófus, Aua, az eszkimók sámánja: „Mi nem hiszünk. Mi félünk. Mi nem magyarázunk semmit, mi csak félünk. Mi nem ismerjük a hogyant, mi nem tudjuk megmondani a miértet, csak követjük a szabályokat, hogy élni tudjunk balsorsunk menedékében. És mi olyan tudatlanok vagyunk minden sámánjaink ellenére is, hogy mindentől félünk, ami szokatlan.“ Egyszerűségükben csodálatosan világító szavak! Egyszerre feltárul előttünk az a rég mult idő, amikor őseink máról-holnapra ki- csöppentek a paradicsomból, mert a forró napot hófelhők takarták el, a buja tenyészeten, a mosolygó gyümölcsfákon jeges szél szántott végig és az addig minden földi jóvail megáldott Ember egyszerre minden falat ételért véres küzdelemre kényszerült, az elpusztulás remegése behajtotta az ismeretlen veszdelme- ket rejtő őserdők, barlangok homályába, a halálfélelem kipréselte agyából a kőbaltát, a civilizáció örök szimbólumát. Az évezredes küzdelmek emléke nem múlott ell. A félelem tovább él a lélek mélyén, csak átformálódott, civilizálódott és lett belől©: Rend! Törvény! és — Hiúság! Minden életmegnyilvánulásunk küzdelem és minden küzdelemben remegünk az újtól, az ismeretlentől. A lámpaláz esetében a tömeg, a nyilvánosság az az ismeretlen, mely remegéssel tölti el a lelkeket és sokszor, mintha megmérgezte volna, megbénítja egész szervezetünket. Talán nem is lehetetlen, hogy ilyen esetekbn „mérgezés“ történik, hiszen ha a veszedelem) elmúlt, „feliélegzik“ az ember és ilyenkor a kilélegzés sokkal erőteljesebb, mint a belélegzés, — mintha a szervezet iparkodnék minél gyorsabban megszabadulni valami felgyülemlett áTtálmas anyagtól, a szénsavtól De mindez csak elmélet. Mi a megoldás, vagy van-e egyáltálán? Van: kétféle is. Az egyik lélektani utón közelíti meg a rémet és autószug gesztió, vagy annak menetrendszerű formája a coueizmus által iparkodik föléje kerekedni. _ A hibája csak az, hogy nagy előkészületet igényel > és közvetlenül az előadás előtt nem biztosítja minden küzdelem sikerének legkétségtelenebb zálogát: a nyugalmat. A másik, technikai eljárás segítségével akar hozzáférkőzni az ellenséghez és első pillanatban egyenesen nevetségesnek látszik. Schmalz Károly, német beszédtechnikus, a lámpalázas szónoknak azt ajánlja, hogy „fellépés előtt keressen egy magányos helyet és ott két ököllel verje a mellét“. Tessék elképzelni, amint a nyilvánoság elé törekvő kicico- niázott urak és hölgyek a művész-szoba egy- egy sarkában dögönyözik a mellüket... És mégis! Tény, hogy az ilyen fizikai munka csökkenti azt az idegfeszültséget, amely minden lámpalázat megelőz és ha pár percig megfelelő créllydl végezzük ezt a munkát, utána többszörösen megismételt mély lélekzetvétellel kárpótoljuk magunkat. Már pedig a lelkinyugalomnak, a biztonság érzésének egyik kétségtelen ismertető jele az egyenletes mély lélegzetvétel. És most, boldogult tanárom, a drága, jó Újházi mester jut eszembe. Egyszer hiába szidott, csak nem akart sikerülni valami jelenet. Mikor egymás után töbször elpróbáltatta, kifakadtam: „Bocsásson meg mester, de olyan jó kedvem volt óra előtt, hogy most nem tudok szomorú lenni!“ — „Marha! — hangzott Újházi megszokott mondása — nem kell ahhoz szomorúnak lenni, hogy az ember megjátsza a szomorúságot! Végy két-három mély lélegzetet, de minden belélegzést szakits meg többször egymásután, úgy, mint mikor sirás után szöpög a gyerek!“ Megcsináltam és a harmadik-negyedik belélegzés után már nem is játszottam, hanem éreztem a szomorúságot. Nos, ha egy lelki hangulatot elő lehet idézni egyik kisérő jelenségének intenzív gyakorlásával, miért ne lehetne magunkra kény- szeriteni a nyugalmat is azáltal, hogy az előadást megelőző 5—10. percben rendszeresen, céltudatosan mély belélegzéseket viszünk végbe. Ennek az egyszerű, minden brutális, füaggeláns önfegyelmezéstől megtisztított lámpaláz-orvosságnak nemcsak nyilvános fellépéseimnél láttam hasznát, de minden olyan alkalommal is, amikor az élet szokatlan vagy nehéz helyzet elé állított. És ilyen értelemben válik teljes értékűvé a német közmondás jelentősége is: „Melledben hordod sorsod csillagát!“ ¥ jQ&LßC GUM..Î Félrevezetik, ha „OLLA“ helyett silány utánzatot ajánlanak.
