Keleti Ujság, 1933. július (16. évfolyam, 147-172. szám)

1933-07-23 / 166. szám

© KeLETIÜJSKG Pesti leveleU Borravaló es vidéke (Budapest, július 22.) Egyik oldalon a ven­déglős és kávés gazdák tanácskoznak, másik ol­dalon az alkalmazottak, a pincérek, vagy ahogy hivatalosan mondják: az éttermi szakmunká­sok, már hetek óta: eltörölni a borravalórend­szert, vagy nem!?! A kérdés egészen kicsinek látszik, de egészen nagy. És túl minden nem­zetközi konferenciákon és kétes, sőt már nem is kétes értékű nemzetközi egyezményeken, a pesti ember kedélyét állandó izgalomban tartja az ügy. Izgalmas a dolog, mert a pesti polgár kávéházi ember és Pest kávéház-város. Itt a ká­véházban bonyolódik az üzlet, a szerelem, az irodalom és minden. Karrierek indulnak kávé­házi alapon és törnek le ugyancsak kávéházi alapon. A kávéház kell, mint a mindennapi fa­lat kenyér. Gazdasági válság ide és amoda, a kávéházak tele vannak. Nem fényűzés ez, ha­nem életszükséglet. Azonkivül pedig a szegény ember kiteszi a lábát a szobakonyhából, vagy a bútorozott szobából s belép a kávóházba, ahol aránylag olcsón négy-öt ember szolgálja ki hét­rét hajlongva s ezer gyértyafények mellett ol­vashatja a drága külföldi revüket, szóval ur­nák érezheti magát elég jutányos áron — kel* ez a kis jóérzés, hiába ha. Semmiesetre sem csalódom, ha úgy emlék­szem, hogy Kolozsváron, vagy akár Temesvá­ron, Nagyváradon, Bukarestben, vagy Cserno- viczban szintén nem ismeretlen fogalom a bor­ravaló intézménye, sőt! A Nyugat már jó részt lerázta magáról, de mi még nyögjük. Szenve­délyes feketéző embertársaim nevében hadd nézzek hát szemébe a zsarnoknak. A kis polgár elmegy este a kávéházba, mondjuk. Hogy azt mondja kifürdeti magát egy kicsit a napi robotból — a fene egye meg, a forgalmi adó fellebbezés is felizgatott, meg a Krausz pimaszsága is sok kezd lenni, a felesé­gem mondta egyébként, mindjárt az elején, hogy ez a Krausz nem tiszta ember, nem kell vele belemenni semmibe és különben is Írást kellett volna csinálni a dologról svarcaufveisz, akkor most nyeregben volnék — de mindegy. Éppen azért elmegyek a kávéházba. Megiszom egy feketét, átnézem a lapokat és biztosan be­jön a Topercer, az olyan vicceket tud, hogy szédületes, a múltkor is, hogy két cigány fel­száll a gyorsra, meg mi... óriási! Tehát bemegy a kávéházba, megissza a feketét, átnézi a lapo­kat, meghallgatja Topercert és fizet. Fizet a feketéért hetven fillért, ad a főurnak húszat, a tálcára letesz tizet, az egy pengő. Ha zene van, akkor ad a cigánynak, aki egész este nem hagyta nyugodtan olvasni, ad neki négyszer, mondjuk tiz-tiz fillért, ha szégyenlős ember, akkor volt ruhatárja is, az további húsz fillér a legenyhébben számitva. Benne van tehát a mellékes többe, mint a fogyasztás. Jó, hiszen az asszony megmondta, hogy a főurnak elég lesz tiz, viszont Topercer is húszat ad és az ember ugy-e... Na és tiz fillérrel már nem va­gyok kint a vizből. Hogy Topercer legényem­ber stb., — ezt is az asszony mondta természe­tesen, — de ezt a főur nem tudhatja, sem a ki­szolgáló, á! A borravalóellenes mozgalom ismét teljes erővel megindult — mint már annyiszor — és ismét önöndugába fog dőlni — mint már any- (ayiszor. Mindezek dacára én a magam részéről teljes erővel csatlakozom a mozgalomhoz. Bocsánatot kérek, miért fizessem én a más alkalmazottját? Hogy jövök én ehhez? És miért szégyenitsem meg a más alkalmazottját, a pin­cért például, akinek az én tiz fillérem nem is borravaló, hanem kenyérrevaló, miért? A tulajdnosok egyik vezetőembere azt mondta legutóbb, hogy a borravalót nem is le­het megszüntetni, mert a magyar ember ur, a magyar embernek vérében van a gavalléria, fizetni akar! Itt van egy kis tévedés és egy kis utálatosság. Ezt tudniillik nem gavallériának hívják, hanem balkánizmusnak, aki pedig pénzt ad azért, amiért nem kellene pénzt ad­jon, az már régen nem ur, hanem pali. Ez az „uri“-ság egy durva és rikító ázsiai sujtás a nyugatira szabott köntösünkön, semmi egyéb, Topercer pedig pukkadjon meg az ő húsz fil­lérjével, amit „mágnásos“ gesztussal hullajt a nikkel tálcára. Láttam én már olyan urat, hogy kétpengős borravalót adott az éthordónak, vi­szont a kést minduntalan a szájába kapta, a cseresznyés rétesből a magokat a hatodik asz­talig köpte és mikor a levest kanalazta, száz­kilométeres körzetben földrengést jeleztek a szeizmográfok. Nekem végtére is nem öröm az, hogy a pin­cér a tiz fillér pluszért egy fokkal feljebb cí­mezzen. Elég sanyarú világot élünk, egyszeri apróhirdetésre mindenre akad jelentkező — és találok magamnak havi öt pengőért még diplo­más embert is, aki egyebet se csináljon, csak naponta délután négytől ötig mondja, hogy naccságos ur kérem, Daecságos ur kérem!... És nem olyan élvezet az sem, hogy a liftes fiú igy invitál: méltóztasson parancsolni! Úgyis tu­dom, hogy a pincér a hátam megett igy titu­lál: tizfilléres ur, vagy: huszfilléres ursa lif­tes fiú, ha nincs megelégedve, a nagyszülőimet és egyéb kedves rokonságomat szedi rigmusok­ba és nemhogy nem köszön, de nem fogadja a köszöntésemet. Nem érzem magam elbizakc- dottnak, ha kijelentem, hogy egyéni minősíté­semre -vonatkozólag nem tartom abszolút mérvadónak a liftes fiú, a pincér, a ruhatáros és a londiner véleményét. Tiz fillérért smucig gazember vagyok, húszért egy a sok közül, harmincért úriember, negyvenért már nagyon intelligens finom ur. Arról is illik beszélni, hogy a borravaló már régen kitört a kávéházakból és elborította a magánéletét, sőt a közéletet is. Egy angol új­ságíró, aki átutazóban volt nálunk, odahaza cikksorozatban számolt be élményeiről és ezt irta többek között: különös szokások vannak Magyarországon. Ha az embert ebédre hívják valahová, étkezés végeztével a háziak és a ven­dégek kölcsönösen gratulálnak egymásnak s azután a vendégek a személyzetnek kifizetik, amit megettek. Az angol kollega persze azt nem tudja, hogy a személyzet igen sokszor megtárgyalja aztán a háziasszonnyal^ hogy ki hány pengő erejéig volt „ur“. A főhadnagy ur finom ember, az igazgató ur is nagyon intelli­gens ember, hanem a tanár ur rémes alak. A borravaló elborít mindent. Óvatos_ leszek és csak a személyes tapasztalataimra hivatko­zom. Tessék feladni például egy táviratot vala­melyik nagy állomás postáján. Az ember meg­veszi a blankettát és a zsebéhez kapkodik iró- szerszámért, körülnéz, hol tölthetné ki. A fali asztalka mellett — amely végeredményben ar­ra szolgál, hogy a siető utas írjon rajta, rende­sen nincs toll, — egy jóképű altiszt ur áll és szolgálatkészen hajlong. — Azonnal adok tollat, tessék parancsolni. Térül, fordul, ad egy irgalmatlanul rossz tollat és várja a borravalót. Lehetetlen nem adni. Olyan buzgó, olyan szolgálatkész, olyan derék, rendes ember, hogy a tiz- és huszfillére- sek maguktól megmozdulnak a zsebben. Volt egy ismerősöm, vasúti árupénztáros. Pártatlan vagyok, az illető feltétlenül derék, pontos és megbízható tisztviselő volt _— meg­halt szegény, de nem ebbe, viszont egészen ter­mészetesnek találta, hogy a feladó gazdák^ vidéken szolgált — behozzanak a konyhájára egy-egy tizliteres demizsont néha — persze nem üresen — vagy egy kis gabonát, tojást, tyúkot, gyümölcsöt stb. Hát ez nem borravaló? És ez kialakult rendszer, meg sem szólják érte az embert. Én magam valami költözködésnél fehér­áruként feladva a podgyászomat egy szép fé­nyes pénzecskét nyújtottam át a raktáros ur­nák és se nem ütött pofon, se nem jelentett fel, se nem provokáltatok, hanem azt mondta, rop­pan nyájasan: nagyon szépen köszönöm. Tessék bemenni egy nagy közkönyvtárba és felinii az altisztnek, hogy ezt meg ezt Eé­rem. Illő borravaló fejében a dolog: 1. gyor­sabban megy, 2. biztosabban. Ha eicszörre nem adok borravalót, másodszor már vagy nincs meg az illető könyv, vagy csak a második kö­tet van meg, ha nekem, az első kell, esetleg ép­pen kézben van stb. Mind olyan dolog, ami elő­fordulhat ugyan... de csodálatosképpen húsz fillérért kevesebbszer fordult elő. Legutóbb tárgyalták egy pesti ügyvéd dolgát, akit azzal vádoltak, hogy megvesztegette a bírósági al­tiszteket. Ö nem vesztegette meg, mint mondta Hi 1GO g-ramm tiszta elsjlio- sryóbél Részük «Iáját használ, ugyanazt az ereöményt éri cl, mintha m is ídajfeál vagy zsíraiékbél Kétszer annvií fagyaszt el, 2!a tehát Olló ăi as­set használ, ia« Ssaré&os írsz és megéyga egészségét. Vasárnap, 1933. juKus 23. és igaza volt, csak újévkor a szokásos borra­valókat osztotta szét. A kalauzról, aki fülkét nyit és csuk stb., nem is beszélek. He a borravaló nem csak pénz lehet, borra­való minden, ami külön dijazás az alkun, a ta­rifán felül. Egy kis modorral is lehet fizetni. Közéleti előkelőségek előszobáiban, közhivata­lokban stb., borravaló az a mozdulat, amellyel a „jobb ember“ odamegy az asztalhoz — előbb be akar jutni, vagy soronkivül egy bélyegzőt nyomtatni a papírjára — odamegy és bemu­tatkozik, mintha ötórai teán volna, vagy a gyógyszerészsegédek ismerkedési estélyén: doktor ez s ez vagyok — és öt perc múlva meg­kapja, amire esetleg várhatott volna fél dél­előttöt, az illető tisztviselő pedig gazdagabb lett egy barátságos kézszoritással. A foglalko­zásnélküli asztalossegéd, aki szegénységi bi­zonyítványért jött, persze nem muilţtkozhat be. Tessék csak bemenni akármelyik hivatalba és kerestetni valamit az útvesztőből. Kicsit nehezen megy, de ötveh fillér ellenében az al­tiszt ur megnyálazza az ujját és egy-kettőre megvan az iiás. Hogy jövök én ehhez? Hiszen én már a bélyeggel fizetek, amit ráragasztok. He mondom, nemcsak a készpénz borravaló, lianem a fellépés és az alkalmas pillanatban előhúzott cigarettatárca is: tessék parancsolni, főalsegédfelügyelő ur. ■ Egy nagyon kedves barátom Sztambult hú­zott ki a napokban a zsebéből. Mi az, — mon­dom — neked olyan jól megy? Á, hagyd — azt mondja — leventét szívok, de az állampolgár­sági ügyemben szaladgálok mostanában min­denfelé. így. A borravalónak nagyon sokféle formája van s a legburkolatlanabb az alsó osz­tályokban, ahol n5*ersen és nyíltan pénz, kis- pénz, nikkelpénz. Feljebb már kényes a dolog és a papírpénzt már tulajdonképpen nem is borravalónak hívják. Hanem tantiémnek, jut­tatásnak, stb., sőt előkelőén honoráriumnak is becézik. Nahát igy felháborodtam és a mozgalom mégis megbukik? Persze. Mert én például, mint mondom, teljes erőmből csatlakozom ugyan, de ha ma este Topercer megint húszat ad, akkor én is annyit fogok adni. Inkább ke­vesebbet cigarettázom, de azért a rongyos tiz fillérért én is vagyok olyan ur, mint ez a ni- mand, nagyszerű. Utánam ne morogjon sem­miféle pincér. És ez a baj. Egyszer már el kell kezdenünk, nem „ur“-nak lenni. Török Sándor. Aranyér bántalmak ellen a „Goedecke"-féle „Anusol-Suppositor" (beiét)' minden kor utolérhetetlennek bizonyult. A világ minden részé­ben az orvosok nagyrésze „Anusol‘‘-t ír eiő és számta­lanok azok az esetek, amelyekben ez a gyógyszer a gyógyíthatatlannak hitt beteget megmentette. — Aa ,,ANUSQtr-5ÜPPOSITGB‘‘ <betét) azonnal meghozza a kívánt megkönnyebbülést és rövid időn belül megszünteti a sokszor cly rettene­tes aranyérbántalmakat. Használata egyszerű, tiszta é$ olcsó. Ezenkívül az az előnye is meg van, hogy a be­teg a kezelés alatt foglalkozásának ü zés ét megszakítás nélkül folytathatja. A gyógyszertárban kimondottan „Goedecke“-fé!e „Anusol—Suppositor“-t kérjen. Ismer­tető jele a piros doboz és a gyári píornba.

Next

/
Oldalképek
Tartalom