Keleti Ujság, 1933. június (16. évfolyam, 123-146. szám)
1933-06-11 / 130. szám
1« KuttiUjsXG Vasárnap, 1933. junius 11. A szemtelenség művészete Clemenceau kidobott — Az ötletes francia és a perzsa miniszterelnök — Ahol nyugodtan lehet beszélgetni Mindennek van művészete. Nincsen olyan alantas dolog, amely nemes, nagy célokat ne szolgálhatna és mint egy hivatás eszköze fel ne magasztosulhatna. A szemtelenség egészen alantas és feltűnően csúnya hiba a mindennapi életben. De van egy magasabbrendü szemtelenség, amellyel sokszor, mint valami ragyogó toledói pengével áll ki a közélet arénájában a porondra a politikai, a diplomáciai és az újságírói pálya elszánt gladiátorja. Miért nem kaptam Clemencautól interjút? Francis Carco, a kiváló francia iró fiatalon Clemenceau lapjánál dolgozott és miután a kiadóhivatal az ismert politikai vezér ismeretlen lapjánál a föszer- kesztő-tigris zsebében volt, három hónapon keresztül nem merte a fizetését kérni, mert három hónapon át egyetlen egyszer sem találta az örök öregurat olyan hangulatban, hogy elő mert volna állni profán kiván- ságával. Inkább három hónapon keresztül éhezett és jószivü éjjeli pillangók vendégszeretetét vette igénybe éjszakára, semhogy kitegye magát annak, hogy Clemenceau az Íróasztalára valósággal odalopott cikkeiről véleményt mondjon, megragadva azt a ritka alkalmat, hogy egy munkatársának fizet. Ezt a Clemenceaut akartam meginterjúvolni, aki még a parlament szószékéről is — pedig nagyou messze ültem tőle, a karzaton — félelmesen hatott reám. Egy jóbarátjának, Bérenger szenátornak ajánlólevelével kerestem őt fel a Kamara folyosóján. Nem volt még a későbbi, vérengző tigris, csak egyszerű képviselő volt éppen akkor és egy kis nacionalista frakció vezére, de már nagy volt, tehát nehéz volt hozzáférközni, mert vagy a képviselők, gyűrűje, vagy fagyasztó zord maga- nyoseágának páncélja vette öt mindig körül. Pár napig lesben álltam, mig végre sikerült hozzálépnem, bemutatkoznom és átadnom az ajanló sótokat * ■ — Mit akar? Nem érek rá olvasni, — és olváratlanul zsebregyürte a levelet. Aztán faképnél hagyott. Kissé unalmas lenne, ha elmondanám az olvasónak, hogy hányszor kellett a nyakára járnom, m;g odáig jutottam, hogy megkérdezte tőlem: — Mit akar tőlem, fiatalember?! — Interjút kérek, válaszoltam neki. — Melyik lap számára? — Egy magyar lapnak... Gúnyosan felkacagott: — A Daily Herald tudósítója három hónapja ostromol interjúért és nem adtam neki. Mit gondol, milyen véleménnyel lenne rólam, ha magának, akit életemben először iátok, nyilatkozatot adnék?! Olyan szigorú és elutasító hangon mondta, hogy kinos zavaromban — bevallom, egészen véletlenül — nagyon szellemesén válaszoltam neki: — Egészen nyugodtan nyilatkozhat nekem, képviselő ur, mert az én lapomat a kutya sem olvassa és a Daily Herald tudósítója sohasem fogja megtudni, hogy ön nyilatkozott. Még jobban nevetett. Tudtam, hogy most már nyert ügyem van. Barátságosan megveregette a vállamat: — Szeretem a szerény fiatalokat... Legyen holnap reggel nyolckor "á lakásomon. Mondanom sem kell, pontosan megjelentem — blokkal és hegyesre faragott ceruzával. Az avenue Kiéber mellett lakott, egy nagy villában, az első emeleten. A szobaleány nyitott atót. — A képviselő ur vár engem, — mondtam neki és szentül hittem is, hogy Clemenceau vár. A szobaleány három-négy kis szobán át bevezetett egy kis szalonba. — Tessék helyet foglalni; bejelentem önt, — mondta a szobaleány. Leültem és vártam. Türelmesen. Az asztalon volt egy családi album, tele régi fényképekkel és dageroty- pekkel, azt nézegettem. Az ingaóra mutatója haladt szép lassan. Ütötte a negyedeket. Az elsőt, a másodikat, a harmadik negyedet«. Kilenc óra lett. Aztán féltiz... fis én még mindig ott ültem a szalonban és vártam. Teremtett lélek sem nézett felém. Aggódni kezdtem. Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy megállapítsam: elfelejtkeztek rólam. Clemenceau és a szobaleánya is... Megszégyenülten igyekeztem elhagyni a vereség színhelyét. De nem ismertem a terepet. Ki akartam menni arrafelé ahol a szobaleány bevezetett. Azonban három ajtó is nyilt a kis szalonba. Eltévesztettem a kijáratot. Átmentem egy szobán és benyitottam egy másikba. A fürdőszoba volt. Szembe kerültem a Tigrissel. Olyan volt, mint a Szentivánéji álom oroszlánja. Ábrázata be volt szappanozva, bajusza torzonborzan remegett, csupasz melle szőrös volt. Hátul a nadrágján lelógott a nadrágtartója. Valósággal felüvöltött:-— Mit akar maga itt? — Az interjúért jöttem, — dadogtam én, a fiatal politikai ujságiró, aki még nem vittem elég sokra a szemtelenség művészetében és a komikus helyzet egyáltalában nem mulattatott; bevallom, megfagyott a vér az ereimben. Clemenceau félreérthetetlen mozdulatot tett a lábával és reám ordított, egyáltalán nem valami akadémiai stílusban, ami nem csoda, mert nem volt akadémikus, hanem parlamenti harcos: — Fichez moi la paix! Et foutez le compü Ami finom fordításban annyit jelent: — Hagyjon nekem békét és menjen a fenébe! Mentem. Jobban mondva kiszédültem. Lapomnak pedig megírtam, hogy Clemenceau fogadott ugyan, el is társalgóit velem, de nem hatalmazott fel, hogy nyilatkozatát közzétegyem. A legnagyobb bravúr Ez a hiteles történet Teheránban történt egy francia és angol újságíróval. Kissé kényes a téma, de nem kényesebb, mint mondjuk a hashajtók hirdetései, amelyek a legnagyobb nyilvánosság előtt jelennek meg. Egy angol és egy francia ujságiró már hetek óta Teheránban volt. Mindkettő szerette volna meginterjúvolni a perzsa miniszterelnököt, de nem bírtak a színe elé jutni. Hiába kérlelték — levélben. Egy szép napon a két ujságiró gondtalanul sétálgat Teherán főucoáján, amikor a franciának hirtelen gyomorgörcsei támadnak. Az angol azt mondja neki: — Menjen be, kedves kolléga a legelső középületbe és majd meg fog könnyebbülni. A francia, a kényszerítő körülmények hatása alatt berohan az egyik márványpalotába. A portásnak franciául elmondja, hogy nem jól érzi magát. A portás nem tud franciául — bevezeti egy irodahelyiségbe. Tiz hivatalnok ül ott — de egyik se tud franciául. Az egyik hivatalnok feljebb vezeti egy emelettel az újságírót, beviszi egy elegáns irodahelyiségbe, ahol angolos külsejű fiatal titkár fogadja őket. De a titkár sem tud franciául. Az ujságiró előveszi a névjegyét, átadja a titkárnak és kétségbeesett gesztusokkal magyarázgatja rosz- szullétét. A titkát nézi a névjegyet, karonfogja a pillanatnyilag boldogtalan zsurnalisztát és egy emelettel még feljebb viszi, — elefántcsontberakásos ébenfabu- torokkal berendezett szalonba. Aztán eltűnik. A zsurnaliszta már a haját tépdesi, amikor megjelenik egy méltóságteljes külsejű európai elegánciáju zsaketes öreg ur és kifogástalan francia nyelven megkérdezi tőle, hogy mit kivan. A francia fellélegzik — és útbaigazítást kér. Az elegáns öreg ur kissé megütödve igazitja útba és aztán dühösen megjegyzi: — Egyáltalán nem értem, uram, miért kellett önnek ezért a perzsa birodalom miniszterelnökénél audienciára jelentkezni?! Francia kollegám a kérdésre csak öt perc múlva válaszolt, amikor visszajött a szalonba. A miniszter- elnök olyan jól mulatott az eseten, hogy hálából nagy interjút adott a boldog politikai riporternek. Amikor a francia az angollal az uccán megint találkozott, az ánglius dühöngve kérdezte, hogy hol maradt olyan sokáig. A francia kedélyesen és fölényesen jelentette ki: — Ez a miniszterelnökségi palota, kedves mister, tehát egyúttal meginterjuvolţanif.a miniszterelnököt. Az angol nem állt többé éfzóba a francia ujságiró- val. ■: A Sfcntelenség rekordja ■V ' • ------ .. . A szemtelenség sokszor, mint a. mesterség eszköze is, szemtelenség marad, ha valaki minden finesse nét- kül alkalmazza. A hivatásos, q^eattclenség sztratoszfé- rikus rekordját egy franeia"r színházi ujságiró állította fel. Soréit, a nagy francia tragikát akarta meginterjúvolni, de az isteni Cecíliának heteken át nem jutott számára ötpercnyi ideje se. Az ujságiró kitartóan ostromolta a nyilatkozatért, mig végül a nagy tragika azt mondta neki: — Holnap estély lesz nálam, jöjjön el hozzám, ott majd eldiskurálunk és nyilatkozqip magának. Az újságíró elment az estélyijeidé a nagy tragiká- nak ott aztán pláne nem votl egy perc ideje sem az ujságiró részére, — tisztelőinek hatalmas serege majd széttépte. Az estélynek hajnaltájt lett vége, a vendégek elszéledtek és a művésznő fáradtan vonult Hálószobájába, hogy lepihenjen. Megdöbbenve látta, hogy az ujságiró teljes neglizsében az ágyában fekszik. — Megörült maga? — kérdezte a tragika, tragikus gesztussal kapva oda, ahol fészkel az agy. Azonban a jelenet nem nagyon hatotta meg az elszánt újságírót, aki egészen közvetlen hangon jelentette ki: — Ne csodálkozzék művésznő, mert ez az egyetlen hely, ahol kegyeddel nyugodtan lehet beszélni... Orbók Attila. Edison, az „Öreg“ Edisont a munkatársai igy nevezték: az „Öreg“. Egyik munkatársa, M. A- Rosanoff, a vegyész, emlékiratában a maga közvetlen mivoltában rajzolja öt. Ez a nagy föltaláló meglehetősen nyers, diákos lélek volt. Többek közt azt olvassuk róla, hogy sohase köpött a köpőládába, mert attól félt, hogy nem talál belé. Ezért mindig inkább a padlóra köpött. Az első beszélőgép viaszhengeréhez az Aysl- wort-féle viaszt használták. Ezt nem szabadalmaztatták, gyártása kereskedelmi titok volt. Egy gyáros valami munkás utján megtudta a gyártása titkát. — Ekkor — irja Rosanoff — megbízott az Öreg, hogy vizsgáljam meg a viaszt s állapítsam meg, hogy a gyár viasza valóban más-e. Figyelmeztetett, hogy esetleg a bíróság előtt kell majd vallanom, mint szakértőnek. Vizsgálatom eredménye az volt, hogy az uj viasz szakasztott olyan, mint a régi. Ezt felháborodva közöltem az öreggel. Erre igy szólt: „Mért van igy fölháborodva? A kereskedelemben és az iparban mindenki lop. Magam is sokat loptam. De én tudom, hogy kell lopni. Ök azonban nem tu4ják.“ A tudomány nem érdekelte. Csak a tények. Egy elmélet semmit se mondott a számára. — Egyszer — meséli Rosanoff — az kérdezte tőlem, tudom-e, hogy miből csinálta az első izzólámpák fémszálát. „Hiába gondolkozik — intett le — úgy se találja ki. Limburgi sajtból. Hát mutasson nekem egy vegytani könyvet, amely megmagyarázza, miért használható a limburgi sajt az izzólámpa fémszálának “ Valósággal büszke volt arra, hogy nem „tudós“. Sem az irodalom, sem a zene nem érdekelte. Wagnerről azt mondotta, hog^ egy beszélőgép hengerét megfordította oşjiţgjr, pörgette le a régi szép melódiákat. Ebbéli van a sikere. Egyszer igy vallott: ’ ' — Az emberek nagy föltalálónak tartanak. Voltakép nem fs érdemes rólam beszélni- Még egy hülye embert se tudok megteremteni a hülye gondolataival és a hülye szavaival. Ici-pici föltaláló vagyok. Egyszerűen, föltalálom magaHASZNÁLJA A H I RE i s«. s • tf'if : ;; . - a ' d ■& % . ' X 'm- m O VAKOD JÓN A Z UTANZ A TOK TO L HÍGÉN IKUVITAL hűsít KELLEMES ^ . könyv; 'SP
