Keleti Ujság, 1933. június (16. évfolyam, 123-146. szám)
1933-06-04 / 126. szám
Vasárnap, 1933. jujnius 4. KEIETIUJSKG tt ni mi ni ni ...i.......... 'W rn ír hiti 11 mii....... 1111 \mm\it ........ iiiiiiii« m 11 mmm iiiiiihii................. iiiiniiwniriiími iimmi .................................. Uz Bence vétkezett. Már akkor mondottam neki, hogy nincs Isten hirivel, mikor a széldöntött fa dolgában Sámi úrral, az örménnyel összetraíikált fülem hallatára. Ezer darab „töke“ kellett volna Sámi urnák, de olyan, amit ő kiválaszt, a „lelke“ az erdőnek, gyönyörű, büszke árbóc- nak való fenyőszálak, amelyek felnyúlnak a menyország kulcslikáig. Az effélit azonban a közbirtokosság hem szokta elvesztegetni aranyért sem. — Mit ad, ha jutányosán megszerzem? — kisértette meg Bence az örményt. Jól ismerték egymást. Különben Benei mindenféle „fatetüt“ ismert. Nagy pénzért adta el a tervét és előre kifizettette, csak azután árulta el. — Maga menjen bé tekéntetes ur az elöljárósághoz s vegye meg vakra a zesszes széldöntött fát, ami csak szeptemberig lesz ezen a területen. Én aztán gondoskodom róla, hogy mit dőjtsön ki a szél. Az örménynek a szeme megvillant, egy szóval se kérdezte, hogyan dönteti ki Bence a széllel a fákat. Tudta ő azt jól. El is intézte a vásárt a faluval, nagytitokban meg is jelölték ketten a kiválasztott fákat s Bence oegpök- döste a tizezör lejt: „Uu, pü! Apád, anyád idejöjjön!“ — s elrejtette egy odvas fában, ahol a pénzét szokta tartani, már amikor volt pénze. Az örmény azt mondta: — „No fiam! Akármikor jöhet a szél!“ — s a sánta lábával ellüktetett haza. Még a kopasz feje is ragyogott az örömtől. Uz Bence titokban csinált egy különös félig ásó, félig fűrész-forma szerszámot, ami úgy tépi el a fagyükeret, mintha a szél szakasztottá volna ketté s ezzel úgy „megmatatta“ a fák tövit, hogy az Istenen kívül senki sem látta. Nekem kiadta parancsba, hogy azon a tájon ne igen járjak, ha kedves az életem s az- napságtól fogva egyebet nem csinált, csak leste az egek hogy mikor lesz egy kicsi vihar. No, ha vihar kellett, hát egy délután adott az Istái, de olyant, hogy ha négykézlábjáró öreg ember lesz belőlem, még akkor sem feledem el. Vizezte meg már a nyakunkat mind a kettőnknek eleget az eső, de ami itt történt velünk, attól még az oktalan állat is imádságra fogta a kézit félelmibenElején csak egyet fuvintott a szél az erdőn. Felkapott néhány száraz lapit s meg'oorzolta kicsit a mezőt, de aztán gyűlni kezdettek a felhők előbb az apraja s a fehérebbje, utánuk a nagyja, igazi fekete szörnyetegek, amelyek ut- jokban létörik a fák hegyit. Gomolyogtak, egymásba rohantak, tipródtak, nehezedtek, végül rázuhantak az erdőre. Olyan setétség lett, mintha hirtelen beesteledett volna. A hatalmas szálfák meghajoltak a súlyúk alatt. Az ég is morogni kezdett s egy-egy sápadt villám is végighasitott a rengeteg fölött. — Ebből lesz valami! — biztatott örvendezve Bence. Sok beszédre nem volt idő, mert a következő pillanatban a kalyibánkat, amely alatt üldögéltünk, egy szélroham úgy elvitte a fejünk fölül, mintha csak szalmakaíap lett volna. Még ennek is csak kacagott Bence s ko- mázott velem. — No szépen csórén maradánk! Nem tudom, hogy mit feleltem rá, mert abbah a helyben akkorát dördült, hogy a saját szavamat nem hallottam. A csattanást hosszú, veszedelmes égmorajlás követte, amely percek múlva a végtelenben veszett el. — Görgetik odafenn a boroshordókat! — istentelenkedett Bence. Meg akartam csapni felháborodásomban, de a sötétben nem láttam hová üssek. Különben sem lett volha szerencsés Uz Bencét megütni senkinek a guttán kivttl- Az uj égjiasa- dásra éppen keresztet vetettem, mikor ismét rám kiáltott a khaoszból. — Jöjjön urfi segítsen! A villám fényénél látom, hogy a megszökött kalyibánkkal birkózik s éppen pdaakar- tam ugrani, mikor a mellettem levő fa végigzuhant a földön és egy ága kiütötte az épületet a kezéből. Ettől Bence is megszeppent. Fél arca véres volt, de nem törődött vele. Kicsit, mintha reszketett is volna. — Valamit nem jól csináltunk — vallotta be —mert haragszik az erdő! Szörnyű, ha az erdő megharagszik. A fenn- séges szálfák úgy törnek kelté, mint a gyufa- szál, mások tövestől felrepülnek a levegőbe és mindent össze-zuzva zuhaubak ismét vissza a földre. Kecseg, ropog minden. A villámok szüntelenül cikáznak, egyik a másik után, mintha hatalmas aranykigyókat kötöttek volna össze a farkuknál fogva. A sziklák, mint a tojáshéj törnek szét az Istein ökölütése alatt, ‘ja szél a patakot kiemeli medréből és fehér esőként szórja szét a levegőben. A háttérben egész erdőrész lobban fel a tüzesőként- hulló villámcsapásoktól s a következő pillanatban a ráömlő esőtől fekete füstgomolyban alszik ki. A vak ég zeng, dübörög, morajlik megszakítás nélkül, a medvénk borzongva ereszkedik térdre félelmében, az őzek sirlnak és fatörzsekhez támasztják félelmükben homlokukat, hogy semmit se lássanak, a rókák barlangjaikban bizonyosan a miatyánkat mondatják ijedtükben kicsinyeikkel. A kénkőszagu levegő forrong, jeges lehellet marja az arcot, füvek, virágok a földre verve, meggyalázva, iszapba, sárga földbe fullasztva fekszenek s a hátukon ezüst buborékot vetve tálneol a sürü eső. Minden fut, jajgat, az idő megsiketül, a halál,- pusztulás arat s úgy látszik, mintha a fák is lobogó hajjal menekülnének. Egyetlen szó van, ami él, amit minden tud és sikolt a „Jaj!“ Jaj! Jaj! Jaj! Jaj mindeneknek, mert az erdő haragszik. És jaj elsősorban hekünk gonosz, nyavalyás embereknek! Milyen megnyugvása volna a földnek, ha mindannyian elpusztulnánk! Nem, nem lesz a világnak addig békessége, amig egyetlen egy is él közülünk! Bence is érzi. Egész lényén csodálatos változás látszik. Ahogy a vihar fokozódik, az ő indulatai is emelkednek. A primitiv ember leAranyér bántalmak ellen a „Goedecke'-féle „Anusol-Sopposltor" (betét) mtnaen kor utolérhetetlennek bizonyult. A világ minden részében az orvosok nagyrésze „Anusol‘‘-t ir elő és számtalanok azok az esetek, amelyekben ez a gyógyszer a gyógyíthatatlannak hitt beteget megmentette. — Az „ANUSOL-SUPPOSITOB" (betét) azonnal meghozza a kívánt megkönnyebbüléat és rövid időn belül megszünteti a sokszor oly rettenetes aranyérbántalmakat. Használata egyszerű, tiszta és olcsó. Ezenkívül az az előnye Is meg van, hogy a beteg a kezelés alatt foglalkozásának űzésit megszakítás nélkül folytathatja. A gyógyszertárban kimondottan „Goedecke"-féle „Anusol—Suppositor"-t kérjen. Ismertető jele a piros doboz és a gyári piomba. győzhetetlen energiái elborítják és késztik, hogy rögtöuöseu szembeforduljon a viharral. Homloka fekete, mintha azon csattannának szét a dörgések, testén ömlik a viz és villámok futkosnak benne is. Felordit: — Jaj, haragszik az erdő! Megfutamodik, mert úgy érzi, hogy addig kell rohannia, mig a végére ér a viharnak; de alig tesz pár lépést, villám hasit bele egy fába szörnyű égrázkódással és az odvas fa talpától koronájáig kékes, sziporkázó lángot vet. Uz Bence megtorpan: — A pénzem! — bődül fel. A villám beleütött a pébzébe, amiért eladta az erdőt. Vétkezett s az erdő megbüntette. Lassan, megérti és megnyugszik, de már fél- A nagy belső tűz, az őrült mozdulat, az „istenítélettől“ felvert idegek hatalmas küzdő szenvedélye ösz- szeroskadt benne. Csak most veszi észre, hogy tajtékos szájjal és felemelt ököllel az eget fenyegette. A nyugalom azonban csak pillanatig tart. Az erdő nyugalma is, az övé is. Uj veszedelmek kavarogjak elő a hegyek sötétségéből, mindent letaroló szörnyű szélvihar s amerre el vonul, az erdő fái tömegesen törnek ketté derékban. Az ég fekete oroszlánjai ismét felbömbölnek és végig rohannak a firmamentumon. Nyomukban halál és pusztulás marad. Magunk is csodálkozunk, hogy életben maradtunk, de erre csak akkor ébredünk rá, mikor — amilyen gyorsan jött — ugyanolyan gyor? san elvonul a vihar. — Mi az? Mi történt! Fokozatosan térünk magunkhoz a sötét kábulatból. Inaink reszketnek. Testünk didereg, ujjaink hegyéről csepeg a viz, de mi csak az eget nézzük, azt a fokozódó gyönyörű kékséget, amely a megszakadt fekete szemfedő mögül visszanéz. — Megmenekültünk! Bencének vacog a foga, de ő is örvendve kérdezi: — Él-e még urfi! A medve megrázza bundáját és morcosán elcammog, mintha azt dörmögné: — Többet efféle elő he forduljon! Az őzek is már kezdenek remélni és kényesen megnyalintják a füvön rezgő esőcseppet. Bence mosolyogva felém cammog. — Nincs semmi baj urfi! A pénzem azonban odavesze! Kacskaringósat káromkodik, mert már újból süt a nap. Kicsit csak akkor vigasztalódik meg, mikor körülnéz az elpusztított erdőn. Kárörömmel jelenti. — No az örmény es rosszul járt, mert nem tőből dőltek ki a megjegyzett fák, hanem derékba törtek. — Úgy kell neki! — kacagok rajta magam is jóizüen. — Hogy ott nyuvadjon meg, ahol van... Alig nyílik meg az ég tenyérnyire fölöttünk, már elfeledtük a veszedelmet. A vihar elmúlt s mi nem javultunk semmit. Éppeh olyan akasztófára valók vagyunk, mint a vihar előtt és mint — felebarátaink. De akkor miért volt a veszedelem... A vihar... A halál... A pusztulás?... Miért!... TENNIS SS&. SLIPPER M. NEUMANN CÉGNÉL CLUJ, PIATA UNIRII No. 14. Vihar a havason
