Keleti Ujság, 1933. április (16. évfolyam, 75-99. szám)

1933-04-09 / 82. szám

5VI. ÉVF. 82. SZÁM. KELETt'UjS&G 1 Mennyire remek és mégis csodásán olcsó Erdei emberek Irta: Nyirő József Idekünn a havason úgy van. hogy az ember nem ütheti be minden pillanatban az orrát a faluba, mert az messze van; azért az erdei em­berek hagy tájékról összegyűlnek ahhoz, aki soros és vele intéztetik eí ügyeiket, bajaikat. Hetenkint egyszer szokás ilyen „követet“ kül­deni, aki hoz sót, borsot, puliszkalisztet, do­hányt, istrángot, szekérkenőt, egyszóval min­dent, amit a havason nem árulnak, mert ott hem árulnak semmit. A megbízatásokat, üze­neteket, hírmondást szintén ez a követ hordoz­za, aki szombaton megy, vasárnap délutánra pedig meg kell jönnie törik-szakad. Az apos­tolok nem várták jobban a szentlelket, mint mi a követet., A levél, a papiros hem iismeretes idekünn. Élőszóval történik minden. Szerelmek, tragédiák, az élet ezerféle változása zajlik le- A kép olyaniele lehet, mint mikor még nyilvá­nosan gyóntak az emberek. Ülünk tehát a tűz körül legalább harmincán s tisztességesen beszélgetünk. A tűz sem azért ég, mintha szükség volna reá, hanem mert a tűz aiTa való, hogy égjen. Fa van elég, ott hadd ágion! Az embereken, asszonyokon se sok látni­való van. Biza mocskosok, rongyosok, foltosak, megviseltek. Szakáll, bajusz benőtte az arcot, a haj nyiratlan. zsiros, a szaguk se keUcmetos. Egészségünk azonban jó van, s erőnk olyan, hogy — csak meg kell nézni a fohérnépeket, mert az mindenik meg van elégedve. Nem nya­valyognak, mint- városon, s nem iá i a fejük. Tömöttek, pirosak, s olyan kemények, hogy a bolhát meg lehetne ölni a mejjikeai. Az a vala mi!-.. Egyéb baj nem is volt az elmúlt héten, minthogy a Báes Jani kutyája megveszett, megmart három ökröt, s a gazdáját Nem liisz- szíik azonban, hogy megvesznek, mert lángoló tüzes vassal kiégettük az ökröket és Báes Janit is. Inkább az ember szomorkodik. s mintha ha- bozfriék is a nyája... Csak a marháknak ne le­gyen semmi bajuk. Embert lehet kapni eleget, de az ökörért sok pénz kell... Meglátjuk, hogy mi lesz nö! Szerencsére még nem iszonyodnak a víztől. A Cscdő ur éfilegény szolgája megsér­tette a kezét, de az még a mult héten történt, a seb üszkösödik, s hanem egyéb, még megrnu- rál, de úgy kell neki, mért hem tud ügyelni! Úgyse sir utána senki a szeretőjén kívül, mert nincs se apja, se anyja. A leányt sincs miért sajnálni, mert mielőtt a volt szeretője a sírban a feje alá teuhé a markát, hogy jobban nyugod­jék, már úgyis más legény ölében ül. Mondom, ülünk, s várjuk az Üdő Márton törvénytelen fiát, mert ma ő a szeres-követ, — Jöhetne! — morogja Marci bácsi. Ö is csak azért, mert a fiáról van szó. — Eljön! — nyugtatják meg. Arra senki sem goindol, hogy valami baja is történhetik az utón. Annak a molcúny, ke­mény embernek! ... No e jó! Még a fa is eltörik a Iáim alatt, amelyikre reálén­Jön is no. kiég van rakva, mint egy mosz- tikás szamár, de mozog felfelé az ösvényein Egész halom lesz a holmiból, mikor lehányja magáról. Senki egy szót nem szól. nem kérdez. Első az, amiből' élünk. Szót is osztja mindenkinek becsületesen, amit hozott. Most jön a pénz. ami visszajár. Csend lesz, mindenki elkomolyodik. Ellenségesek, szigorúak lesznek a nézések. Pénzről von szó! — Kied mennyit adott? — Urdui Üdő Már­tonhoz, mert ő a legöregebb. Lehet száz-száztíz esztendős, de most is a légim naposabb. — Én tudjam? — mordul rá a fiája. — Mind od'adtam, ami volt!.,. Tám nem vesztet­ted el! A követ erre kihúzza az ingét a condra-ha- risnyából. Annán a végibe van kötve köröskö­rül a visszajáró pénz. A kendercérna jól meg­van bogózva. — Ez a kiedé! — mondja a követ, s átadja. — Csak két lej, te bitang? — támad neki az apja. — Mire pusztítottad el a sok drága pénzt, te akasztófára való? Szakadt volna meg a nyakad kiskorodban!... Senki sincs megelégedve a visszajáró egy­két lejjel. Keveslik és követelőznek, agyarkod­nak a legényre, aki kénytelen igazolni magát, ami azzal kezdődik, hogy nagyot káromkodik. — Ide nézzenek kietek! Az erdei népek körülveszik. — Igaz-e, hogy ide a kődökömhöz kötöttem az apám pénzit? Ami igaz, az igaz. Az a törvény, hogy első a havason Üdő Márton. Az ő pénzinek a he­lye mindenkor a követ köldöke- Attól jobbra haladva köröskörül mindenki beköti a maga pénzét az ingbe a megállapított sorrendben, aszerint, hogy hányadik a szállása a Marci bá­csiétól. A visszajáró pénzt szintén eszerint he­lyezi helyire. Akinek nem jár semmi, annak a pénze helyire beleköt egy kavicsdarabot, de a sorrend mindenképpen kell, hogy találjon. — Úgy van-e! — bőgi a legény az igazolás végén. — Hát jól van, jól! — dunnyogják vissza megelégedetten. Most már a követ is leülhet a tűz mellé. — Édesapám nem üzent valamit? •— kérdezi az Ugrai íiu, aki pásztorkodással tartja el a családját, mert az öreg Ugrai két esztendeje mégis megvakult, pedig mikor a szenmártoni doktornak megmutatta volt a szemét s az fi­gyelmeztette, hogy ha többet iszik, bizonyosan megvakul; mérgesen rázta a fejét, hogy „Söm- mit se tud a doktor ur! Ki hallott affélét, hogy két rossz ablak miatt az egész ház összedőljön“. — Üzenni üzent! — ösmeri el a követ. Kíváncsian mások is odahallgatnak, hogy mit üzen a vakember. — Aszonta, hogy könnyebben lát, mint ta­valy! — kacag a hírhozó. — Akkor jó! — nyugszik meg a legény. A jókedv felelevenedik. A követ ontja a hí­reket a faluból. — A templom uj keresztjét feltették. — Azt ki. te? — Kutya Jóska, a cigány. — Tán nem? Ugyanbiza? — lepődnek meg. Nagy dolog a keresztfeltétel. Sefriki sem mert olyan éktelen magosba felmászni, csak Kutya Jóska. Ü is csak azért, mert egyszer már halott volt, s mikor el akarták temetni, a ko­porsóban felébredt s a saját lábán jött baza a temetőből, örvendtek is neki a többi cigányok. Aki már egyszer megjárta a másvilágot-, az veszély nélkül felmászhatik a toronygombhoz. — Mikor felért. — újságolja a hírhozó — lekiáltott, hogy: .ófélek‘7 — Mitől félsz? — szólott neki Nago. a paller. — Hogy leesem! — Ne félj semmit, — biztatta a pallér — mert vrm itt hely elég, ahova essél! — Még mindig olyan nagy kutya Nágó? — kérdezi valaki. — ö má nem, mert éppen a heten hagyta ott a második felesége — jegyzi meg a hírhozó. — Ne beszélj te! — tetszik a népeknek az újság, s nehány megjegyzéssel meg is magya­rázzák a válást. — Amelvik férfiú meleg cserépre ül. s bun­dadarabra, annak nem kell asszony!.... Ha nem embere, nem ül az asszony!... — Két ökröt vettek volt. — magyarázza az Üdő Márton fia — egyet Na ml, egyet az asz- szony, de a fejérnép mindakettőt elvitte. — Most mivel ganyél szegén Nágó? — szól közbe valaki. Jót kacagnak rajta. A hírhozó azt magya­rázza. hogy a kétféle gyermekek miatt is baj volt: — A mostohagyermekeit nem állhatta sem­miképpen. • — A magáét bezzeg állhatta! — kottyan bele egyik asszony mérgesen, felháborodva. — Azokat igen, — hunyorit vissza a legény,- mert. azokat akkor es állhatta..­— Fii jó! — böffen fel a kacagás ujbóL — Egyebet mit hallottál? — faggatják a faluba járt embert. — Béla Jóska házasodik! — Hát a mi a tetiire? Valaki megmondja mindjárt, de azt nem le­het leírni. Olyan perefernum az, ami az em­berrel együtt születik. — Érdemes dolog még annyi történt, hogy egy autós urat megvertek, — ha jól tudom, még szerdán — mert belehajtott a csordába, s a jó­szágot meg vadította, egynek el is tört a lába. Az arcok elkomolyodnak, mert a jószág, amit ök gondoznak, sértetlen, szinte szent dolog. Az emberi élet az más, de a drága szép ökrök!... Tiszta lehetetlen, hogy megtörtént volna. Megérkezett az ananáss és vérpiros narancs különlegesség;. Kizárólag; Gilovics és Papszt csemege üzletében kapható Főtér 16.

Next

/
Oldalképek
Tartalom