Keleti Ujság, 1933. március (16. évfolyam, 49-74. szám)
1933-03-25 / 70. szám
XVI. ÉVF. 70. SZÁM. KUETlUjsm f K aminthogy a szász józanság tartózkodó óvatossága mindig megnyilatkozik, amikor románokról van szó. Talán csak nem azért, mert ez a könyv már az impériumváltozás után jelent meg? Zöldszászok. Mi magyarok azonban korántsem vagyunk kedvencek. Appojnyi epitetonja: „fő-soviniszta“, A hagyományos szász kormánypárti politika nak sikerült konzerválni a szászok minden értekét. A szász városokban magától értetődően német a hivatalos nyelv, fémetek a polgármes terek, a városi tisztviselők, az iskolák az államsegély jóvoltából virágzanak, a szász intellek- tuel fiatalságnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy miből fog megélni. „Néhány fiatalember azonban megállapította, hogy politikánkat igen langyosain vezetik. Előbb a „Kron- staedter Zeitungéban elégedetlenkedtek csupán és gúnyolták elmeszesedett országgyűlési képviselőinket, akik eleitől kezdve, mint a mindenkori kormányzópártok farkavége vonultak be a parlamentbe. De amikor legutóbb ezt a hűséges szolgálatot a kormány magyarositó rendeletekkel fizette meg és a mi képviselőink nem siettek megválni a husosfazéktól, a „zöldek“ átok alá vetették őket és az uj választások alkalmával helyettük jó brassói vérből való saját embereiket jelölték.“ A „zöldszáz“ politikának ezt a megmozdulását meglehetősen szemléltetően kapjuk meg a könyvben. Megismerkedünk az egyik „zöld-szász“ vezérrel is, dr. Alfred Zack úrral, aki a képviselőházban szemébe vágja „a legnagyobb urakjnak“ és a méltóságos fősovinisztának, Apponyinak: „Ön Magyarország sírásója.“ A dühös zöldszász később megszelídül- Nyilván valami zsiros köz- jegyzőség jóvoltából. „Két gaztett.“ Most már utólag tudjuk, hogy voltaképpen mit sem ártott Magyarország nemzetiségeinek, a zöldszász politika meginditója, Meschendör- fer szerijnt a „két gaztett“: a Bánffy-féle községi törvény és az Apponyi-féie népiskolai törvény. Bizonyára tudja Meschendörfer is és különbséget tud tenni aközött, hogy hol állott a szászság az impériumváltozás előtt és hol áll most. Ahelyett azonban, hogy lehiggadva, az akkori szenvedélyeken felülemelkedve, objektív mérleget igyekezne felállítani, Írja a következőket: „A nemzeti téboly Szent István birodalmának minden foltját, minden várost é3 falui, minden hegyet és folyót és erdőt magyarrá akar átfesteni, bár az ország felét nem magya rok lakják. Minden hatóság előtt beadványokban, pecséteken, térképeken, tankönyvekben, csupájn egy bizottság által kifundált, magyar elnevezéseket szabad használni. Sőt, gyerekeink uralaltáji szókat motyogjanak, mielőtt anyanyelvűket jól megtanulhatnák és azt a tanítót, akinek iskolájában a négy népiskolai osztály elvégzése után nem tanulnak meg jó1- magyarul Írni, olvasni és beszélni, törvényes felelősségre vonják. A névmagyarosítás céljából országos egyesület alakult... A német színház tűnjön el- Az esküdtszékben csak magyarul szabad ta- nácskozniok...“ Vihar egy pohár vízben. Csakugyan világ- botrány! A magyarok Magyarországon magyai nevet adtak a helységneveknek. De ugyanakkor mindejn román, minden szász nyugodtan használhatta levelein, újságjaiban a szász, vagy ro mán nevet. Az iskolában magyarul is tanítottak... Annyira vakmerőek voltak, hogy a névmagyarosításra egyesületet alakítottak. De ugyan kit kényszeritettek pévmagyarositásra? Aztán ki tilthatta meg azt, hogy a zárt teremben, hogyha a szászok voltak többségben,_ németül döntsenek afölött, felmentő, vagy elitélő a verdikt? Egy vasúti útját is leirja Meschendörfer. „Szakaszomban, rajtam kívül csupán egy magyar földesur terpeszkedett, aki unalmában a kilométerköveket számolgatta.“ Egy igazi, vagy kigondolt párbeszéd kezdődik itt a lelkes szász nacionalista és a magyar utas, gróf Belek/ országgyűlési képviselő között. Ebben a párbeszédben, amelynek valódiságában erősen kételkedünk magyar részről ez a konklúzió: „Nyugodtan megmondhatja mijnden embernek: husz- harminc esztendő múlva egész Magyarország piros, fehér, zöld.“ Magyar fixa idea. Teljes lélekkel bele tudjuk élni magunkat a szászok akkori lelkiállapotába. Törvényeket hoztak, amelyektől ők, a szászok, féltett kincsének, az anyanyelvnek és az iskolának sérthetetlenségét igyekeztek megóvni. Ezért rendezték meg a „Sachsentag“-ot is Nagyszebenben. És Meschendörfer kénytelen elismerni, hogy a nagy hűhó alapjában véve felesleges volt, az ördög korántsem volt olyan fekete, mint amilyennek akkor látták. De azért megbocsáthatatlan bűn „a magyar sovinizmus“, a „piros, fehér, zöld“ kultusza, ellenben hősi erény a kékvörös színekhez való ragaszkodás. A szászok nemzeti tradícióihoz való ragaszkodás hőstett, a magyaroké barbarizmus- Ez az inobjektivitás az, ami nagy törése Meschendörfer könyvének. És nem tagadjuk, fáj, rosszulesik nekünk az a lekicsinylő, legjobb esetben vállveregető hang, amelyet velünk szemben használ. Ez csak végűt enyhül meg valamennyire, amikor igy jellemez bennünket, magyarokat: „Mi is barátságban élünk a magyarokkal, jó tulajdonságaik kiviláglanak és egyetlen em bér sem kételkedik abban: a magyar ember kellemesen élénk, örökre sustorgó tűzijáték, mint előkelő francia nagybátyja; nem olyan okos és nem olyan müveit, de becsületesebb, kevésbé kiélt, naivabb és egészen gyerekes, ha fixa ideáját tapogatják: a veres-fehér-zöld glóbust. És ebben megint, mint ikertestvéréhez, hasonlít arisztokratikus atyafiságához, aki egész Európát kék-fehér-vörösre akarná bemázolni.“ Meg vagyunk hatva a jóindulattól, gyenge tehetségünket is elismerjük, úgyszintén azokat a rokoni kapcsolatokat is tudomássul vesszük, amelyeket a franciák és magyarok között Meschendörfer ur nagy meglepetésünkre felfedez. Annyit azonban legyen szabad megállapítanunk, hogy ebben az elismerésben a gúny nagyobb részt kap. A barátság pedig sajnos, semmit. A világtörténelem legfényesebb vicce. De mégis van valami konklúzió a könyvben. A háboruutáni Erdély uj arcáról szóról szóra ezeket írja Meschrendörfer: „1918 december 1-én Gyulafehérvárt száz ezer román paraszt árasztja el, örömkönnyeket sirva jelentik ki csatlakozásukat az anyaországhoz és ünnepélyesen kötelezik magukat, hogy szász és magyar testvéreiknek mindazokat a' jogokat biztosítják, melyekért ők századok óta hiába epekedtek. Néhány év múlva minden el van felejtve. A szász és magyar tisztviselők, jogászok, technikusok és orvosok minden fontosabb hivatalból eltűntek, egyházak és iskolák elvesztették évszázados jogaikat, az „agrárreform“ szásztól, magyartól elveszi a kulturális intézmények fenntartói ához szükséges eszközöket. Ezrenként bukkannak fel Erdélyben kalandorok és rohannak reá kiéhezve az elká búit országra. A világhatalmak azonban, a győzelmes nagyok, nyalogatják háborús kezeiket és emésztik zsákmányukat. Jó kedvük van, mert sikerült kitalálniok a világtörténelem legfe- nyesebb viccét: a népek önrendelkezési jogát“ Elégtételnek is elfogadhatnánk ezeket a sorokat, de ezt az elégtételt Meschendörfer nem felénk irányozza. Dehogy vártunk mi mea cnl- pázást tőle és a szászságtól. De egy őszinte szívből jövő meleg hangot, ennyit talán mégis megérdemeltünk volna. Az, a nagynémet, aki ebből a könyvből ismeri meg a magyarokat, az ezen túl sem fog jobb véleményt táplálni rólunk. * Mindenki azt Írja, amit akar, amit helyzeti energiája, [nevelése diktál. Meschendörfer, aki benne élt a magyarországi szászság harcainak kellős közepében, ezekről a küzdelmekről referálva, elhaladhat a tények előtt. De, kérdjük, miért kell olyan expressz-scbességgel triumfálni a magyaroknak a kétségkívül lehetséges szász költőt, akitől lenézésnél egyebet alig kaptunk ebbdoi a könyvben. Ha már a Szépmives Céh rátéri a más nyelvű írók munkáinak interpretálására, éppen azzil a könyvvel kellett kezdenie, amelyből úgy tudjuk, ki is kellett törülni jó néhány oldalt, nehogy nagyon belepiruljon a magyar olvasó■ Akit érdekel a téma, az németül is elolvashatta volna és mi sehogy sem tudjuk ésszel megérteni, miért szükséges egy magyar könyvkiadó vállalatnak olvasói százainak az orra alá dörgölni — és nem is igazságosan — hibáinkat, gyöngesé- geinket, megnagyobbított formában A szász költő lehel szubjektív, de nem szabad e szubjektiveknek lennünk egyszer nekünk, magyaroknak is? Sz. E. ,
