Keleti Ujság, 1933. március (16. évfolyam, 49-74. szám)
1933-03-25 / 70. szám
8 KeietiUjskg XVI. ÉVF. 70. SZÁM. Mi rejtőzött a „Vasálarcos“ álarca alatt? Egy történelmi legenda leleplezése Bfl ne hallott volna a Vasálarcoa-ról ? Ez az állítólagos történelmi személy rengeteg drámaíró és regényíró képzeletét foglalkoztatta; a nagy francia forradalom alatt megtették a forradalom és népszabadság előhírnökének, az idősebb Dumas hosszú és páratlanul izgalmas regényt irt róla. Magyarországon is olyan népszerű volt, hogy a kilencvenes évek irodalmi hetilapjaiban sűrűn szerepel, mint Írói álnév. Ma is sűrűn megjelenik a kalendáriumokban és megremegteti a jámbor olvasók képzeletét Ezekután alig merjük közölni, hogy a „vasálarcos“, aki közel kétszáz év óta annyi álmatlan éjszakát okozott — közönséges kacsa, kétszázéve» hírlapi kacsa. Szerzője nem kisebb ember, mint Voltaire, aki sok maradandó értékű munka között egy- pár tréfát is megengedett magának. Ki ez a vasálarcos, akiről most már bebizonyított dolog, hogy sohasem élt? Voltaire, aki mindig világosan irt XVI. Lajosról irt történelmi munkájába becsempészett egy fölöttébb homályos lapot és az egész könyvből, amely egyébként az eredeti forrásokból dolgozó modern kritikai történetirás egyik legelső remekműve, ennek a lapnak volt a legnagyobb sikere. Ezen a lapon csakugyan különös dolgok olvashatók, belliének modern riportcimeknek: „Példátlan, soha nem látott esemény, amelyről egyetlen történetíró sem tud... A Bastille ismeretlen fiatal foglya... Nemes és előkelő külső... Arcát vasálaro bpritja... A börtönör parancsot kapott, hogy ölje meg, ha felfedi az arcát... Louvkjís, XIV. Lajos minisztere, aki meglátogatta a tömlöcében, a legnagyobb tisztelettel állt előtte... Vaaálarcosok légiója. Voltaire sejteni engedte, hogyha többet mond, ö is * Bastille-ba kerül, ami nem nagyon kellemes hely, erről már alkalma volt meggyőződnie. A legendát, amelyet Voltaire „lanszirozott", később alaposan kiszíneztek: a tizennyolcadik század végén már mindenki esküdni mert volna, hogy XIV. Lajosnak volt egy ikertestvére, akit kora ifjúságában a Bastille-ba zártak — magasabb államérdekből, hogy minden vérengzésnek és politikai bonyodalomnak elejét vegyék. Ezt a tárgyat dolgozza fal a Lous Quatorze ét le Masque de fér cimü szomoru- Jfttéfc, amelynek igen nagy sikere volt a forradalom alatt. Egészén a forradalomig a Bastille merő titok volt, de mikor a hires börtön kiszolgáltatta titkait, amikor megnyíltak a királyság titkos levéltárai, egész regiment tudós vetette magát erre a legendára, azzal a céllal, hogy történelmet csináljon belőle. Ekkor borzalmas dolog derült ki: az emberek legnagyobb megdöbbenésére kisült, hogy vasálarcos nem egy volt, hanem legalább is .annyi, ahány tudós belefogott a titok felderítésébe. Volt aki azt állította, hogy a vasálarcos XIV. Lajos és La Valliére márklnö törvénytelen fia; masok Monmouth hercegre, II. Károly angol király természetes gyermekére ismertek benne, nincs is helyünk arra, hogy felsoroljuk a különböző feltevéseket. Néhány hét előtt azonban megjelent egy francia könyv, amelyet a napisajtó nem vett eléggé figyelembe C3 amely végkép megoldja a vasálarcos legendáját. Egy Maurice Duvivier nevű fiatal történész először is bebizonyította, hogy a vasálarcos nem élt soha, másodszor elmondta annak az embernek az életrajzát, akinek a nyomán a legenda megszületett. Az életrajz összehasonlíthatatlanul érdekesebb, mint a legenda. A tizenhetedik század legnagyobb gonosztevője. AZ igazi „vasálarccs“ egész életében Eustaehc Dauger álnéven szerepéit. Valójában a nemes Cavoyecsalád egyik újszülött sarja volt, aki ilyenformán nem dúskált az anyagi javakban. A fiatal gárdahadnagy belesodródott a tizenhetedik század divatos, tetszetős filozófiai elvekre hivatkozó „libertin" mozgalomba, amely valójában durva kicsapongás és istenkáromlás volt. ltíóö-ban, nagypénteken állítólag részt vett egy orgiában, amely óriási megbotránkozást, keltett. Azt mondják, hogy ezek a „bolondok" (fou), ahogyan magukat nevezték, az istentagadók arcátlan kihívásával marhahús hiányában megöltek egy embert és felfalták a húsát. Ez mindenesetre valótlan; ellenben beblzonyult, hogy csakugyan valiásgyalázö cselekedetre ragadtatták magukat, majd orgiát rendeztek. Az orgia résztvevőinek nagy részét száműzetésre ítélték, de Eustache megmenekült a büntetés elöl, mert az anyja, akinek jó ösz- szekottetései voltak az udvarnál, kegyelemért folyamodott. A fiatalember azonban javíthatatlan volt: nem sokkal később a Saint Germain-i kastély tövében megölt egy tizennégyesztendös apródot. Azonnal ki kellett lépnie a hadseregből és nehány nappal később az anyja is meghalt. Az anyja erre a szennyeséletü fiára csak ezer livre évjáradékot hagyott. Fényűző élethez szokott nemesember számára ez a legnagyobb nyomort jelentette. Eustache a legrosszabbhirü bohém társaságba keveredett. Felvette a pauger nevel és felcsernek nevezte magát, valójában azonban mérgekkel és különböző, akkor még divatos varázsszerekkel kereskedett. A rendőrség nyomára jön üzelmeinek, Eustache Angliába szökik, de íesii-ban visszatér Franciaországba, abban a hiszemben, hogy időközben megfeledkeztek róla. Dunkerqueben elfogják és 1669 augusztus havában a Fignerol-i várba, a szavojal határra viszik. Ekkor mindössze harminckét éves. Hogyan született a legenda? A pigneroli Várban előkelő fogolytársa van: Fou- quet. XIV. Lajos pénzügyi diktátora, aki kitünően adminisztrálta az ország ügyelt, de közben annyi milliót vágott zsebre, hogy végül a tizenhetedik század pénzdolgokban igen türelmes közvéleménye megsokallta a dolgot és Fouquet lecsukták. Eustache megbarátkozik Fouquet-vel, aki a börtönben megteszi a titkárának, ami az akkori börtönviszonyok mellett egészen hétköznapi dolog volţ. Az istenkáromló és méregkeverö mintaszerűen viselkedik a börtönben, gazdája valósággal megszereti, Fouquet különben is sugárzik a boldogságtól: tizenkét évi fogság után végre ütni fog a szabadulás órája. Mme Fouquet már hozzáköltözhetik a börtönbe, amit a közeli szabadság biztos jelének tekintenek. Ez a szabadulás azonban igen kellemetlen Colbertnek és Louvoisnak, XIV. Lajos miniszterének. Versaillesben egyszerié emlékezni kezdenek Eustache méregkeverö tudományára és Fouquet egy napon hirtelen meghal. Eustache Daugemek azonban semmi haszna sincs ebből a mérhetetlen gazságból. Ettől a naptól kezdve a saját gonosztottének a foglya. Saint Mars, a börtön kormányfője, aki maga is részese a szörnyű titoknak, arra van ítélve, hogy soha egy lépést se tágítson Eustache mellől. Mikor 1698-ban Eustachet átvitték a Bastilleba, a hetekig tartó hosszú utón posztóálarcot tettek a fogoly arcára, hogy útközben senki rá ne ismerhessen. Mindössze ennyi alapja van a legendának, Eustache Dauger a Bastilleban hal meg 1703-ban, harminchárom evl fogság után. Anatole France-szerü szkeptikus regényíró tollára méltó ez a .véres történet, amely azt mutatja be, hogy lesz egy Istentől elrugaszkodott gonosztevőből egy történelmi rege rokonszenves és tragikus — Egy erdélyi főur följegyzései (Rndnyánszky Sándor báró hagyatékából Lázár Domokos földbirtokos és Csanády Sándor já- rásbiró, ki szigorúságáról és mérges természetéről volt hires, jó barátságban voltak. Egy alkalommal Csanády szalmaözvegy volt és Lázár Domokos meg akarta hívni ebédre. Elküldte tehát kocsisát a járásbíróságra azzal az üzenettel, hogy szívesen látja ebédre. A kocsis, aki civilruhába volt öltözve, el Is ment, bekopogtatott a járásbiró szobájába s be Is ment. Éppen egy tárgyalás folyt több résztvevővel, A kocsis odaállt Csanády elé: — Nagyságos ur, kérem!... A járásbiró ránézett: — Hallgasson! Majd, ha magára kerül a sori A kocsis visszavonult s a tárgyalás folyt tovább. Soká tartott, a kocsis megint bement: — Nagyságos ür... Csanády dühbe jött: — Mondtam már, hallgasson! Akkor feleljen, ha kérdezem, addig üljön le oda a padra s meg ne moccanjon, mert lecsukatom! Értette?! A kocsis nagyot nézett, vállat vont, de nem mert szólni, hát leült. A tárgyalás elhúzódott soká, dél elmúlt s kát óra lett, mire befejezte a tárgyalást. A felek elmentek, a pádon ott ült a kocsis. Csanády hozzáforduut: — No ember! Most jöjjön s mondja mit akar? KI, vagy mi ellen van panasza? — Nincs nekem semmi panaszom, kérem... — Nincs? Hat akkor mit akar? — szólt rá élesen Csanády. __ Csak azért jöttem volt, mert gazdám, Lázár Domokos úr kérette a nagyságos urat ma ebédre, de úgy hiszem, most már késő. Eddig rég megebédeltek. B. B. gróf nagy vadász volt s minden évben részt vett a Retvezáton tartott napokig húzódó medvevadászatokon. De kártyázni is nagyon szeretett, főképpen piquetiroznl s igen magas alapon, úgy, hogy ritkán kapott partnert vadásztársai közül. Volt Nagyváradon egy bankár és kereskedő, akivel gyakran kártyázott. Egy vadászidény előtt találkozott vele elkezdte... kapacitálni: — Jöjjön el velem a Retyezátra vadászni. Meghivatom. Este aztán, meg ha rossz idő lesz és nein 'tüdunk vadászni, piquetirozunk. J. — Hogy mennék, méltóságos uram, még kitalálnának nézni maguk közül az urak.., — Dehogy nézik! Nekem azok mind régi, kedves barátaim, ha meghivatom, nagyon fognak örülni és meglátja, milyen szívesen látják majd... — Lehet, köszönöm. De más baj is van. Soha életemben nem volt vadászfegyver a kezemben s katonakorom óta más sem:... Hogy álljak most oda újoncnak, őszülő fejjel? — Nem tesz semmit! Majd olyan helyre állítjuk, hol nem is lát medvét. No csak jöjjön el! Addig beszélt, mig a bankár belement. Az első két napon nem történt semmi, olyan helyen állt, — biztonság kedvéért egy vadőr kíséretében, — hogy nem is látott semmi vadat. Harmadik napon a vadászok állása a vadászlak közelében volt s a bankár állása egészen a ház közelében. Így igazán nem volt valószínű, hogy ott valami komoly vaddal találkozhassál Az idő sem volt jó s az egész hajtás sem sok jóval biztatott. Megkezdődött a hajtás. Alig telt el azonban negyedóra, a vadászok abból az irányból, hol a bankár állt, rövid időközben két lövést is hallottak. Aztán csend lett. Nem is esett az egész hajtás alatt több lövés: nem volt mire. Tekintettel arra, hogy oly közel volt a bankár állása a házhoz, egyedül volt, még a szokásáé vadőrt sem adták melléje s a vadászok nem tudták elképzelni, ki és mire adhatta le a két lövést? Hajtás végeztével kíváncsian mentek arrafelé. Mikor odaértek, el- hülve látták, hogy uj vadásztársuk minden tagjában reszketve ül egy fatörzsön. _ Mi történt? Ki lőtt? — kérdezték kíváncsian. — Én, én voltam... — dadogta fogvacogva. — Hol? Mire? — Nem tudom. Itt! — s a szemben lévő gürü bokrokra mutatott. — De mégis mire lőtt? Hogy történt? __Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy miután azt mondták az urak, itt aligha lesz valami, leültem erre a fatönkre s rágyújtottam egy szivarra. A puskát a térdemre fektettem. Egyszer megzörren valami a bokorban. Odanéztem, valami nagy barnát vagy feketét, — mit tudom én? — láttam felemelkedni. Felkaptam a puskát, arrafelé tartottam. Bumm! rálőttem. A nagy valami eltűnt. Alig ülök két percig, megint látom, hogy az a nagy valami felemelkedik. Most már megijedtem} de megint odalöttem. Megint eltűnt. Azóta mind attól féltem, hogy megint felemelkedik, de hála Istennek* nem emelkedett föl. De most már itt vannak az urak s.igy nincs semmi baj. — Medve volt? — kérdezték. — Lehet, nem tudom, de nagyon nagy volt — Menjünk oda, nézzük meg, valami nyoma csak lesz, ha olyan nagy volt — indítványozta a társaság egyik tagja. Odamentek. Hát egymás mellett két óriási barna medve feküdt a bokorban. Mind a kettőt szivén találta az uj vadász. no3e.
