Keleti Ujság, 1933. március (16. évfolyam, 49-74. szám)
1933-03-19 / 65. szám
( KElETllIJSXG XVI. ÉVF. 65. SZÁM. Boros püspök művész-leánya, aki végig kóborolta egész Európa nemzetközi kiállításait, leleplezi műhely-titkait Károly király és Bethlen István is elragadtatással gratuláltak V. Boros Dódinak, akit most meghívtak a milánói világkiállításra (Kolozsvár, március 18.) Már a legutóbbi kolozsvári mintavásáron élénk feltűnést' keltetlek V. Boros Dodi iparművészeti bőrmunkái. A király, aki meglátogatta a mintavásárt, szintén hosszabb ideig időzött a kiállított művészi értékű munkák előtt és gratulált a tehetséges művész-asszonynak. Mem akarjuk most sem íelfeüezni, mert az ö munkáit egész Er- délypen és Kománjában ismerik, külföldön is érmeket és diplomákat nyert. Most Milánóba készül, hogy résztvegyen az ottani kiállításon. Figyelemreméltó dolog, hogy a kiállításra külön meghívót kapott. Milánóbaln és általában küllőidül! nyilvántartjuk, hogy Erdélyben, illetőleg Kolozsváron él egy iparmüvésznő, aki nem hiányozhatik egy világkiállításról. Milánóba való elutazása előtt a Kossuth Lajos ucca 7. szám aiatt, édesapjának, Boros György unitárius püspöknek a lakáséin egy intim-jellegü házi kiállítás keretében összeállította a milánói Kollekció értékes anyagát. Ezt a házi kiállítást néztük meg s megvált- juk őszintén, a körülbelül kétszázötven darab iparművészeti bőrmunka valósággal írappiro- zott, mert nemcsak szépek, praktikusak, Ízlésesek, hanem művészi szempontból is figyelemre méltóak, b'ót, hogy jobbal,i precizirozzuk a mondán ivaioinkati nem annyira maga á bőrmunka, nem annyira a dolognak a mesterségbeli része, hanem inkább a művészi része bilincselte le érdeklődésünket. Kétszázötven darab tárgy, kétszázötven rendszerint népi motivumokból ösz- szeáliitott minta. Ăem sablonos, régóta ismert minták ezek. hanem teljesen újak és eredetiek. Egv termékeny müvészfantázia alkotásai. A népi motívumok csak anyagai a művészetinek a művészi, termelő munka teljesen uj formát produkál s ebben a nemben nemcsak úttörő munka az. amit végez, hanem határköve' is az erdélyi magyar iparművészet fejlődésének. Most a művész-asszonynak deviza grjndjai vannak, lót. fül és izgul, hogy az olasz devizát meg tudja szerezni és elutazhassák Milánóba. Faggatjuk, kérdezzük cs V- Boros Dodi kissé szeszélyeseit és ötletszerűen fűzi a mondatokat. Csodálkozva halljuk, hogy a bőrmunkák díszeit nem is rajzolja le papirra, hanem egyenesen a bőrbe vési és a bőrön domborítja ki. Hogyan kezüíe és hogyan jutott eszébe ez az egészen speciális iparművészeti munka, — erre a kérdésié szeretettel meséli el, hogy Benczúr Gyulának, a nagy magyar festőnek egy fivére élv Kolozsváron, aki a családjuknak mindennapi vendége volt. Mint iparművészeti tanár, foglalkozott a népi motívumok feldolgozásával és az ő ödete volt, hogy ezeket a mintákat bőr- munkára is át lehetne vinni- Külföldön és különösen .Németországban vannak hasonló termé szetü bei munkák, de azokat gyárilag állítják elő. Az iparművész megcsinálja a rajzot és azután a gyár több ezer példájnyban rápréseli a bőrmunkákra. — Az édesanyám. — mondotta V. Boros Dodi — nagy érzéket tanúsított az iparművészet iráni es ő fűzte tovább a Benczúr ötletét. Sokszor hangoztatta, hogy mennyivel értékesebb, művészibb és egyénibb voltna, ha a gyári sablont kézi munkával helyettesítenék. Ebben az irányuan kezdett aztán dolgozni és női ridi- küljei, bőrtárcái, neszeszerjei, dohánytárcái, tollkés-tartói hamarosan nagy népszerűségnek örvendettek, sőt anyagilag is siker kisérte a szorgalmas munkát. Az Erzsébet utón egy kis villát spórolt össze iparművészeti bőrmunkáiból. Am ii en ma csinálok, azért az érdem nagy részben az édesanyámé, akitől bizonyára a tehetséget és az érzéket is örököltem és azt igyekeztem tovább lejleszteni. A dolog tchjnikai részét termeszeteken tőle sajátítottam el, de az én uj it ásom. hogy a népi motívumokra fektettem a íősnlyt. Nálam ez egy szellemi játék, minden erőfeszítés nMkü!. úgyszólván készen pattannak ki a fejemből a minták. Es münden oldalról azt látom és azt hallom, hogy az egész ipar Csuz és Sí, ősz vénybáni álmák g-yógyitásánáljő íea használata fontos gryógyténye« ~sz f Tapasztalati tény, hogy a hasonló teakeverékek között Pi••f, • *>r. rater cans és bésiTény elleni teája a legjobb. Ezen tüneményes hatású teakíllttnlegesség bősen illat» íelastegesaé tesíi a drága türdoheiyek és kúrák használatát. Ezen teától a csuz és kö3zvényben szenvedd otthonában ölesén és kényelmeden ■neitnzabadttl lmjától. Ezen tények igazolására itt közöljük a következő hitelesített nyilatkozatot: „Jimbolia 1927. február 25 Izületi csuz és köszvénybántaimakban szenvedek 1913 óta, végig láttam az össze* gyógyfürdőket u. m.: Füstyén, Uikádfürdő, Vízakna, Buzias és Velence fürdőhelyeket. Mindez nein használt s erre 3 hónapon keresztül használtam Prof. ttr. Páter cano és köaovény elleni toAJfit éa ettől a köszvényokozta daganatok és csuzokoazta ujjízület! ciomők elmúltak. Szíveskedjenek felvilágosítani az ebben szenvedőket, hogy 8—14 rapos teabasználat nem hoz gyógyulást, különösen, ha évek úta szenvednek c bajban. B. P. kereskedő. Prof. I>r. Páter csuz és kosz- vény elleni teája drogériájában azonnal kapható, ahol nem lenne, ott a gyógyszerész kifejezett klvánságta az eredeti csomagolású teát néhány napon belül beszerzi. Minden eredeti csomagon a feltaláló törvényileg védett fényképe és aláírása látható, ».erelezülnp utján a tea , Csillag" gyógyfz-'-rtár Braşov. utca 5 sr «. Wak^ttö* lendeJhrtfi. művészeti munkásságomnak talán ezek a legnagyobb értékei. Kcndszoresen csak négy év óta dolgozom. Először Budapesten a mintává- sáron voltak nagyobb sikereim, Bethlen István, az akkori magyar miniszterelnök is gratulált és buzdhott, később Leipzigben, Prágában, Bukarestben állítottam ki. Mindenütt nemcsak erkölcsi, hanem anyagi sikereim is voltak, ami nem tagadom, az önérzetemet is megerősítette és azóta nagyobb kedvvel és ambícióval dolgozom. — Most Milánóba megyek, ahol április 12-től 2i)-ig lesz a kiállítás s nagyon örülnék, hogyha az olasz nép előtt is szolgálatokat tudnék tenni az erdélyi magyar iparművészeinek. Eztket mondotta az élénk temperamentumu és csapongó fantáziájú művész-asszony, aki amellett lennisz-bajnoknő is, amire borzasztó büszke. Mutogatja a nyereménytárgyait, s meg van totránkozva, amikor engem inkább a bőrmunkákon látható művészi cirádák érdekelnek. A beszélgetés kapcsán kiderül az is, hogy milánói kollekció anyaga, amely pedig egészen biztosan ott is marad, le sincs fotografálva. Pedig valahol mégis össze kellene gyttj- feni az eredti mintákat "és rajzokat, de legalább is a fényképeiket. Erdélyben is nyomának kell maradnia annak a művészi munkának, melyet a külföld annyira megbecsül s amely az erdélyi képzőművészet dicsősége. (—.1os.) 1 INFLUENZA a fertőt enltö Sít.-László toilette szappan] Tavaszi bánat Irta: Bözödi Jakab György. A leány már harmadszor ismételte a kérdést: — Lacika, Lacika, hogy ment maga orvosnak mégis? Lacika azonban most som hallotta meg. Két kezét kabátzsebébe gyűrve nézett el a házak teteje felett fel a kék égre, ahonnan édes melegen jöttek a tavaszi nap sugarai. A leánynak is kék volt a szeme, de nem ragyogott olyan elevenen, mint fent az égboltozat. A napsugaraknak és körülötte az egész városnak megvolt az oka az örvendezésre, a tündöklésre. mert megjött a tavasz, itt van március, az uccán virágot hordoznak a cigányasszonyok kis tányéraikon, a nyiladozó friss szivek felett pedig ott virít az illatos ibolya. Etelkának is megvolt az oka, miért nem ragyogott a szeme . . . Fáradtan támaszkodott két karjával a gimnázium bejárata előtti kis vaskarfának, kabátját szé.ijelgombolva lengette a szél és csapkodta oda a kis rácsozathoz. Vékony tavaszi ruhája alá bebújtak a pajkos fiatal szelek és úgy szaladgáltak alatta, játszottak vele, mintha vigasztalni akarták volna. Etelka azonban háttal állott a napnak, nem töltött semmivel, az előtte pár lépésre álló Lacira szegezte a tekintetét, — Laci, Laci* magának máshol jár a gondolata — szólalt meg ismét félénken, mintha attól tartana, hogy kétségbeesett szavait is eredmény nélkül kergeti szét a friss szél a tavasz áradatába. — Miért járna, mondja, Etelka? — kapóit Laci szórakozottan a véletlenül elfogott szavak után. De nem lépett közelebb, mintha attól tartott volna, hogy belekerül az ucca túlsó oldalán álló magas ház árnyékába és akkor szűkei)b lesz a kilátása. így teljes erejével találta a delelő nap. Ügy ragyogott az arca a reá ömlő sugarakban, mintha valahol messze, a házak, tetők és_ városon túl a szép ég boltozatján látna valakit. Talán azt, alánéi éppen most járt a gondolata... — Mert maga nem nézett még egyszer se rám, amióta itt állok maga előtt. Mindenhová eljár a tekintete, csak fejőm nem téved... A fiú arca még jobban elmosolyodott. Fölényesen. . A leány melle megnehezült, mint egy homokzsák, lélegzetet is alig birt venni. Hát valóban mosolyog rajta... A vergődését csak elmosolyogja... Mi következik, majd ezután?... — Maga mégis orvosnak ment — kínlódott. — Amint látja, kedves Etelka — és a sapkáján ásitozó halálfejre célzott. A leány hosszan elnézte a hiába erőszakolt beszélgetés alatt a réaszálakkal kivarrt, halálfejet, mely mint az arany csillogott a napfényben. aztán sietve elkapta a tekintetét. Nemcsak szimbólumot látott benne, hanem egy kérlelhetetlen személyes ellenfelet. De talán már meg is balt már valami köztük -- fűződött tovább a gondolata. Megölte ez a kísértet... S most ilyen idegenen állnak egymással szemben... Elfordította a tekintetét, végignézett az uccán. A könnyeit már a torkában érezte._ Zsibongott, tolongott az élet. A déli órákra minden gyereket sétálni indítottak a friss márciusi levegőre. Kis téli bundáiktól szabadulni akarva feszitették ki kicsi testüket a napnak és hangos meleg kacagásukkal megtelt a járókelők füle. Hivatalból szabadult cs ebédelni siető emberek tolongtak a járdán, de mégis befért közéjük két szerelmes fiatalnak az alakja. Ott látta magukat, amint az ősszel, mikor már a vakáció utolsó napjaira is készülődött a szürkület leszállni, elfogódott szívvel jártak egymás mellett az otthoni kedves kis uccákat és Ígéreteket tettek egymásnak... Meggondolatlan, őszinte Ígéreteket... Mindenről, ami éppen eszükbe jutott.., — Dé nekem azt Ígérte, hogy nem megy orvosnak — erőltette vissza tekintetét. — -Ta, az ember sokat beszél... — De meg is Ígérte! — Amennyit én már az életben megígértem mindenfélét... — cserélte meg az egyensúlyt a lábain Lacika és szórakozottan nézett ei az ucca más irányába. — Hát az ígéreteit mind elfelejti, ha akarja ? — Én sohasem akaratból felejtem el. — Akkor miért nem tartja meg őket? A vallatás! láz egészen elfogta, most már az utolsó nagy Ígéretre szerette volna rávezetni a beszélgetést. De nem volt bátorsága, hogy ő legyen az, aki szavakkal nyúl hozzá, ami közöttük van érintetlenül. — Tudja Etelka — magyarázkodott a fiú, mintha csak azért beszélne, hogy az idő ne teljék üresen — az ember sok mindent megígér, sok mindent elhatároz, aztán jönnek közbe újabb dolgok, előre nem látható változások és még ha be akarná is tartani őket, sokszor nem Lehet. — És ha még be sem akarja tartani? — kötekedett kétségbeesetten a leány. — Akkor még könnyebb — nevetett a fiú az együgyű piszkálódáscn. — Maga nevet, Laci... Fel akart állni, hogy elinduljon, véget vessen ennek a hiábavaló erőlködésnek, melynek az utoisó szava legfemrebb az lehetne, hogy Laci határozottan megmondaná, hogy minden Ígéretet elfelejtett. Hogyisne... hisz az ősszel voltak utoljára együtt, amikor még a fiú nem került volt fel a városba... Azóta sok minden, sok „valaki“ közbejöhetett, aki elfelejttette vele azokat az őszi napokat-... De nem volt elég akarata, hogy a karjait felemelje,a támasztékról. Úgy maradt, megadta magát a fiú kínzásainak, aki utóbbi szavaira hangos kacagással fordult feléje. — Hogyne nevetnék, Etelka! Nézze, ki nem nevet ebben a gyönyörű tavaszban! Csak nem kívánhatja, hogy én legyek egyedül szomorú... A leány lesújtva érezte magát a földig. — Engem már nem lát meg... Nem veszi észre a kétségbeesésemet... Vagy bizonyosan tetteti magát — gondolta meg, hogy ne kelljen a kedvetlenségem észrevennie. Lacika már ismét csak a messzeségbe szegezte a szemét, az ucca legtávolabbi pontjára, mintha valakit keresne. A leánynak hirtelen jutott valami eszébe, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze. — Tán vár valakit? — Nem én, csak az élet elevenségében gyönyörködöm. — Hát azokra szép napokra emlékszik-e,
