Keleti Ujság, 1933. február (16. évfolyam, 25-48. szám)

1933-02-19 / 41. szám

XVI. ÉVF. 41. SZÁM. k'ELETlUjSÂG 1 il Vász»yi,dainast, asztalnemű nagyelárnsitás! FEHÉR HÉT! RENDKÍVÜL OLCSÓ ÁRAIII m Mosott vászon--------------Lei A3— „ Házi vászon--------------------„ »5.— „ Gyerm. fehérnemű vászon „ 19,— „ Fehérnemű vászon-----, 25,— „ Kelengye vászon------------„ 29.— „ Alsólepedő vászon---------„ 58.— „ Paplanlepedő vászon----„ 75.­1 m Tussor, kombinéra 6 szem. Kávés garnitúra 6 „ Étkező abrosz— 1 darab Törülköző-----­1 „ Alsólepedő-----­1 „ Zsebkendő-----­1 ,, Kávés szalvéta 1 drb 2 személyes cloth paplan, vattával L 295. 1 drb Fehér férfi fng... Lei 175.— | 1 m Comblné batlszt. Lei 25.-— 168.— ii ®8.—■ „ 22.- „ 125.­II 6.— . 5.­Lel 9.­szabó divatna^yárnházá> basa €lnj*KoIozsTár Üí Emberek a végeken III. Haáz F. Rezső (Székelyudvarhely, február 18.) Soha őszin­tébben és becsületesebben megrémülve embert in- tervjutól nem láttam, mint ezt a közel két mé­teres, gyönyörű szál embert, talpig művészt és talpig magyart, Székely Bertalan legkedvesebb tanítványát és büszkeségét, az egykori „monu­mentálisok“ örökösét, Haáz F. Rezsőt. — Barátságunkra kérlek, hagyj békét nekem! — kérlelt és mindenképpen igyekezett önmagát érdemteleniteni és kisebbíteni. — Nem vagyok méltó az effélére!... Pontosan ugyanazon szavakat és ugyanazon lélekkel használta, mint az Isten lábai elé ros- kadt, bűnbánó kath. ember, ki a szentáldozáskor mellét verve rebegi: „Uram nem vagyok méltó, hogy bejöjj haj­lékomba ...“ A tisztult öntudat és tehetség szédületes lehetőséget látó alázatossága és szerénysége áradt a Haáz Rezső szavaiból is, ami a mai tör­tető, reklámhajhászó, tehetségtelen, de élelmes és értéktelenül is érvényesülni tudók világában kü­lön meglepetés számba megy. Azok, akik tulaj­donképpen a megtartó, komoly kultúra csendes, zaj nélküli, de értékes munkáját végzik holtig és azután is szinte megszöknek a sirjukba; ilyen Haáz-szerű emberekből kerülnek ki. Harapó fo­góval se lehetett volna egyetlen szót se kihúzni belőle, de nincs is erre semmi szükség, mert ne­gyedszázados munkásságával annyit tett a Szé­kelyföldért és a székely népért, ami fölöslegessé tesz minden nagyképű és legtöbbször „igéret“-et jelentő „nyilatkozat“-ot. „Engedje meg főhadnagy úr, hogy megcsókoljam .. Az „Iglói diákok“ közül, az északi Kárpátok hatalmas világából került a Hargita tövébe, mint egészen fiatal tanár, a székelyudvarhelyi ref. kollégiumhoz, mint ahogy a madár egyik szirt- ről, a testvéi’szirtre átszáll. Örök eljegyzése a szé­kelyekkel szinte legendaszerű, megrázó drámával kapcsolatos. A háború első esztendeiben történt, hogy egyik öreg, falusi szekelyasszonynak elesett egyetlen fia a harctéren. Hiába kapta meg azon­ban a „néni“ a hivatalos értesítést róla és fia „hagyatékát“, mégis mindennap kiment az érkező vonatokhoz és tovább várta a fiát. — Én tudom, hogy hazajön! — hajtogatta megtántorithatatlan hittel. A vonat befutott és ekkor látta meg a szé­kely anya a leszálló Haáz Rezsőt aki megdöb­bentően hasonlított elesett fiához. Hozzátámoly- gott és könnybetört szemekkel felnézett a hatal­mas emberre. — Főhadnagy úr — rebegte leikéből, — en­gedje, hogy megcsókoljam, mert egészen olyan, mint az én elesett lelkem fiam. A „főhadnagy úr“ megilletődve hajlott le a mellére boruló, öreg székely asszonyhoz és ekkor döbbent fel először benne a kérdés: — Ki ez a népi Azóta nemcsak az édesanya, de az egész szé­kely nép fiává fogadta. Ismerik, becsülik, szere­tik mindenütt a hegyek tövébe ragasztott sajátos kicsi falvakban. Áldó szeretettel veszik körül, mert ő „a mii emberünk“. Bevezették az „első házba“, a csodálatos szépségű székely népművé­szet még meglevő emlékei közé, leültetik a tuli- pántos ládára a falon függő bokájok alá, az ira­tos holmik közé, a forma és színgazdagságban káprázó sok szép „holmi“ közé. Gyönyörű pár- nabütük mosolyogtak szembe vele a „vetett ágy­ból“, mint aranyfolt ragyogott a falon az ékes „kalántartó“, iratos rúd, himes guzsaly, a „fajin“ szőttes holmik az ősi „cserepes“ nagy világú tii- zével és sok egyéb célszerű kitalálás, a fúrás-fa­ragás meglepő remekei. Egyik káprázatból a má­sikba esett. Hiszen ismerte ő ezeket könyvekből, képekből eddig is, de hát az mind csak árnyéka a valóságnak, ahhoz a meleg, élő közvetlen hatás­hoz képest, amelyet itt a „tövin“ kap az ember. Gomblyukba tűzött nehány szál virág ez csak a hullámzó, élő, illatos virágos mezőtengerhez ké­pest. Hozzá kell venni mindezekhez a zamatos, sa­játos, kéteszű, drága beszéd muzsikáját, a fel- i buggyanó tréfaszót, nótaszót, az ózonnal festett I szerető arcokat, a népviselet színes gazdagságát, a természet káprázatosán szép keretét, amelyben minden lélegzettel mintha friss borvizet innék az ember, az egyszerű székely nép bámulatos ember­értékeit és hibáit is, nagy tragikumát; egyszóval azt a sokszínű, ismeretlen, különös keleti világot, amely ezerötszáz esztendő óta magárahagyottan, testvériden végzetességgel folyik, hullámzik,' sír, kacag, haldoklik, imádkozik, gyűlöl, szeret ká­romkodik, küzd, harcol, szenved, néha örvend, re­ménykedik, 's agy kétségbeesik a sziklás, szédítő hegyek hatalmas árnyékában. így hódította meg és tette magáévá a mi drága földünk előbb az embert, aztán a művészt. Segítség! Az elsők között volt, akik ennek a századokon keresztül magára hagyott, elhanyagolt népnek belső pusztulását észrevette és ereje szerint igye­kezett a menthetőt menteni. Látta, hogy úgy gaz­daságilag, mint kultúrális tekintetben aligszámba- vett és csak politikai vadászterületnek használt Székelyföld értékei, kincsei egymásután tűnnek el maholnap még az emlékezetből is. A míves szer­számok kiestek a kézből és még azokban sincs meg az értékelni tudás, akik hivatva lennének a nép kulturális magaslatát mivelni, fejleszteni és meg­őrizni. Még a „kivételesek“, az urak se látnák túl a falu határán és az élet lassankint valami lelki és szellemi életképtelenségbe sülyed vissza, ami semmivel sem törődik, csak a kaszinói kártyá­zása, egy-két pohár bora meglegyen. Erer Haáz tanár faluról falura járva, úgy­szólván az ölében hordta össze a menthetőt és rendezte be legszebb emlékeinkből a kollégiumban levő ethnografiai múzeumot. Máskor ecsetet ra­gadott és megfestette a székely házat, a székely élet sajátságos jelenségeit tökéletes művészettel; nagy fényképező géppel a kezében örökítette meg a székely élet soha vissza nem térő drága pilla­natait. Ott van mindenütt, ahol a kultúrának használni lehet, vagy valamit menteni kell. Egyik kezével a régi székely diákélet elfeledett világát varázsolja szemünk elé, másik kezével a bögözi, derzsi templomokban segít napfényre hozni a székely rovásírás legrégibb emlékeit. Közben gyűjt nótát, verset, balladát, szólásmondást, a fal­vakban összegyűjti a fúró-faragó embereket, mű­vészi terveket csinál nekik, oktat, magyaráz, fel­világosit, agitál, irányit, megrendeléseket szerez nekik, hogy ezzel is kenyeret adjon a nép kezébe. Megfesti a székely népviselet gyönyörű képeit vidékek szerint s ezzel megcsinálja az első székely divatlapot, a hímző, varróművészet, a szőttes fes­tés és csipkekötés titkait és értékeit tudatossá teszi, tanfolyamokat nyit, terveket készít, érint­kezést keres a népművészet más apostolaival, minta vásárok székely anyagát állitja össze, elő­adásokat tart egyszerű embereknek éppen úgy, mint a legelőkelőbb közönségnek. A magyar iro­dalom, művészet nagyjait közben megfesti az is­kolájának, ezer és ezer leányt oktat, tanít nemcsak az előirt tanterv szerint, hanem azon túl is igyek­szik a művészi szép titkaiba bevezetni, kultúrá­jukat szélesíteni. Aki kevéssé ismeri őt, talán csodálkozik, hogy nem hányódik a neve a lapokban tárlatokkal, ki- állitásokkal kapcsolatban, pedig tehetségét és hi- vatottságát, alapos tudását tekintve mindenütt ott kellene lennie. Az a hatalmas és pótolhatatlan munka, mit végez, nem ordít a falakon, mint a már úton-útfélen hányódó „művészek“ különféle „izmusai“, talán nem is látszik olyan messzire és az egyéni érvényesülést tekintve abszolút hálá- datlan; de Haáz Rezső akkor boldog, ha régi elve szerint élhet: Másnak mindent, magamnak sem­mit! Szerénységétől, egyéniségétől távol áll min­den lárma. Ez a cikk is fájni fog neki, amelyet az ő megkerülésével mégis meg kell írni... Ha magával nem is törődik, másokat bezzeg nem hagy nyugton. Akiben bármilyen kis tehet­séget is lát, akármilyen irányban, annak az olda­lához szegődik, buzdítja, tanítja, istápolja. Na­ponkint megkérdezi tőlem is: — Mit dolgozol? Ha olyan a munka, amiben segítségére lehet vala­kinek, csodálatos lelkesedéssel karolja fel. Mikor megtudta, hogy a székely népballadákat szeret­ném színpadra vinni, napokig ragyogott az öröm­től. S azóta már festi is a csodálatosan szép ter­veket ... És én némán nézem a Haáz Rezső soha nem pihenő, áldást osztó munkáját s az az érzésem, hogy minden szava, minden ecsetvonása egy-egy scgitségkiáltás a pusztaságba. Siessetek megmen­teni azt a sok és nagy értéket, amit ez a föld nyújt, rejt ínagában és ami már a végpusztulás szakadékéba készül zuhanni... Európai kultúrájú embernek ennél alig lehet nagyobb tragikuma. Titok, amit nem lehet megfejteni. Órákig el lehetne beszélgetni erről a vén Har­gitát ölelő emberről, de nem bántom tovább. Ezt a pár titkos sort is úgy veszi, mintha orvul reá lőttem volna. Hagyjuk, hogy az iglói diák mentse az én népemet, amíg önmaga tönkremegy bele. Mi majd hálából valamivel meggyanúsítjuk érte. Ha én festenék és ő Írna, akkor úgy ábrázolnám, amint egy diiledező székely hegyet támogat ha­talmas testével, amig mi egymás torkát lessük gyűlölködve, vagy tudatlanul a tövében, A titok, amit nem lehet megfejteni :gy hang­zik: Mi lehet az oka, hogy egy ember, akit a nyugati kultúra lázas, szédítő iramából és tár­latai közül idevetett a sors a keleti Kárpátok zord, reménytelen, hideg, mondhatni jövőtleri kő fészkébe, képes nemcsak a saját életét és utolsó csepp vérét is, ha kell feláldozni érte, hanem akár a nyomában igyekvő négy szép gyermekét is... Tudom, hogy az a csók tette ezt. amellyel a tragédiás öreg székely asszony fiává fogadta... Áldott legyen azért az a titok, amely ezt a csodálatos székely világot födi... Nyirő József. -

Next

/
Oldalképek
Tartalom