Keleti Ujság, 1933. január (16. évfolyam, 1-24. szám)

1933-01-24 / 19. szám

2 KeietiUjsj&g XVI. ÉVF. 19. SZÁM. Szatmár megoldotta a válságot: ingyen szórakozik s az árakat az egész vo­nalon harmóniába hozta a pénztelenséggel Szabadkai Igazgató találmánya s színház, amely estéröl- oatóre megtelik & amelynek a mozi nem konkurrenela Ahol a színészek még félre is tesznek a gázsiból (Szatmár, január 23.) Lehet, hogy csalódtam és futó impresszióimból nem egészen helyes tanul­ságot vonok le, de az az érzésem, hogy Szatmári nem nyomta annyira a viz alá a már évek óta tartó és végetérni nem akaró gazdasági válság, mint a közeli másik határvárost, Nagyváradot. Tagadhatatlan azonban, hogy vitalitás, az van ebben a városban. Polgárai szeretnek élni és ha a dolog nem is megy könnyen, de ezt az élni- akarást láthatóan kifejezésre is juttatják. Úgy látom, hogy a szatmáriak sokkal inkább alkal­mazkodtak a kataszrófális pénztelenséghez, mint a többi erdélyi városok. És ezért tudnak felszínen mozogni, klubban (most már a jól bevált újság­író klubnak konkurrense is akadt: az Unió-klub), kávéházban gyakran láthatók, alapos lumpoláso­kat rendeznek és legalább az ilyen kiruccaná­soknál derültebbek az arcok, a hölgyek nemcsak szomorkodnak, hanem szenvedélyesen bridzsez- nek és táncolnak. Amin pedig kezdenem kellett volna ezeknek az örvendetes tüneteknek a felso­rolását és ami e pillanatban számomra szenzáció, amit ki kell emelni: járnak színházba és estéről estére megtöltik a csinos városi színházat. Hogy csinálják mindezt, mi a titka Szatmár jókedvé­nek, ezt próbálom az alábbiakban megmagya­rázni. Ingyen szórakoznak a szatmári klubban. Szombaton éjszaka egész éjjel szólott a jazz- muzsika az ujságiróklubban. Reggel nyolc óra­kor még együtt volt a társaság és nem is tudom, hány üveg halmii Ízletes és aranysárga bort hör- pintettek le a szatmári gavallérok. Megkérdezem a klub agilis vezetőjétől, Vidor kollegától: — Látom, jól megy a klub. Mi az oka ennek! Vidor kollega sóhajt egy nagyot: — Nem lehet a látszatra adni. A vendégeink kedvéhez nem férhet szó, sajnos, azonban mindeb­ből a klubnak vajmi kevés haszna van. Nyolc­száz tagunk van, havi húsz lejes tagsági díjjal. Ebből a nyolcszáz emberből azonban csak száz­ötven a fizető. Pedig a tagsági dij ellenében in­gyen römi7,hetnek. bridzseznek, az a bor pedig, amelyet nálunk csakugyan tömegesen fogyasz­tanak, összevissza harminc lejbe kerül literen­ként. Az újságíróknak még ennyibe sem, csak huszonnégy lejbe. De különben is, nem muszáj fogyasztani. És a tagjaink szivesen is élnek ez­zel a joggal. — Szóval — mondom — önöknél ingyen lehet szórakozni. Tagdíj van, de nincs, a kommerc- kártya ingyenes, a fogyasztás fiatal, a bor jó és olcsó. így aztán megértettem, miért mulatnak obTan féktelenül Szatmáron. Nem kerül pénzbe. Ámbár én azt a tanácsot adnám a szatmári újságíró klub tagjainak, hogy fizessék azt a huszlejes tagsági dijat s a romiért a tiz lejt, amig nem késő, mert a klub jelenlegi háromszázezer lejes adósságából maholnap hatszázezer lej lesz s akkor hol fognak lumpolni és táncolni a szatmáriak ingyen! A huszadik század csodája : egy színház, amely fényesen megy Hogy színházba is járnak a szatmáriak, még pedig estéről-estére megtöltik a nézőteret, azt is hamarosan meg tudtam érteni. Nem néztem ugyan végig egy előadást sem, azonban akikkel beszél­tem, azok mind dicsérték a színészeket, az igaz­gató ambícióját, a friss műsort, főleg pedig a helyárak olcsóságát. Csakhogy mindez még nem tette előttem plauzibilissé a világcsodát: a szat­mári színház jólmenetelét. Kezdtem tehát kérde­zősködni. Egy karmester, aki spórol. Először Schreiber karmesterrel beszéltem, akit jól ismer a kolozsvári közönség is. Hozzá intéztem az első kérdést: — Mondja, karmester ur, megkapta a gá­zsiját! — Hogy megkaptam-e — és a derék karmes­ter arca kipirosodott és olyan lelkesen magya­rázott, mintha nem alkalmazott, hanem színigaz­gató volna —, persze, hogy megkaptam. Sőt, mu­tatok a szerkesztő urnák valamit. Ezzel már be is nyúlt a zsebébe és elővett öt-hat darab posti feladóvevényt. — Tessék megnézni, apránként tizenkétezer lejt tettem félre és küldtem el biztos helyre, hogy legyen valami kis pénzem a nyári szabadságra. — És mennyi a fizetése! — Nekem úgynevezett „sztár-gázsim“ van, tízezer lej. Nem látszik nagy összegnek, azonban Szatmáron olyan olcsón lehet élni, mint Erdély­ben talán sehol máshol. (Itt is szereztem tehát egy dokumentumot arról, hogy Szatmár úgy al kalmazkodott a pénztelenséghez, hogy ténvlcge SELECT n ozGQ Európa lángokban (Egy bécsi NTAGYHATÁSU dráma, egy leány IN amerikai repülőtiszt tra­tttrténete) gédiája, aki a világháború fo­lyamán halálosan beleszere- Főszerepekben: tett egy osztrák főhercegnőbe Charles Farrel, Madge Evans sen, a valóságban is olcsó lett). A feleségemmel együtt szállodában lakunk és penzió-szerüen, tel­jes ellátásért naponta hetven—hetven lejt fize­tünk. Ugye, most már meg lehet érteni, hogy félre is tehetünk valamicskét. De még mindig nem tudtam megérteni ebből, hogy miért játszik telt házak előtt Szabadkai József szatmári társulata. Végre koncessziót kapott az ..ix’redenta“ direktor. Szabadkai Józsefről tudtam azt, hogy régi színigazgató, még „békebeli“, viszont arról is hallottam hogy évek hosszú sora óta nem tud koncessziót kapni bizonyos bebizonyitatlan és ne­vetséges „irredenta“ vádak miatt. Talán hat év után az idén sikerült először megkapnia a ját­szási engedélyt és Szatmár városi tanácsa szive­sen kötött vele szerződést nemcsak azért, mert tőzsgyökeres szatmári polgár, hanem, mert sze­retik és megbízható embernek tartják. Megkerestem tehát az egykori „irredenta“, de azóta megjavult színigazgatót. Szabadkai megfejti a csodát. — Tisztában voltam vele, — mondta Szabad­kai direktor ur — hogy az idén nem lesz könnyű dolgom. Mindenekelőtt a legnagyobb nehézségnek az látszott, hogy olyan gázsi-standdal szerződtes­sem a színészeimet, amit minden körülmények kö­zött meg is tudok fizetni. Kitaláltam tehát a Szabadkai-metódust. Fix-gázsit csak a primadon­nának és a karmesteremnek adok. A többi első rendű színészemnek pedig a következő ajánlatot tettem: kapnak egy létminimumot, amely három­ezer lejtől négyezer lejig terjed. Ezt az összeget garantáltan megkapják minden hónapban. Akár megy a színház, akár nem megy. Minden hónap végén elszámolunk, átnézzük a könyveket, én, mint direktor és a színészek mint a színház társ- tulajdonosai és a fennmaradó tiszta jövedelmet bizonyos egység-kulcs szerint elosztjuk. A kar­személyzet tagjai kivételek, ők szintén fix-gázsit kapnak: kétezer és kétezerötszáz lejt. A színé­szek belementek az üzletbe. És nem is jöttek ki rosszul, mert a múl! hónapban a létminimumnak kétszeresét kapták meg. De ezt aztán pontosan és nem részletekben, hanem a megszabott terminu­sokon. , ­— Ambicionáltam aztán a jó előadásokat és ami a fő, minden uj darabot sietve megvásárol­tam. Pedig ez nem kis dolog, mert például a Zsákba macska anyagát csak hétezer lej előzetes beküldése ellenében tették postára. ION! FRANKENSTEIN (Ember, aki egy szörnyet alkotott) — Hátra volt azonban a dolognak kritikusabb fele: le kellett győznöm a közönség romboló közönyét. Hála Istennek, ez is sikerült. — Hát ezt hogy csinálta! — Előre kell bocsátanom, hogy már Zilahon és Nagybányán is tisztességesen ment a színház és egy fillér adósság nélkül vonultam be Szat- márra. Ez is valami, mert az eddigi szinigazgatók már kétszer is „leégtek“, amig főállomás­helyükre, Szatmárra bejöttek. Miután pedig a tár­sulat megérkezett Szatmárra, ingyenes előadást hirdettem, csak meghívott vendégek számára. Be akartam bizonyítani, hogy érdemes támogatni a közönségnek a színházat. A mutatvány-előadáson aztán felhívást intéztem a nézőkhöz, hogy lépje­nek be a „Színházbarátok Társaságába“. A be­jegyzésért mindössze ötven lejt kértem, ennek ellenében pedig a tagoknak harmincszázalékos jegyár-kedvezményt biztosítottam. Az ötlet pom­pásan bevált, már négyszáz tagunk van s ez a szám folyton szaporodik. A színházbarátok olyan lelkesen állottak a színház mellé, hogy az egyenesen megható. Nincs olyan este, hogy száz­ötven-kétszáz ilyen színházbarát el ne jönne a színházba. — És a mozik konkurenciája! — Erre is megvolt az ellenszerem. Az első hetekben vasárnap délelőtti matinékat hirdettem, úgynevezett mozi-helyárakkal. Azt tapasztaltam, hogy a közönség nem nagyon érdeklődik s már azon gondolkoztam, hogy a céltalannak látszó matinék tartását abbahagyom. Véletlenül ke­zembe kerül egy újság. Látom benne, hogy a mozi is matinét hirdet vasárnapra, nyolo lejes átlag-helyárakkal. A fejemre ütöttem. íme, itt van a kutya eltemetve. A következő vasárnapi matinét már tiz lejes árakkal hirdettem s a szín­ház az utolsó helyig zsúfolásig megtelt. Kide­rült, hogy amikor a közönségnek egyenlő telté­telek mellett kell választania a, színház és mozi között, a színház marad győztesként a porondon. Itt már be is fejezhetném a szatmári titkok megfejtését, de záradékul még valamit idejegy- zek abból, amit Szabadkai elbeszélt: — Az is nagyon fontos, hogy pontosan kezdem mindig ne előadást. Ha félkilencre jelzem a kez­deti időt, akkor hajszálnyi pontossággal fel is gördül a függöny fél kilenckor. Tizenegy órakor pedig már vége van az előadásnak. Az emberek­nek arra is marad idejük, hogy reggelig jól ki­aludjék magukat. Ezeket az érdekes tapasztalatokat hoztam ma­gammal Szatmárról Vájjon nem tanulhatna egy­szer Kolozsvár is Szatmártól! (sz.) Színkör Mozgó 13 Csütörtökből 3, 5, 7 ős 9 kor: NAPSUGÁR Martha Sggerth Keí^aimTIiiraie Verebes Em** Fritz Kämpen Zenéjét szerezte: kínra hám Pál öt ul-áferaftóm-sláger

Next

/
Oldalképek
Tartalom