Keleti Ujság, 1931. december (14. évfolyam, 276-299. szám)
1931-12-10 / 283. szám
<ţ janw Ay *■*,<<XIV. ÉVF. 288. SZÁM. ■ " '»—Ml .....IBII illi'IIIT’...... Párizsból kiutasított magyarok vonatán Egyetlen napon ötven magyar vett vándorbotot a kezébe — Monsieur Coty szerencsétlen áldozatai között Párizsi magyarok szélhámosa. (Párizs, december 8.) Meg lehetnek elégedve a francia nacionalisták. Dühös sajtóhadjáratuk szomorúan fellendítette a keleti gyorsvonatok forgalmát. Nap-nap után tömegesen hagyják el Párizst otthonuktól és kenyerüktől megfosztott munkások. A jobboldali lapok uszítására a megtévesztett, megijedt munkaadók csapatosan eresztik szélnek külföldi származású alkalmazottaikat. Gazdasági krízis közepette, chomeur- ök százezrei láttán, a közmunkák megindulását hiába várva, hazafelé veszi útját csaknem valamennyi idegen és értelmetlenül néz sorsa elébe... Mi jót várhat otthon, ha már itt sincs semmi!... Legalább is részére semmi!... Szombaton reggel futott ki az első vonat, amely a mostani krízis legújabb magyar áldozatait vitte el a Gare de 1‘Estről... Ötven magyar. Rengeteg kisérő a perronon. A Wien-Budapest tábláju vagonban mintegy ötven magyar vár indulásra. Csaknem mind ott nyüzsög a kupé ablakánál és szivszorongva beszél mellékes dolgokról, mert nincs ereje szembenézni fátumával. Búcsúzó tereferéjíik nevetésébe érdesen vegyül a kérdőjeles holnap elfojtott zokogása. Mindannyiunknak, utasnak vagy kísérőinek, gondterhelt homloka... A málhahálók roska- dásig tömve... Hja!... idegenben dolgozónak kebelén kenyere, hátán a háza... Négy évi keserves munka után. Végigmegyek a folyósón, fülkéről-fülkére kérdezem embereimet és bánatosan vagy elke seredetten, de félelmes egyhangúsággal csőstül ömlik a csalódottak panasza... — Négy éve vagyok Fr anyaországban, — mondja egyikük — és amit nehéz esztendők alatt otthonná kuporgattam, kényszerűségből napok alatt elkótyavetyéltem... Nyár óta háromszor zavarta munkaadó barátomat ellenőr, aki mindannyiszor az arányszámot kifogásolta s jelentést tett feletteseinek. Gazdám jóakaratán mult, hogy csak a második büntetés kirovása után küldött cl. Tudom, nem szívesen tette, hiszen azóta többször is megpróbálta a lehetetlent -— hetekig futott részemre munka után, persze hiába... — Munkanélküli segélyért jelentkeztem — nem kaptam. Adataimat ellenben áttették a Cité-re és megállapították, hogy nem munka- szerződéssel léptem át a határt. Kiutasitottak... Felebbezésemet a Préfet de la Seine elvetette és most kezdhetek mindent elölről... Ha ugyan lesz mit!... A legszomorubb az, hogy esetemet kénytelen vagyok titokban tartani, mert háti rom fivérem dolgozik Párizsban, hasonló iratokkal és „jóakarók“ — sajnos — mindig akadnak... Kérdezze meg Cotyt . . A másik kupéban jól öltözött férfi, táskájában idegesen tesz-vesz és kérdésemre indulatosan válaszol: — Mért megyek el innen?... Kérdezze meg Monsieur Coty-t... Ö jobban tudja.« Én csak ajinyit mondhatok, hogy hónapokig békésen dolgoztam több magyarral egyetemben, jóindulatú szabólegények között. Egy nap mühelyfő- nökünk „Ami de Peuple“-t lobogtatva összehívta „szürke“ munkatársait és néhány perces ellenséges hangulatú tárgyalás után nekünk támadt... Hogy ő majd megmutatja... Nem fogja megengedni, hogy elvegyük a francia munkások cassecroute-ját... Menjünk vissza —- mármint mi magyarok — fatornyos hazánkba... De máris !... Bérünk kifizette, aztán fiilebotját se mozgatta köszönésünkre a derék camarade, akivel reggel hétkor még együtt kávéztunk a bárban... Persze hiába kerestem munkát. Mint idegent mindenütt elutasítottak... Talán Becsben több szerencsém lesz!... Megtermett, szálas fiatalember bámul merev tekintettel a túloldali ajtónál. Üveges nézése tétován l.u: at a szomszédos vagonok sötét ablakán. Zsebkendőjét szájához szorítja, teste remeg a visszafojtott sírástól. Hirtelen kezébe temeti arcáh — Van valami mondanivalója az ittmara Rámnéz keserű mosollyal és idegesen, kapkodva válaszol: — Annyit írjon meg uram, hogy minden magyar óvakodjon pénzért hamis papirt venni! Egy lelkiismeretlen kufár — röstellem bevallani: íöldim — kicsalta minden megtakarított pénzem és többedmagam filléreivel Itáliába szökött. Közben rám járt a rúd... Régi munkahelyemet elvesztettem, az uj patron szabályos carte d‘ido,ntitée nélkül nem alkalmazott. Sportegyesületek üres biztatására hetekig vártam — hiába. És most ruháim, fehérneműim árán térek vissza... Kérem, értsen meg, falumba megyek, ahol földnélküli családom minden reménye hozzám fűződött és., .és... Nem tud továbbjutni mondókájábán. Féktelen mozdulattal a levegőbe hasit, szája meg-megrándul izgalmában, majd hátat fordít belső zokogását leplezve. Hasonló választ kapok a többi fülkében is. Lányok vagy fiatalemberek: kisebb csoportok, kik egybeverődve akarják agyonütni hosszú ütjük unalmas óráit, házaspárok sirdogáló gyerekekkel, kötött-toldott motyókkal, mind-mind körülijeiül ugyanazt mondják. Leplezve, vagy leplezetlenül valaménnyiüké- nek vibrál a hangja, keserű érzéseitől. Van, aki tréfával próbálja elütni az egyenes választ, súlyos helyzetét maga előtt is tagadva, de fin- torgó torz nevetése elárulja az ismeretlen hol- naputántól való drukkot. Hirtelen fütty jelzésre, az utolsó búcsú csókok és kézszoritások kavarogó tumultusából leugrok a lépcsőn... Néhány másodperc és lassú pöfö- géssel megindult a keleti rapid. ötven magyar hagyja itt a kinos bizonyta lanságot és megy az uj nyomor felé. Coty és társai nagyobb dicsőségére... dúltak részére, — kérdem. G. Márton. • * Üzletünket átszerveztük 7 Készpénzért, űe hallatlan olcsón árusítunk ! Karácsonyi reklám vásárunkon 20 százalék engedményt adunk minden árunál a már leszállított olcsó árakból. 1000 leies vásárlásnál értékes böröndbe csomagolunk ! HELLER & MOLNÁR divatnagyáruháza Kolozsvár. Cal Reg. Ferdinand 15. Két diák beszélget Irta:'Jakab György. Egyedül ülök egy sétatéri pádon. Már az ősz is elmúlt, a fák lehullatták levelüket. Letűnt az utolsó szinpompájuk is, mikor csilingelve kergették egymást a lehulló sárga és piros levelek. Most már a földet is tisztára seperték] alattuk. Elmúlt a nyár, tovaszaladt már az ősz is, fehér hópelyhek diszitik fel, bohókás játékukban lecsüngő jégvirágokkal a fák kopasz ágait. l.z én fejemben is ilyen összevisszaságban vonulnak el a gondolatok. Napsugár nem érinti őket, mégis olyan erős árnyékot vetnek. Nézek keresztül a Szamoson, a Fellegvár kopár szik-j Iáira, mikor egyszer csak előttem áll egy régi I barátom. Az iskolában egy évvel járt előttem j a tavaly már egyetemi hallgató volt. Tavasszal; láttam utoljára. Akkor vidáman készült a vizs j gákra. Most szinte meg sem ismerem. Kopott fekete kabát van rajta, kifeslett cipő. — Hát te is itt vagy? Milyen rég nem lát talak. Hogy vagy? — kérdi sietve. — Hát te? — kérdezem, anélkül, hogy feleltem volna kérdésére. Leül- mellém a padra, de előbb letörli róla az olvadó havat. Magára huzza a kabátját és mintha kibeszélgettük volna már magunkat,1 megszólal: I — Kár, hogy olyan szomorú az idő, itt van a tél. Most jut eszembe, hogy ő irni is szokott, egy pár versét és novelláját olvastam is kéziratban,1 kedves, hangulatos Írások voltak, biztattam, pró-! bálja meg valahol közöltetni, de még ‘soha sem próbálkozott sehol. j — Te még azt hiszem nem is tudod, hogy nem iratkoztam be, — kezdi ismét egy kis hallgatás után. Hej, nem igy beszélgettünk mi valamikor! Most hallgatni szeretnénk mind a ketten, hogy ne kelljen helyzetünkről beszélni. Csak szakadozva mond egy-egy szót, mert látja, hogy én sem kapok a beszélgetésen. Minek, hisz anélkül is tudok mindent, attól a perctől, ahogy rápillantottam. Most már minden beszéd csak fölösleges. — Nincs pénz, — folytatja megint, — a tavalyi segélyemet sem tudták már kiadni, igy hát lemaradtam. Most itt töltöm az időmet az uc- cán, nem akarok haza sem menni, mert otthon sincs,mihez kezdjek. Még nem is Írtam levelet sem, hogy ne tudják, milyen helyzetben vagyok. Reá pillantok. Olyan komoly az arca, mint egy megérett férfinak. Szép nagy homlokán ráncok húzódnak össze; mind ez az utolsó találkozásunk óta történt vele. — Látod, én is éppen igy vagyok, — próbálom vigasztalni. — Tanárira szerettem volna beiratkozni, de nem sikerült. Ugye, te a jogon voltál tavaly? Csak a fejével int. — Hidd el, — folytatom tovább, — egyedül az vigasztal, hogy nem csak mi ketten vagyunk igy. Látod, Laci is hazament, pedig milyen jól végezte tavaly az első évet. — Pedig te jó tanuló voltál, — szólal meg, mintegy magában beszélve, nem is ügyelve arra, amit mondtam, úgy látszik tudta már, hogy mi történt Lacival is. — Hát a kollégiumtól sem kaptál segélyt? Én azt hittem, segíteni fognak, hogy elvégezhesd a tanárit. Hát nem kaptál egyáltalán semmit, sehonnan? — kérdi csodálkozva. Tudja, hogy otthonról nem hozhattam pénzt, azért kérdezősködik mind csak a segélyek után. — Semmit, semmit. De hát te mit csinálsz? — kérdem hirtelen, nem mintha tényleg arra volnék kiváncsi, hogy mit fog csinálni, hanem csak azért, hogy ne kelljen beszélnem. Adjam át neki a szót, beszéljen ő, úgy is olyan szépen folyik szájából a szó. Mindig szerettem hallgatni, különösen tetszett nekem az ő ideáíizmusa, az, hogy mindig vig volt, minden érdekelte, de leginkább az, hogy irodalommal is foglalkozott. Olyan leikéből jöttek a szavak, ha belemelegedett a beszédbe, hogy megfeledkezve hallgattam. — Én, — kérdi és elmosolyodik. Ebben a mosolyban még van valami a régiből, amikor valami szépről beszélt, igy szokott mosolyogni. A szeme ismét megélénkül, csillogni kezd, már tudom, hogy valami nagy terve van. — Elhatároztuk Jóskával, hogy a télen bejárjuk a Székelyföldet. Gyűjtünk népdalokat, tanulmányozzuk a népművészetet és ha úgy hozzák a körülmények, egy-egy előadást tartunk minden faluban. Beszélünk a történelmünkről, mondáinkról, amiket ők már úgy is ritkán hallanak. Vegyüljünk el mi is a nép közé, menjünk vissza a falukba, emeljük fel őket, nehogy elvesszenek. Legyünk eggyé velük, törüljünk el minden nagyképűséget, hogy most ezért, vagy azért megyünk „ki“ a falura. Nem. Mi nem kimegyünk, mi most visszamegyünk, hazatérünk, . . . érted, haza. Visszamegyünk, hogy találjuk meg ismét egymást, legyünk olyan igazán egymásé, mint akkor voltunk, mikor még nem jártunk túl a falunk határán. Legyen ismét a falu a mi egész világunk. Milyen szép lesz . . . Megyünk, vándorolunk a nagy hóban egyik völgyből a másikba, azért, hogy mindenhová kiönt - siink a lelkűnkből egy kis hitet, hogy égve tart
