Keleti Ujság, 1931. december (14. évfolyam, 276-299. szám)
1931-12-25 / 296. szám
22 XIV. ÉVE. 297. SZÁM. p Akar Ön jó gépselymet dolgozni ??? vegyen 1 i ^tttermann gépemet I t fiUpilnlEt égisz lomcnijba: Emanuel Wisner, Bucureşti. Eaulsvjrd MiPia Ha. 3. 1 H __________________________________________________________________________________ w RÉGI JÓ IDŐ Amikor a vármegye malat Irta: Dózsa Endre 1901-ben, virágbontó májusban búcsúztam el az Operával szemben, a Drexler-vendéglőben állandósult parlamenti asztaltól. Ez a parlamenti asztal abban az időben már jelentékeny szerepet vitt a parlament életében. A miniszterek is gyakran látogattak el a Drexlerbe biz- tositani vagy keresni a népszerűséget. Ide jöttek fel a parlamenti pletykákat és anekdotákat vinni haza a főispánok, alispánok és a nagyobbra törő főszolgabirák. Innen mentek le a vidékre főispánoknak, alispánoknak, olykor királyi közjegyzőknek azok a képviselők, akiknek kerületére esetleg valami elismert vagy prote- zsált uj, vagy régi nagyságnak szüksége volt. Egyre szélesbedő, vidám, temperamentumos társaság volt ez. Kritizáltuk szabadszájjal a minisztereket, elkapkodtuk a bécsi udvari pletykákat, megtoldottuk a budapesti Park- klub, az opera és a színházak pletykáival, nem csoda, hogy nehezemre esett a távozás ettől a társaságtól, habár nem kis büszkeséggel töltött el, hogy a vezér vármegyének alispánja lettem. Amint ez lenni szokott, sajnáltak is, meg irigyeltek is. Sajnálták azokat a verses krónikákat, amelyekben a parlamenti pletykákat olykor kézről-kézre adtam és irigyeltek, hogy révbe jutottam. Hogy mégis bucsuzatlan ne távozzam, egyik napon minden teriték mellé oda letettem kinyomtatva ezeket a sorokat: Apáthy-asztalnak kopott pacsirtája . . . Elakadt a szava, bedugult a szája, Nem a Mum-pezsgötől, nem Lévay bortól, Hanem ettől a szép búcsúztató tortól. Képviselőségét még el sem feledte, Összeülnek szépen s tort isznak felette. Ha pacsirta volna, felszállna az égig, öt esztendőt látna onnan végtől-végig S habár az az öt év nem egészen kerek, Karikacsapásra leszámolna velek. Szép öt esztendő volt. Jöhet újra másik, Ennek az emléke, soha el nem vásik, Bárhogy vicsorítsuk egymásra az agyart, Egypár varázsló szó s ott kapod a magyart, Ott kapod a magyart a keblén egymásnak, Vége a haragnak, a meghasonlásnak. összejövünk ismét mind egy akaratra, S épit a bölcs pallér, kőszikla alapra. Mert kőszikla fal az, amit együtt akar, Amit együttérez, együtt tesz a magyar. És bölcs az a pallér, ki nem csak bástyának, De az egész nemzet édes otthonának Rak követ a köre — és úgy épit falat, Hogy a hideg köre meleg sugár tapad. Ki tűzhelyhez hívja hona minden népit, Bármely nyelven beszél — aki velünk épit. A bölcs mester mellett kömives legények Újult mandátummal legyetek serények, Emelkedjék a fş.1 széliében hosszában, Hogy kiépülhessen a nemzeti állam. Lássa a nép, hogy ti helyén vagytok itten, Buzgó munkátokat áldja meg az Isten! Mert ha majd elkészül, zöld ággal az ormán, Nemzetiszin zászlónk ott röpköd a tornyán, Lesz ki a csillagot feltegye reája, Magyar dicsőségből — Magyarok királya! * Nem vagyok pacsirta, vissza is kell szállnom, Hiszen búcsúznom kell, hiszen el kell válnom, Az én életutam más irányba vágott, Itt kell hagynom ezt a megszokott világot. Megszokott világot, fényes társaságot, Mint árva madár a hajladozó ágot. , t, Más díszes társaság tömörül mellettem Azon a vidéken, ahol nevelkedtem, Ahol minden egyes falunak a tornya Mintha régi, kedves ismerősöm volna. Kastélyból, kunyhóból fiatalok, vének Tanúságot tenni elömbe jövének, Hogy a közbizalom szárnya száll felettem Kolozsvármegyének alispánja lettem. * Kolozsvármegyének az uj alispánja A lefolyt öt évet dehogy is sajnálja, Égő veröfénnyel van a szive tele, Egy hosszú életet beragyogtat vele. Ez égő verőfény vissza-vissza hozza S ha siti naplóját nem is láttamozza, Azért még mindenki felérheti ésszel, Hogy hát a rossz fejsze éppen soh’se vész el. Dózsa Endre majd csak feledésbe merül, Kerületébe más képviselő kerül. Száradó ág helyett üde, ifjú hajtás, Komoly a munkában, de fidelis pajtás ... De ha mégis lesz, ki foglalkoznék vele, Legyen kezében a veszett fejsze nyele, Jöjjön Kolozsvárra, vármegye házára, Dózsa Endrét ottan mindig megtalálja És mig el nem veszik utolsó falatját, Ami van, azt együtt mindig megoszthatják. Ez a szokatlan buesuzkodási mód nagy riadalmat keltett. Az utolsó ebédem nagy és vidám ovációk között folyt le. Csak az öreg m&- melukok hangoztatták Kemény János báró közvetlen képviselő elődöm mondását: „Vissza jössz te még ide, mert a képviselőséggel úgy van az ember, mint a lány a szerelemmel, ha egyszer belekapott, nem tudja félbehagyni.“ Nem volt nekem uj világ a vármegyei élet. Mikor a vendéglős lohndiener helyett a zsino- ros dolmányu alispáni huszár szolgálattételre jelentkezett, eszembejutott Krausz István képviselőtársam, aki valamelyik felső vármegye alispáni székéből jött el képviselőnek és igy mutatkozott be: „Olim alispán, most a lóavató bizottság elnöke is képviselő a zsinóros, parádés huszár helyett a mocskos lohndiener kezelése alatt.“ A/VWWWWWWWWWWVWWWW A földesúr leánya (Vers a XVHI-ik század második feléből.) Hej, de büszke a földesur leánya, Járása-kelése, feje forgatása, Sápadt szép orcája, szeme villanása. A szegény csikósbojtárra rá se néz, Bókolása, beszédje lehet, mint a méz És két erős karja, ha megforgatja: vész. Vén apja naphosszat el-el becézi, Drágasággal, kinccsel csak egyre tetézi És ha durcás is büszke örömmel nézi. Nem Így a legény: hajnalra, ha fordul A porverte pusztán, lovára mordul S gyors paták alatt tört kavics csikordul. Hull a verejték lóról, lovasáról, A szomorú nóta bojtár ajakéról: Nehéz szerelemről, keserű bánatról. Egyszer aztán a lányt holtan találták, A csikós lovának patái: úgy mondják Szép testét a pusztán halálra gázolták. A legény másnap a börtönbe került S ott felakasztotta magát: igy menekült. A leány apja is csak holtan elterült. Azelőtt is, azóta is meséltek S régi mesék, uj mesék ajkán a népnek — Legényről, leányról — összekeveredtek. FLÓRIAN TIBOR. A légi tiszttársaim, mint az eltévedett, de visszakerült bárányt szeretettel fogadtak. Ismertem igen jól valamennyit és büszke voltam rájuk. Kevés tisztikara volt az ország vármegyéinek, amelyik azon a magaslaton állott volna, mint Kolozsmegye tisztikara. E tisztikar élén Csiszár Gyula főjegyző a puritán becsületesség és az alapos tudás mintaképe volt. Intézkedései, ítéletei külső formában és tartalomban igazgyöngyök voltak. Ment a munka köny- nyen, niinden fennakadás nélkül. A főszolga- birák is és a központi tisztviselők is magukévá tették azt a felfogásomat, hogy a közigazgatási tisztviselőnek alaposan ismernie kell a törvényeket, szabályrendeleteket, kormányintézkedéseket, néni azért, hogy azt a mindennapi elet gátjaként állítsák oda, hanem kiválóan azért, hogy amit a helyi viszonyok szerint a józan ész jónak lát, mindig törvényes formák között valósítsák meg. Ezt a kiváló tisztikart eleven fiatalság vette körül. Ezeknek vidám hangulata fel verte a vármegyét, kedvesen évődtek egymás között. Nekünk idősebbeknek is kijutott egy-egy „bon mot“-juk. amit úgy hátmegett mondottak el, de ami mégis valahogy a fülünkbe jutott. Az a patriarkális viszony, mely abban az időben a vármegyéket egyáltalán jellemezte a tisztikarokban az alá- és felérendeltség bürokratizmusát az egy alap a választás kollégialitás- sá formálta át. így a bon motoknak se felfelé, se lefelé éle nem lehetett. Egyik kissé korlátolt gyakornok társukkal a fiatalok elhitették, hogy „nagy üzleti lendületet nyert a borszéki borviz. Milliók jönnek Amerikából az ott eladott borviz után, de ezeknél a millióknál is nagyobb érték, hogy az óceán egyik részében olyan tengervizet fedeztek fel, amely az arcnak bársonyos és rózsaszínű képződését biztosítja. A borvizes üvegeket hajórakományként ezzel a tengervízzel küldik vissza, gondosan ügyelve, hogy az üvegek ne legyenek tele, mert a tengervíz dagálya kiütné a dugót. A gyerek meg volt győződve, hogy nem is lehet másként. Egyik elegáns gentry gyerek, aki épen nálam volt beosztva titkári teendőkre, dacára annak, hogy igen eszes és képzett tisztviselő volt, elvadász- gatta egy alkalommal az időt és igy az asztalán felgyűlt a ledolgozatlan akta. Magam ültem neki a restanciáknak, jól belementem az éjszakába, amíg rendbe hoztam a titkárom íróasztalát. Másnap a gentry gyerek szokása szerint beállított Andrea leányomhoz, kérve, hogy töltsön neki, abból a nagyidai régi szilvórium- ból. „Nincs szilvórium neked mondta a leányom — mert miattad édesatyám nem jöhetett be idejében vacsorára, amig a hátralékaidat ő az alispán le nem dolgozta.“ A gentry gyerek mosolyogva válaszolt: „Hadd el húgom, nem árt, ha a? öregünk is belejön a közigazgatásba“. Egy másik, szintén igen elegáns gentry fiút egy alkalommal magamhoz kérettem és hangsúlyoztam előtte, hogy épen tőlük, akik a vármegye birtokosainak fia, kétszeres munkát várok el, hogy ne lehessen beszélni családi vagy egyéb protekcióról. Nézd — mondtam magamnak is referadat ontottam ki, holott nekem a vezetés, ellenőrzés, reprezentáció amúgy is sok dolgot ád. Azt szeretném, hogy úgy dolgozzatok, hogy pótolhatatlanok legyetek. A gentry gyerek vigyázz állásba vágta magát, összecsapta a sarkát „megértettem“ válaszolt. Amint, azonban pajtásai között elbeszélte az audien- dum verbumot, hozzá tette: „Hát, hiszen igaza van, ha úgy vesszük, az alispánnak, de hát én úgy tudtam, hogy minden vármegyének van egy iga-vonó barma, aki a többi helyett is dolgozik. Ez mint többnyire más vármegyékben is, úgy nálunk is a főjegyző, de az már szokatlan, hogy egy vármegyének kettő is legyen. Ami a pótolhatatlanságot illeti, hát ki lövöldözze le a patkányokat, ha nem én a flóbert puskával.“ Ne válogasson! Gyermekének ápolására HÖFERT vegyen.
