Keleti Ujság, 1931. december (14. évfolyam, 276-299. szám)

1931-12-25 / 296. szám

XIV. ÉVF. 297. SZÁM. 23 Most simán marad az arc reggel­től estig egyetlen borotválással. A finoman emulciós hab lehetővé teszi az alaposabb és égés nélküli borotválást. Millió meg millió férfi bizonyítja ezt na­ponta. abban a pillanatban, amikor a Colgate-el szappanozza magát, két műve­let megy végbe : 1. A hab szappanja fel­oldja, a zsirtüszőt, amely mindegyik szőr­szálat beborítja. 2. A finoman emulziós habbal telitet szappanbuborék ócskák bil­liói megpuhitanak minden egyes szőrszá­lat gyökere mélyéig. A szakáll azonnal nedves és paha lesz és ellenállás nélkül esik zsákmányául a kevésbbé gyakorlott kézzel kezelt borotvának is. COLGATE« HANDI GRIP borotva szappan. COLGATE BOROTVAKRÉM eredeti iuta lék. tubusokban és tégelyekben Asszonyok BrB—o és kincse. Megjelent a Dr. Szentpéteryné által irt „Az én szakácsköny­vem" című szakácsmü- vészeti könyv FV-Bc bő­vített kiadásban, 380 oldal terjedelemben, a mü 200 darab igen saép szemléltető képpel van Illusztrálva. Az utolsó évszázadban a legna­gyobb és legtökélete­sebb szaki csmüvészeti könyv ez. Minden házi­asszony örömmel veheti kezébe ezt a nagyszerű segitő társat, mert 1000 drb. könnyű stílusban megirt recepten közli a modern szakácsmüvé- szet termékeinek leírá­sát: Levesek, sültek, tészták, befőttek stb. készítését. — Bővebben foglalkozik a polgári háztartások étrendjével és a befőzés művésze­tével stb. A szép és Íz­léses nyomdai techniká­val összeállított Szakács- könyv ára diszkötésben 150 lei, fűzve 125 lei. Nők részére legszebb és legértékesebb karácso­nyi ajándék ez a könyv. Kapható az ország csz- szes könyvkereskedései­ben és Ffissy József kiadónál, Tordán. Georgettegallérok- ra madeira hím­zést, csipkevarrás- sal különféle cak- kozást készit HÉJJÁ mühimzősza on ; Kolozsvár, Str Iuliu Mania & E gy műhely azonnal kiadó. Dr Silay, Fő­tér 22. A vásár ír La: Ligeti Ernő De azért mégis belefogott a munkába, és nem volt ellene azután panasz vagy kifogás. Ilyen fiatalsággal szinte magától adódott, hogy a komoly munka után a vármegye mulat. 1903-ban már a vármegye színeivel, piros és kékkel nyomtatva a vármegye címerével ellá­tottan a következő idéző végzést adtuk ki: Idéző végzés. Szép asszonyok, lányok, ifjú urak, vének! Kik körében vagytok Kolozs vármegy ének. Vármegyeház terme, tárva, nyitvá nálunk, Pecsétes levéllel ide invitálunk. Nem komoly gyűlésre, nem is épen bálra. Mégis együttlétre, mégis mulatságra; Se nem diszmagyarban, se nem maskarában, De csakis egyszerű hangversenyruhában. Tánc is lesz! — huzza a vármegye bandája; Vacsorát adja a vármegye konyhája. Btelért, italért az semmit sem fizet, Ki semmit sem eszik, se nem iszik, csak vizet. Pipázó szobában, kis asztalkák mellett — Az elalélt vándor, olykor megpihenhet. Ez idéző végzést vedd azért kezedbe S az emlékezéssel véssed a szivedbe, Hogy minden hónapnak második szerdáján, összefogunk gyűlni a vármegyeházán. Bárhova indultál, ide hozzon utad, Mert ezen napokon a vármegye mulat! December tizenhét kivételes. Kezdet, Január tizenegy követi majd eztet; Február—Március, már tavaszi hónap: Ezek nyolcadikén lesz a fogadónap. Jöjjetek örömmel, legyetek jókedvvel! A kezdete este, de a vége reggel. A megjelenést és a résztvevők számát kérjük az estélyt megelőző 3 nappal az alispáni hivatalnál beje­lenteni. íme itt a parancsolat, violaszin pecsét alatt. Kolozsvármegye tisztikara. Ezek a vármegyei piknikek Erdélyszerte ismertek lettek. A vármegye bandája, a várme­gye tisztikarából, legtöbbnyire az irodatisztek­ből alakult. A vármegye konyháját Marosiné, a körjegyzői internátus vezetője látta el. A banda is kitűnő volt, az ételek is kifogástala­nok. Csak annyi eltérés volt a kitűzött prog­ramtól, hogy a piknikeknek nem reggel, hanem dél tájt lett vége. A vármegyei öreg urak ugyanis huzzattak tovább a vármegye bandá­jával és hozatták a korhelylevest a vármegye konyhájából. A tisztviselők azonban úgy, ahogy voltak, frakkban, vagy zsakettben ott ültek a hivatalban, mert végigjárta a hivatálszobákat az alispán és szégyen lett volna hiányozni. Jöttek azután a vármegye bálok. Az első vármegyei bál táncrendje aranyozott arabeszk girland között, baloldalon a vármegye színes cimerével plüs tokban, lecsüngő fatokos arany spanyolviaszkban újra a vármegye cimerével diszitve minden asszonynak és lánynak ki lett osztva, következő szöveggel: „Kolozsmegye tisztikara és ifjúsága adjuk tudtára mindazoknak, akiket illet, hogy böjtele hava 11-ik napján, Székházunkban tartandó vármegyebál táncainak rendje a mint követ­kezik. Szünet előtt Csárdás. Keringő. I. négyes. Szünet után Csárdás, Keringő, II. négyes. Ez a művésziesen elkészitett táncrend méltó bevezetés volt arra a fényes elite bálra, amibe már nemcsak a kolozsmegyei szép asszonyok, lányok, de az akkori erdélyi társaság színe virá­ga egybegyült. Ezt a vármegyei bált éveken át Erdélyszerte emlegették. Itt már Csikay Gyuri bandája húzta. A szép asszonyok, leányok közül ott volt a bálon csak­nem egész Erdély számottevő ifjúsága is. A haj­nali órákban a kifáradt fiatalság a Csikay bandájával a kisterembe vonult. Vass György gróf vezette az énekelést. Csengett a pohár, zengett a nóta. G. Felszegi Sándor akkor szer­zett nótája: Káló cigány ne izélj, tőlem bankót ne remélj, mert [hiába. Minden zsebem kilyukadt, minden pénzem elmerült a [Dunába. Vissza sem jött soha többé, százas bankó nem üti a [markodat. Hej, pediglen be szeretném magyarosan kimulatni [magamat. Az egész társaság hamar eltanulta az uj nó­tát. Csikay Gyuri a bajusza alatt zümmögte a szavait. Egy-egy százas bankó ütötte is a mar­kát Csikay Gyurinak. Aki magyarosan kimu­latni akarta magát, alkalma volt reá, mert ott mulatott a vármegye. Most csaknem harminc év múltán, ha oly­kor felelevenítjük a régi, jó időket, könnyes mo­solygással beszélgetünk róla, hogy milyen volt mennyire telítve van könnyel és mosolygással most is az emlékezete azoknak a régi jó időknek, amikor a vármegye mulat. Az Aranyperec fogadó széles udvarán kecs- kelábu asztal mellett néhány kispolgár üldögélt, bort ivott és szidta a minisztereket. A leeresz­kedő nap aranypárás hangulatában vidáman emelgették poharaikat. Hátulról egy szöllőlu- gas árnyékolta be őket, szembe velük a félig le­taposott füvön két szemrevaló parasztleány for­gatta a nyársat. A közeli tűz megforrósitotta a fehérnépek orcáit, akik nevettek és ciliorászó hangjaikat könnyű szellő vitte, valamerre a ten­ger felé. Az asztalfőn, balfülében sárga aranykariká­val, kövéres nagyétíi ember vitte a szót. És aztán? — kérdezték tőle. — Minden marad a régiben, — szólott, gú­nyosan szétnyillott a szája és miközben szom­szédja kíváncsian leste ajka mozgását, egy da­rab zsirós húst tüntetett el, fölényesen. — És aztán? Hiszen te is ott voltál Párizs­ban Philippe, — noszogatták és hogy nagyobb kedvre derítsék, Bordeaux jó borával ismét szi- nültig megtöltötték a poharát. Philippe megtörölte a szája szélét. — Persze, hogy ott voltam még a temeté­sén is ott voltam! — befelé mosolygott, ren­dezgette emlékeit, — isteni pofa volt! —- Ki te? A király? — Ostoba! Az udvarnagy őhórihorgassága! A pohár után nyúlt. — Láttátok volna milyen kenetesen forgatta szemeit! A király meghótí, — motyogta, kis hijja, hogy a fogait is utána nem hullajtottá a nagy megfelejtkezésben. Vót egy cifra husáng a kezében, azzal ütögette szép szelíden a sírbolt pádimentumát. Amig ott állingált szemlesütve a gyülekezet előtt, egy udvari inas háromszor is elóbégatta: Meghót a király, imádkozzunk lelkiüdvösségéért!... Mindenki úgy tett, mintha fohászkodna. Ám alighogy az inas eldarálta a mondokáját, a palotanagy gondolt egyet, hirte­len felemelte a fütyköst, tölcsért csinált a szá­jával és szinváltozott képpel ordította, hogy: éljen a király, éljen X. Károly! Az inas ezt is háromszor utána szajkózta. Most mindenki mintha megkergült volna, együtt éljenzett vele... Már aki — tette hozzá csendesen. Ez a Philippe valaha Napoleon hadseregé­ben szolgált, most tengeri halakat és rákokat szállít az udvarnak. Nem „veszedelmes“ ember. Rendszerint úgy meglapul tisztelettelen vélemé nyével, mint dinnye a fűben. De ha felönt a ga­ratra, egyszerre nagylegénynek képzeli magát. — Lesz még itt hacaeáré, a mi szép kis hazánk­ban, — suttogja, de sokatmondóan elhallgat, mert — ne szólj szám, nem fáj fejem. A többiekben is ilyen eliramló borozgatások­nál megmozdul valami indulatféle. Ám nem kell tartani tőlük. Artois grófja nyugodtan aludhat mennyezetes ágyában, — ezek a derék bor- deauxiak soha mig a világ, ki nem szedik belő­le. De íecsegni jól esik neki. A szegény ember­nek úgy sincs egyebe, csak a szája. Forog a nyárs, leszáll az este, a himlőhelyes fogadós már készíti az olajlámpát az elsötétedő ivóban. A szűk sikátor felől most bekocog egy fáradt öszvér, hátán szerfelett furcsa idegennel. Megbámulják, mit néznek meg úgy rajta? Talán hogy szürke, poros, de úri köntöst visel és még­sem diszesmüvü hintón viteti magát, hanem öszvérháton? Vagy, hogy vénkedt gyámoltalan ember, mégsem ül meg a kuckóban, mint az ko­rához illene? Mulatságos, egyben méltóságtel­jes. Ilyen borközi hangulatban szinte kihívja az ineselkedést. De senki sem meri rajta köszö­rülni a nyelvét. Ahogyan leereszkedik gebéjéről, mértéktartóan tapsol a kezével, szemével kissé előrehajol, hogy közelebb lássan maga körül. Minden, minden mozdulata tiszteletet paran­csol. — Hé korcsmáros, — kiáltja nyomban fel­érződő külországi akcentussal, — szállást, va­csorát! Tojást, tejet eféléket! Ót még megértené valahogy, de már ő nem, a fogadós gyors aprózó beszédét. Kifogyott tán a francia szótára, vagy csak nem süket az Is­tenadta?! — Kicsit nagyot hallok, — szólott mentege- tődzve és a fülére mutatott. — Ibériai? — hajlik a füléhez a fogadós. — Az, — biccent a másik és sok mindenfé-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom