Keleti Ujság, 1931. december (14. évfolyam, 276-299. szám)

1931-12-21 / 293. szám

8 UrJxmUf&ÍG A leg'diiiabb választék valódi francia selymekben farsangi mulatságokra »GALLIA “ fiók-üzletében CLUJ-KOLOZSVÁR, Strada General Neculcea No. 2. Korniss ucca. Renner palota. Ünnepi ajándéknak: Crep de Chine I-a minőség-.............Lei 130 tadelembcn az erdélyi magyar boltura A már unalomig hangoztatott gazdasági helyzet során eljutottunk a kultúra katasztró­fájáig. A gyomor után a fej is csődöt mondott. Az ember röstelli is megkérdezni, hogy mi lesz a könyvvel, tudománnyal, művészettel, mikor 5—6 család melegszik a közköltségen összeadott pár szál fa melegénél és az intellektuelek 90 százalé­ka máx-már irigyli azt a neandervölgyi állat­embert, aki a szépségre emelhette már szemeit, színes kagylót gyűjthetett, vagy rajzolhatott, mert meg volt a tágas, jólfütött barlangja, a kitűnő hús csordaszámra legelt az orra előtt, csak le kellett bunkóznia, s a párduc-tigrisbőr- kacagány, vagy vagyont érő prémek ott lógtak a csontszögön, a rongyos, vékony nadrágban nem didergett a lábaszára, nem kellett a pénz­ügyigazgatóság előtt ácsorognia hónapszámra a fizetésért, vagy nyugdíjért, melynek felét már úgyis odaadta a költségvetés számára. Kérem ez már civilizációs magaslat, mondjuk az én helyzetemhez képest s mért szégyeljem beval­lani, mikor Jézus Krisztus sem átallotta kijelen­teni, hogy a madaraknak fészkei, a vadaknak barlangjai vannak, de az ember fiának nincs, hová fejét lehajtania. Tegyük fel, hogy egész energiámat és találé­konyságomat felemésztő emberfeletti küzdelem árán valahogy mégis telecsaphatom a magam és családom hasát a lebélyegzett kenyérrel; — de hol van még ettől a szerencsétlen fejem táp­láléka, a könyv, a kultúra, amelyre éppen olyan szükségem volna, ha már a sors megbocsátha­tatlan tévedése intellektuális pályára lökött. Ki az a burokban született szerencsés ember, aki- nok pár száz leje van, amellyel úgy, ahogy tart­hatja a kontaktust a kultúrával, megveheti a könyvujdonságokat. elmehet színházba, hall­gathat zenét, áldozhat képre, lapra, folyóiratra, odaülhet a rádió melléi Ha már ez sajnos igy van, mi lesz az Íróval, tudóssal, festő, zene, kép­ző és másféle művészekkel, akiknek eddig ez a pár száz lej tette lehetővé, hogy kimérhessék Nincs többé ingyen naptár. A könyv- és papirkereskedők egyesülete a szomorú gaz­dasági viszonyok miatt beszüntette az ingye­nes naptáradást. Ingyen naptárt tehát — saj­nos — a kolozsvári cégek sem adhatnak sen­kinek, — ami különben a mai viszonyok mel­lett érthető és indokolt. önmagukat a lelki, szellemi mészárszéken? Mondjuk, hogy a tehetségnek nevezett az a bi zonyos féreg nem hagyja ilyen körülmények kö­zött sem nyugodni és elkészül igy is a vers, a novella, a regény, a könyv, a kép, stb.; de az Isten szent szerelmére, mit kezdjen vele, ki adja ki, s ha kiadja, ki veheti meg, ki képes megfi­zetni? Ezelőtt félesztendővel ismertem orvoso kát, ügyvédeket, akik egy kétszáz lejes könyvet hajlandók voltak havi részletfizetésre megvenni, de ha ma teszünk nekik ilyen ajánlatot, kacag­nak a naivitásunkon és azt mondják, hogy hol van az a boldog idő. Sokan voltak olyanok is, kik bár megtehették volna, de inkább kölcsön­kérték a könyvet. Ez a rut szokás szerencsére megszűnt, mert nem igen van, mit kölcsönadni. Régen könnyű volt a poéta, irónépségnek érvényesülni. Hóna alá csapott pár „müvet“ és elment igricnek, kobzosnak, lantosnak, regős­nek s a pompás disznótorokon, vagy a harc utáni kupák között úgy élt, mint a hal a vízben. Nehány „vala“-ból összeragasztott rim már kész egzisztenciát jelentett. De ma? Nem is túl­ságosan rég er '■gyik erdéb'- ' ,A -Alegăm meg­próbálta. Egy kcue*- szekér derekát meg­rakta könyvvel és e1 indult faluzni. Itt-ott meg is állították, de csalódottan engedték tovább: —- „azt hittem degenységot (kocsikenőcs) árul!...“ Ma-holnap elénekelhetjük a tőrülmetszett koldus nótát: Megyek az utón lefelé, Senki sem mondja jere bél Tessék ezzel szemben a Wells sorsát elkép­zelni, aki még kereskedőinasnak sem vált be, de a könyveivel vagyont keresett; vagy a Homé­roszét — hogy a múltat is izelitsük: érte hét vá­ros versengett. Az is igaz, hogy praktikus váro­sok lehettek, mert halála után vállaltak egy köl­tőt, aki soha nem is élt. Sajnos, nekünk erdé­lyieknek ez a lehetőségünk sincs meg, mert tagadhatatlanul megszülettünk, szeretnénk élni is, de arra, hogy vállaljon nem hét, de hetven város is kevés volna a mai életviszonyok mel­lett. Pár évvel ezelőtt divat volt az u. n. „mű­helytitkokkal nyilvánosságra hozni, ankótokat rendezni, hogy mit, hogy dolgozik az iró, mit olvas, hogy hivják a kedvenc kutyáját, elárul­ták romatikus hajlamait, lefényképezték „ott­honában“ pizsamában, felesége intervjut adott, mihelyt sikerült egy épkézláb ver­set, novellát Írnia s a közönség és minden iga­zán tehetséges iró bámulni tudta őket és arra gondolt, hogy milyen szerencsés az illető „kol­léga“, saját autóján megy a kávéházba, neki pe­dig nincs miből megtalpaltatnia a gyermeke cipőjét. Igen valószinii, hogy ezek az „írók“ to­vábbra is megmaradnak és azt fogják erre a cikkemre is mondani, hogy „szamárság“, a mo­dern gazdasági és szellemi vérkeringést nem is­merem, sem a nemzetközi relációkat“, s ha ebéd előtt kissé megkordul az emberiség hasa, ro­mantikus és idejétmúlt vidékiességgel mindjárt tolvajt kiáltok. Micsoda falusi tejespuliszka- nívó ez Pesthez, Párishoz, Adyhoz, Einsteinhez,, Strindberghez és mondjuk Karinthyhez képest! Csikcsicsó és Jeruzsálem, továbbá Szabó Dezső. Szerencsére nem az ilyen iró-urak kedvéért próbáltam érinteni az erdélyi magyar kultúrát fenyegető veszedelmet s nem is annak a pár, egyik kezemen megszámlálható, igazán tehetsé­ges és komolyan Írónak nevezhető embernek a sorsa bánt, akik a „befagyott térdükön, éhesen is megirják a maguk lélekből szakított, szépsé­ges versüket, könyvüket, a festők megfestik vásznukat, a szobrászok szellemet lehelnek to­vábbra is az agyagba és anyagba; — hanem azért a csekély másfélmillió szegény erdélyi magyarért, aki lelki erőt merített az összeom- lani készülő erdélyi magyar kultúrából. Mi ide­haza nem játszhatunk Párist és nem nagyké- ptisködlietünk nemzetközi allűrökkel; de szük­ségünk van a még Párisban is elismerést ér­demlő értékünkre s amilyen veszélyesek a kel­lőleg nem pallérozott „vadzsenik“, éppen olyan ártalmas a belső értékekkel alá nem támasztott modern, de üres kultúra fitogtatás is. Egészsé­ges és józan erdélyiségünk azonban éppen úgy irtózik a bálványfaragástól is, mint ahogy ta­nulni tud a szerencsésebb és fejlettebb idegen kultúráktól, anélkül, hogy lényegét félreismer­né és veszélyeztetné. Ránk nézve a kultúra jófor­mán egyetlen népfenntartó valóság és sokkal lé­nyegesebben kapcsolódik jövőnkhöz, semhogy annak legkisebb megingását is ne éreznők sú­lyosan. Nem rajtunk kivül álló valami, hanem bennünk és mi benne gyökerezünk öntudatunk, bizalmunk és lelkierőnk fejlesztő motorja ugyanaz, mint a szervezetre nézve a szív, mely a legutolsó sejteeskéhez is eljuttatja a tápláló vért. Indokolt tehát, hogy amikor ma a gazda­sági helyzet, mint külső ok révén, érvényesülé­sének és hatóképességének lehetőségeit veszede­lem fenyegeti; szót emeljünk az érdekében és keressük a veszély elhárításának módozatait. Nem magánügy tehát, ha egy nép keretein belül az iró, tudós, művész, tanár nem tud megélni, nem tarthat kontaktust a világkultúrával, mun­kásságának lehetőségei megszűnőben vannak, mikor száz és százezer ember nem veheti meg a könyvet, képet, stb.-it, kénytelen kulturális igényeiről lemondani, a szépség és a tudás be­tegágyához azonnal orvost kell hívni. Valami okos és egészséges ötletre volna szükség, amely­nek megvalósítása az erdélyi kultúrát a krízis átmeneti állapotán veszteség nélkül átsegiti. Aki tud ilyen ötletet, az jöjjön vele. Helyén való volna, ha arra hivatott szervek, irodalmi és más kulturális alakulatok foglalkoznának a prob­lémával és a kibontakozás útját keresnék. Ha tizenkét esztendő alatt tudtunk a semmiből, igen nehéz helyzetben legalább annyit teremte­ni, amennyi van, ma is kell, hogy meglegyen a lehetőség a megőrzéshez, fenntartáshoz és fej­lesztéséhez. A lelki összetörődöttség, vagy kö­zömbösség maga a halál. A mi kultúránk hősko­ra tovább tart, mint más népek cél és akármilyen ideológiák is vegyenek körül, a hőskorhoz hősi lélek is kell. Meg volnánk mentve, ha akkora kultúránk volna, amekkora kultúra kultúránk­hoz kell. Nyiiiö József. XIV. ÉVE. 293. SZÁM. CÉGÜNK FENNÁLLÁSÁNAK 25 ÉVES JUBILEUMI síitáiméval vevőinknek ebben sí évben e* eddiginél Is nagyobb kedvezményeket nyújtunk. SZÉKELYésRÉTI ÉRDÉL YRÉSZI BÚTORGYÁR RT. TÂRGU-MUREŞ. Fiókok: Bukarest, Brassó, Nagyszeben. Kedvező fizetési feltételek! Garantált minőség! Szenzációs árak!

Next

/
Oldalképek
Tartalom