Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)
1931-11-23 / 269. szám
8 süni, mogyorófa-bokrok között... Észtekével a kezében, bátran arra felé közelitett, amikor ismét Mitács Péter Sötét alakja rajzolódott ki a fényes holdvilágon... — Meg vagy tehát te jóféle jött-ment! Azt hitted, elfelejtettem Évát... All’sza elé, most leszámolunk í Hallod-e te hires Geese Mihály, téged hívlak?! Állj szembe, ha mersz! — Szembe biz’ én Mitács Péter, te Kászon szemétje! Nem szoktam hitvány, bujkáló senkik elöl kitérni... Eldobta esztekéjét, mikor látta, hogy Péter kezében sincs semmiféle fegyver s a két legény előrenyujtott nyakkal, ökölbeszorított kezekkel merőn szembenézett egymással... Amikor már mozdulatlan nézéssel kitapogatták egymáson azt a pontot, ahol támadni alkalmasnak találták: egymásnak ment a két legény, úgy hogy úgy néztek ki, amint egymást átölelve tartották, mint csordában meg nem férő, egymást öklelő két hatalmas bika... Pattanásig feszült karjukon az izom, elszánt arcukba vért kergetett a tehetetlenség, amellyel nem bírtak egymással s erőt készült venni rajtuk a düh... Vad szitkozódások, fogcsikorgatás, nyögés hallszik s úgy látszik, hogy egyik sem bir a másikkal... Fokozta bennük most már az erőt a virtus is — ki a legény a talpán — de csak nem birtak egymással... Hosszú időnek tetsző kemény perceken át emelgették, tépték, harapták, cibálták egymást, verejték gyöngyözött homlokukon, azonban a bucsus italozás miatt nem volt meg egyikükben sem az a frisseség, amely szükséges ahoz, hogy egyikük földre kerüljön... A meddő birkózás tehetetlensége, a kitartás hiánya és az erdő hűvössége végre jobb észre téritette Pétert... Nehezére esett, de lassan mégis kinyögte, összeszoritott fogai között, hogy tartsanak szünetet, valami mondanivalója volna... — Nem hiszek én már neked, te alattomos fajta!... — sziszegte vissza Mihály — azt sem hiszem, hogy fajtám volnál, a’ nem szokott orvul támadni... Ami a szivén, az a száján... Mondd csak úgy, hogy fogjalak, ha mondani akarsz valamit... — Hát ne szégyenits má’ tovább Mihály! Most, amikor kijózanított a friss levegő s a nagy erőlködés, eszembe jutott, hogy a faluban a patak mellett, mikor le akartalak ütni, nem bántottál... Bár jól elvertél volna, megérdemeltem volna... Igaz, hogy Éva fáj és még sokáig fog fájni, de te megérdemled, mert te jobb vagy mint én... Ha ezt sem tartod őszinte beszédnek, akkor nem védekezem, tégy velem, mit akarsz... Megjobbitott ez a te nagylelkűséged, a ti nagy szerelmetek, úgy látszik az átalakít mindent... Most pedig bocsáss meg, ha meg tudsz, Isten áldjon Mihály... Mihály megilletődötten hallgatta Péter beszédét, önkéntelenül kiengedte kezéből és érezte, hogy Péter nem hazudhat... De lehetséges volna, hogy a szerelem erre is képes legyen? Forrongó virtusokat, erős, nagy indulatokat, bosszút, irigységet tudjon elfojtani? Igen, lehetséges, hisz ő most, ezek után sem haragszik Péterre, megérti az ő fájdalmát, ha igazán szerette Évát, mert hej, ritka „gyöngy“ az ő Évája s minden Éva leánya sok „szivfájdalmat“ okozott eddig is és okoz továbbra is a férfinépségnek... Mihály pedig megbékélten nyújtotta kezét Péternek s az előbb még két halálos ellenség, a szerelem kiegyenlítő erejéből, két jóbaráttá alakult át... Éva és Mihály szeptemberi kézfogóján Péter volt a vőfély s a régi ellenségeskedés eloszlott, mint bárányfelhő az égen, hogy kisüssön a békesség, egymást megértő szeretet áldott napsugara... SikerQnk titka! Bútoraink kiváló minősége. Áraink olcsósága. Kedvező fizetési feltételeink. i Székely és Réti Erdélyrészi Bútorgyár Részvénytársaság, Târgu-Mureş, Bucureşti, Braşov KtamI /MV; (A XIT. ÉVF. 260. SZÁM. Km ORflRCKEP Irta: KARINTHY FRIGYES (Pillanatfelvétel, 1931. november 8-án) Pillanatfelvétel. Még csak nem is vázlat. Az is csak igy tükörből, persze — az ember egy életen át nem látja azt a tárgyat, ami kívül és belül, állítólag legjobban érdekli, legközelebb van hozzá — furcsa, nem? Nyakkendőm alsó része az utolsó határ, ha lefelé pis- lantok — aztán homályba vész a kilátás, nincs tovább. Oldalt bandzsítva, jobbról és balról, az orrom csücskét pillantom meg, ennyi az egész. Fejetlen embernek ismerem magam, közvetlen szemléletből. Most már tudom, ki volt az erdő rejtelmes fejetlen lovagja, akiről tizenötéves koromban balladát írtam. Én voltam az. Tehát lássuk a külsőt. Határozottan ismerős. Sokféle ábrához hasonlít, el kell ismernem. Arcképekhez, karikatúrákhoz, amik alá kitartóan odaírják a nevem — ezekből van benne valami. De legjobban mégis egy kisfiú arcára emlékeztet engem és csodálkozom, hogy mások ezt nem látják — hatéves kisfiú, aki először hajlik a foncsor felé, soványan és csodálkozva, zavarba jön, nem tetszik neki az egész dolog, de igen nagy hatással van rá, hogy a tükörarc is csodálkozik, neki se tetszik és ez a tükörarcra is nagy hatást gyakorol. Egész életen át kisérti aztán ez a nyugtalanság. Ahogy mondani szokták, ez a kisfiú én voltam. Nekem persze úgy tűnik fel, mihelyt magamról van szó, hogy még most is én vagyok az, és most, hogy őszintén kell vallanom, élesre állítva a koponyám belsejében dolgozó felvevögépet, merőben bizonytalan, vájjon, amit mondani tudok, őrá vonatkozik-e, vagy a tükör előtt látható középkorú egyénre. Hiszen igaz, sok minden történt odakünt a világban és én mindenre jól emlékszem, de ami gondolataimat illeti s még ezeket az emlékeket is, azokat — s az újabb idegfiziológia igazol ebben — képtelen vagyok holmi felraktározódó tartalomnak tekinteni, amivel lassankint megtelik az értelem, vagy lélek, vagy mittudomén hogy hijják, üres tömlője. Nem, nem, az agyvelö az csak egy szerv, nagyon jól tudom, olyan, mint a gyomor vagy a vese — nincs abban éltévé semmi, csak egy bizonyos képesség, hogy bizonyos állandó ingerekre egyre tökéletesebben és bonyolultabban ismételjen bizonyos tevékenységet, amit aztán önmagunkkal azonosítunk. Nálam ez a tevékenység akkor kezdődött, hatéves koromban — elkezdődött és azóta állandóan tart. Nincs befejezve. Minek nevezzem? Egy gondolat, vagy érzés, vagy indulat, aminek nem tudtam végére járni. Egy mondat, amit nem tudtam magamnak úgy megfogalmazni, hogy véglegesen érvényes legyen. Lelkem tornagyakbrlata, valami szép produkció, amit mindig elölről kellett kezdenem, mert hol formában volt tökéletlen, hol pedig tartalomban — néha a homoritás nem sikerült, máskor nem lódultam át a korláton. Ezt hívják Írónak, szellemi lénynek? Ha igen, akkor hatéves korom óta iró vagyok. Mondhatom, elég kellemetlen állapot — folytonos készenlét, izgalom, nyugtalanság, egy elintézetlen ügy állandó homályos érzése, vizsga előtt drukk, egy életen át. Akármi történt velem, mindig az *a mellékize volt, hogy nekem ebből vizsgázni kell, nem is mindig emberek előtt, hanem mintha valaki másnál, nem is ebben az életben, hanem túl valahol. Feladatot kaptam a bölcsőben és elfelejtettem, mi volt az, figyelnem kellett mindenre, hogy eszembejusson a tétel. Nem jó állapot, igazán. Wilde Oscar mondása jut eszembe: azt írja a börtönben, hogy csak a boldogságnak vannak napjai és órái — a szenvedés, ha évekig tart is, egyetlen hosszú pillanat! Ha ez igaz, ekkor Írónak lenni, ugylátszik, szenvedés. Alapjában véve elég jól bírtam ezt az állapotot: a szenvedéstől nem szenvedtem túlságosan. Gyakran mulattatott is a lecke, bevallom. Hatéves koromban az óriáshangyákról kezdtem, fantáziában, hosszú regényt, aztán sok minden egyébbe fogtam bele. Rengeteg mindenfélét írtam. Verset, regényt, novellát, értekezést, bölcselkedést — éppen mostanában számította ki valaki, hogy eddig vagy ötezer Írásom jelent meg. Sok műfaj, igen — dehát... hogy is mondjam. Műfajok! Dráma, regény, vers, külön-külön bár nagyon érzem a müfajszerüség követelményeit — de hogy egy iró műfajt meghatározhatna! ezt mégis csak nagyképűségnek érzem. Műfajok? Játék! Vicc! Játék a szavakkal — szép játék, nem mondom — de én? hogy engem akármelyik műfaj nevére elkereszteljenek? Nevetséges! Ezek a műfajok együttvéve nem adnak egy eleven embert — hogy adnának ki külön-külön? Erő ez, vagy gyengeség, nem tudom — ítéljék meg. Ó igen, jólesett volna a hiúságomnak, ha költőnek kiáltanak ki, nagy költőnek, a legnagyobbnak, költőfejedelemnek — de hogy meg is játsszam, ehhez a költőt, ahogy illik, ahogy öt a költészet barátai elképzelik, elborult tekintettel, a messzeségbe meredve... ködös szavakat rebegve a pithia-széken, mintha az ihlet volna állandó a költőben s nem az ihletre való képesség —- nem, ezt nem bírta volna a gyomrom. Ismertem az ihlet állapotát s hiszem, hogy lesz még benne részem — de hogy az ihlet mutassa utamat, ez a kék lidércfény, lápok mélysége fölött, nappal is — nem, ennél többre becsültem ama vakító csillagot, ott fent az égen, mikor delelőt jelez! S igy történt, hogy egyik fejet a másik után próbáltam ki nyakamon, ha arról volt szó, hogy mutatnom kell magam valaminek — de ha túlzott sikerem volt egy humoreszkkei, éppen úgy nyugtalan lettem, mint ahogy rögtön kapálóznom, mozognom és ágálnom kellett, ha egy lírai vers, vagy szivbőljövő próza hatása alatt a költészet pompás ravatalára akarták emelni eleven testemet, tetszhalottnak. Ha megrikattam az embereket, nevetnem kellett, de elkomorodtam rögtön, mikor nevetés kunkorodott fel szavamra — igy lettem a született unatkozók, ásitozók és étvágytalanok szemében kapkodó, bizonytalan jelenség, akit sehová se lehet elraktározni s igy, szerintük, nyilván nem is létezik. Egy finom és nemesmüveltségü irodalomtörténész járt csak közel hozzám egyik tanulmányában, amikor aforizmáim közül ezt idézte mutatóul, mint a legjellemzőbbet: „senki se jellemezhető halála előtt“. • O igen, tudom, ez nem a hivatalos siker útja. A lé- lekábrázolás mozgóképezését még nem találták fel és irodalomtörténetről nem is beszélve, a kartársak kritikája sem szereti a túlságosan nyugtalan modellt, akinél folyton egyeztetni kell a szétszaladó vonalakat. Dehát istenem — siker! Siker! Hát igen — nem rossz dolog! Ha nem tükröződne minden véleményben két arc: azé, aki véli, s azé, akiről véletik — ha nem hangolt volna le a lelkek relativitásának törvénye s a megismerés, hogy nagyrészt annak fog látni a világ, aminek mutatom magam s nem annak, aki vagyok, s hogy ilyenformán a valóságot magamról csak abból tudhatnám meg, aki az embert embernél jobban érti meg — hát... nem mondom. Jó dolog otthonra találni lelkek dédelgetett mélyében, de ha csak azon az áron lehet, hogy át kell idomulni, meg kell csonkulni, százféle képzelet Prok- rusztesz-ágyán... Valamikor nem viseltem el a tudatot, hogy lehessen ember, aki nem szeret — ember! egy világ! egy kozmosz napokkal, csillagokkal! mindenség, amelyben mint nemkivánatos dolog szerepelek! Ma már tudom, hogy a dolog nem ilyen veszélyes. Siker? No igen — egyszer megmondtam: jó lenne, ha szószéket emelnének alám, mert onnan messzebb lehet kiáltani. Ami azonban a megértést illeti, mint értékek ellenértékét — nem, nem, a mozdulatlanság árán inkább ezt se! nem, nem szeretem az állóképeket, bármily megtisztelőek! Ha egy kor szeszélyes divatja, vagy valami ostoba politikai félreértés kőbevésné az arcom és a kezem és a lábam — ez a köbálvány, ha egy szikrát hasonlítana eredetijéhez, talán még halálom után is megmozdulna, fintort vágna, kinyujtózna és lelépne a talapzatról. No mit mondjak még hirtelenjében, a feltett kérdésre: milyennek láttam magam? Önmagam, önmagam előtt? Vagy másokkal viszonylatban? Várjatok: hadd csavarom élesebbre a lencsét. Innen nézve — egyszerű figura. Senkinél több, senkinél kevesebb. Ember vagyok, ragyogó, ífoha vissza nem térő, utol- érthetetlen alkalom, végtelenbe ivelö esély, aminöt istenben sem ismert még ez a sok istent látott világ — hiszen élek! És ember vagyok, szállingó szemét, nyomoÁtmeneti kabát . . Lei 1700 és feljebb Raglan í-aFlausch Lei 3000 és feljebb M. Neumann Ruhaáruház Cluj-Kolozsvár, Piaia Unirii No.
