Keleti Ujság, 1931. november (14. évfolyam, 250-275. szám)
1931-11-23 / 269. szám
XIV. ÉVR 269. SZÁM, 7 KÁSZON GYÖNGYE... Albert Istvánnak, a nagyváradi Magyar Párt közművelődési szakosztálya által első díjjal kitüntetett elbeszélése (Folytatás és vége) Mise után Éva szapora léptekkel sietett hazafelé, hogy édesanyjának segítségére legyen. Már készült a kis uccán átvágni, amikor ismerős hang ütötte meg fülét, melynek hallatára hangosabban dobbant meg a szive, pirosabbra szinesült az arca... Hátra sem nézett, megismerte Mihály hangját. — Évike! Páldeák Éva! Hát meg sem is vársz engem? — Maga az Mihály? Isten hozta nálunk. Szép, hogy eljött! Nem haragszik ugy-e, hogy sietek, mert vár otthon édesanyám?! Ebédkor úgyis találkozunk otthon, remélem Pista már meghívta, ha már hivás kell magának... — Kell biz’a! — hamiskodik Mihály, máskép el sem mentem volna. Hát „bucsufiát“ kaptál-e már Éviké? — Nem én, kitől kapnék? — No, gondolkozzál egy kicsit, hátha „valakitől“ kaphatnál, ha „mástól" nem is... Az a „valaki" pedig megvette már neked, nesze, ez a tied... „Bucsufia", neked vettem... Azt mondják, hogy aki ilyen pogácsasziv „bucsufiát" kap: az még abban az évben férjhez megy... Mit szólsz hozzá Éva, Évikém? Évike pedig nem szólt semmit, csak irulva-pirulva, lesütött szemekkel, zavartan forgatta kezében a legény begombolt kabátja alól előkerült hatalmas, karminpi- ros, szegélyes, tükörrel ékített, pogácsa-szivet... Bizony tudta ö is, mit jelent a tükrös pogácsa-sziv s szivébe az augusztusi aranysárga napfény ismeretlen boldogság érzését lopta be... — Köszönöm szépen Mihály! Várjuk ebédre! — mondotta végre és, hogy elfogódottságát és pirulását leplezze, gyorsan eltűnt a kis uccában... Mihály gyönyörködve nézett utána, nagyot sóhajtott, pödört egyet kis fekete bajszán és elindult vissza a piac felé, hogy megkeresse Pistát... IV. A falusi búcsúknak a fiatalok részére legfontosabb és türelmetlenül várt gyönyörűsége, a délutáni táncbál... Mig az öregek a késői vacsorába nyúló, végnél- kiHi ebéd evés-ivásával ünnepük a búcsút, addig a legények és leányok egész áldott nap a tánc-bálra készülnek. Itt kerülnek megvalósításra a legények részéről már a délelőtti „felhajtás“-on kinézett leány isme- rettségek... A felhangzó zene, a tánc közelsége, közvetlenebbé és könnyebbé teszi a külömben sem probléma- tikus ismerkedés módját. Amint a székely legény ösz- szeütött bokával, kihúzott derékkal szembenéz egy leánnyal, hamiskásan kacsintva s a fejével intve, hogy táncba hivja, már meg is van a szivszerinti ismerkedés. Ami a többit illeti, úgy sem fontos és az elkövetkezendők során, szó szót hozva ki, amit kell, mindent meg tudnak egymásról... A községháza felől, az ujfalvi rezes banda hangjait hozza már a szél, kezüket himbálva gyűlnek a leányok, kezükben az elmaradhatatlan bokrétával, amely estére valamelyik legény „föbelijé"-t díszíti... A kocsma körül gyülekeznék a legények is. Egy részük be is fordul, hogy bátorságot vegyen, mások már hangosak a virtus csináló italozástól. Szokatlan szives szóval biztatják, éltetik egymást, általában a kölcsönös megbecsülés, megelégedettség szemfényvesztő hangulatát lopja a mámor kezdőfokon lévő, máskép kimért, kevésszavu legények leikébe az ital... Mitács Péter sem hiányzik onnan. Alighanem, neki van a legnagyobb virtusra szüksége. Már hajnalra virradóra elhatározta magában, hogy komolyan beszél Évával, mikor tartsák meg a kézfogót... Hogy Éva vissza is utasíthatja, arra nem is gondolt. Öt, Mitács Pétert, a biró fiát?! Kászon leggazdagabb legényét? Tudta, hogy Gecse Mihály is teszi Évának a szépet, de őt nem vette komolyan, hisz vele nem konkurrálhat a környéken senki. Miért is ne térülne meg Éva itthon a faluba’? Más faluba férjhez csak a „híresek" mennek szégyenükkel!? Ilyen gondolatokkal leste a kocsmából Évát s amikor meglátta, hogy Pistával, a bátyjával és nem egyedül jön, egy kicsit elkomorodott, mert Pistával kölcsönösen nem a legjobb szemmel nézték egymást... De IWVW^^^AAAAAAAA/WSAAAAAaAaAAM í\ A fogak közötti hézagok • melyek rossz illatú ételmaradákok lerakodó helyei, az egyenesen e czélra szerkesztett, fogazott sörtéjü Chloropont-fog- kefével tisztithatők a legjobban és Chlorodont fogpéppel. A Chlorodont - fogpép használata még azáltal is különösen kellemes, hogy nem habzik szappan módjára, hanem pompás borsmenta aromája által frissitőleg és üditöleg hat. Chlorodont- fogpép, egy tubus 32.- Lei és 20 — Lei Chlorodont-fogkefe 42.— Lei, gyermekek számára 30.— Lei. Chlorodont szájvíz, üvegje 98.— Lei és 48.— Lei. Mindenütt kapható, üzen hirdetés beküldése ellenében ingyenesen küld egy próbatubus Chloro- dont-fogpépet a Chlorodont S. A. R. czég, Braşov, Ciocrac 2. mindegy, már meg nem hátrál. Elszántan ment szembe velük s megszólította Évát. — Adjon Isten Éva! De szép rózsáid vannak! Addsz’a ide nekem, csak nem másnak szántad? A legszebbet visszaadom neked, a többit feltüzöm a kalapom mellé... Jó lesz-e? — Nem lesz biz’a jó Péter. A rózsákat előbb ki kell érdemelni s annak még el sem jött az ideje. Hoztak magának virágot Péter, nagyon sokat, válogathat azokban kedvére... — Nem lesz jó? Hát nem baj Éva! Kiérdemiem én, hogy megtisztelj velük... Már áll a bál s jó volna egyet fordulni... Ugye Pista? — Fordulunk is, ne busulj Péter! Csak még egy kis dolgunk van Felszegbe s ha onnan visszajöttünk, akkor! — mentette ki a kínos helyzetből Évát ügyes fordulattal Pista. — Hát majd meglátjuk! — szólt gőgösen Péter s felszegett fejjel, zsebredugott kézzel megfordult s újra a kocsma felé vette útját... Megkönnyebbülten fordultak Felszeg irányába és Éva szorongva gondolt arra, miért késik Mihály, aki ebéd után rokonai látogatására elsietett? Legalább most, ha itt volna, elmondhatná, hogy Péter ismét kitámadta és kérné, hogy szabadítsa, védje meg tőle... Jaj, azt még sem! Még azt gondolná, hogy sietteti a kézfogót, önérzetes lelke pedig ennek még a gondolatát sem tudná elviselni... Mintha titkos óhaja ment volna teljesedésbe: Mihály jött velük szemben, nagy sietséggel. Komoly arca ragyogóra derült, amint Éváékat meglátta. Most már hármasban indultak a községháza felé s Pista a járókelőkkel együtt gyönyörködve nézte a szép fiatal párt: Évát és Mihályt. A községháza nagy termében már vígan állt a táncbál... Mihály el sem engedte Évát magától, nyomba táncba vitte s a gyönyörű párnak készségesen adtak helyet a táncosok... Éva kipirulva, boldogan élvezte a tánc örömeit és már el is felejtette, hogy Mitács Péter is táncra kérte. Olyan szikla-szilárd biztonságban érezte Mihály erős karjaiban magát, hogy nem félt senkitől, semmitől. Annál kevésbbé Mitács Pétertől, aki mellett az ö Mihálya milyen más, gyöngéd, előzékeny s szálában is van olyan legény, ha nem külömb, mint Péter... Nagyon emelkedett volt már a hangulat a táncbálon, a párok már véglegesen kialakultak s a legények fejebubjokra taszított kalapjaik mellett büszkén virítottak táncosnőik színes bokrétái... Hamiskás rigmusok, csiklandós kurjantások pattogtak a zene ütemére: „Ne te, ne te, ne te, ne! Tedd a lábad ide ne.... Lábujkádon a köröm, S azonfelül az öröm ...." Pironkodó lányok tették hallatlanná az ilyen és még sikamlósabb, de természetesen ható mókákat, amelyek még inkább korbácsolták a vért táncra... A zsibongó terem zümmögő méhkashoz volt már hasonló, amikor a hátravágott ajtó nyílásában Péter jelent meg, I bizonytalan léptekkel, szesztől kipirult arccal, vérmes szemekkel, zsebre vágott kezekkel. — Fele leszáll! — adta ki a parancsot a táncolók- nak. A zenét leintette s a megzavart táncolok ingerült megjegyzéseit figyelmen kívül hagyva, lassan körbe járta a párokat, mintha párját keresné... Éva ösztönös félelemmel húzta Mihályt a terem egyik sarkába s Mihályt szelíd szóval kérlelte, ne avatkozzék be a dologba, mert verekedés lesz s ki tudja, mi érheti Mihályt.... Mihály nagy önmegtagadással állott Éva mellett, s ha ő nincs ott, már rég kirepült volna Péter, a mindenkit megfélemlített játékrontó.... Rajta kívül senki sem volt, aki meg mert volna mozdulni a hatalmas, vérengző, bosszúálló Péterrel szemben, ő idegen létére csináljon más faluban rendet? Kiért, miért? Igen, ha Évát, vagy őt bántaná, akkor tudná a többit.... Közben a zene csárdásba kezdett s csípőre tett kézzel, magasra tartott fejjel táncos keresésére indult Péter.... Megnézett és lenézett minden ieányt, úgy hogy a legényeknek nyiladozott a bicska a zsebükben, mig végre a sarokban felfedezte Évát Mihály karján... Mihályt számba sem vette, erősen Éva szemébe nézett, összeütött bokákkal táncra kérte.... Mihály minden csöpp vére fejébe szállt s amikor Éva simulásából érezte, hogy a leány nem akar táncolni, kötelességének tartotta megvédeni őt... — Éva nem táncol veled — lépett Éva és a legény közé Mihály — nekem Ígérkezett el és én nem engedem őt át neked.... — Veled nem beszélek, te jött-ment, én Évát kérdezem, jön-e táncolni, vagy nem? ^ FAISKOIÍKES SÖLlífoBVÁHYrfiEmfiT. Wambrosi.fischer&co. Ár , AIUD,,JUD.ALBA Y ÁRJEGYZÉK DÍJTALAN. — Én jött-ment? — hördült fel Mihály s ütésre emelte kezét... Vigyázz, mert saját falud szemeláttára teszlek csúffá.... Pistának kellett közbelépnie s lefognia Mihályt, hogy meg ne üsse Pétert. — Évától kérdezem, jön-e velem táncolni, vagy nem? — csökönyösködött tovább Péter.... — Hát tudja meg egyszersmindenkorra, hogy nem táncolok magával és nem kell maga se testemnek, se lelkemnek — állt elő bátran Éva, Pista bátyjához bújva remegve a felindulástól... A nagy darab ember erre az egyenes válaszra majdnem összeroppant... Megszűnt a gőgös biró fia lenni és gyámoltalan italos élhetetlenségében szánalmas alak volt. Mint leforrázott kutya hagyta el ingadozó léptekkel a termet s csak annyit suttogott fogai között: Hadd el Gecse Mihály! Hadd el Páldeák Éva!... A tánc-bál tovább folyt, mintha mi sem történt volna, csak Évának volt elég a táncból... Könnyes szemekkel kérte Mihályt, hogy menjenek haza, úgy is már későn van... Amint a félhomályos uccára kiléptek, Éva, mint félő kis madár bujt meg Mihály széles vállára s köszönetét duruzsolt Mihály fülébe, hogy megvédte Pétertől... Kérte Mihályt, vigyázzon magára, mert Péter bosszúálló hírben áll, nehogy valami érje, mert akkor neki meghasad a szive... Mihály szelíden átölelte s úgy mentek a kis uccán át, a patak hid felé, mikor a hid alól hirtelen Péter ugrott elő, hatalmas husánggal, a kezében és szitkozódva támadott Mihályra... Mihály a részeg legénnyel könnyen elbánt, elvette tőle a husángot, messzire eldobta, mert nem volt lelke részeg ember tehetetlenségét kihasználva, bírókra kelni vele. Azért még sem állhatta meg, hogy a földre letepert legénybe, alattomos támadásáért mélyen megvetve, jól bele ne rúgjon... Éva eltakart szemekkel várta a birkózás kimenetelét és amikor látta, hogy Mihály gátat tud vetni nagy indulatának, meg tudja állni és nem bántja a részeg embert, még inkább megértette azt a nagy szivbéli jóságot, ami az ő Mihályában van s még nagyobb vonzalommal viseltetett iránta... A hidon túl, a fűzfák alatt, amint egymáshoz bújva lassan lépdeltek hazafelé, csordultig telt szivükben « vágy egymás iránt s minden számítás nékül, tisztán lelkűk ösztönző tüzétől égetve, összeért az ajkuk.... A patakparti szomorufüzek beleegyezöleg bolongat- tak s a végtelen csöndben szúnyogok selyem cérna, finom hangja vegyült össze a parti tücskök hangos ciripelésével... A két szerelmes észre sem vette, hogy hátuk mögött az elhagyott hídfőnél egy földről feltápászkodott sötét alak rázza öklét utánuk, bosszút lihegve.... V. Vig poharazás után, mennyasszonya csókjával az ajkán, vidám hangulatban, kezében egy „észtekével" indult a hüvösödö estén faluja: Lázárfalva felé Mihály... Lelke tele volt az élet szépségeivel, elfelejtett minden but, bánatot és bajt, szerette az egész világot, szépnek látta az embereket és szivében nem volt harag senki iránt, mert szerelmes volt, szerette Évát, „Kászon gyön- gyé“-t, úgy, de úgy, hogy azt kimondani sem tudta... Éva szülői beleegyezésüket adták ahhoz, hogy jövő hónapban: szeptemberben, Mihály nevenapján megtarthassák az esküvőt s igy álmodozva szövögette terveit, elkövetkezendő életükre... Szapora léptekkel sietett a fenyőerdö szegélyezte utón át, a Nyergesen keresztül, ahol a dicsőséges szabadságharc idején a székely nemzet maroknyi népe Gábor Áron ágyúival napokig védte a tetőt s ezzel a ká- szonşlcsiki községeket a hatalmas muszka áradattal szemben... Az emlékoszlop karcsú, büszke alakja, magasan emelkedik a tetőn s a ragyogóan tiszta holdvilágos éjszakában érintkezni látszik a Csaba királyfi seregének lópatái alatt porzó tejuttal... Minden fűszál a pusztán, fenyő az erdőn, a székely vitézségről beszél, suttog... Mit érdekelte azonban most Mihályt a mult történelme, mikor előtte a legszebb jövő szivárványszínű hajnala derengett?... Vakitó fénnyel, hirtelen hatalmas Ívben fut le egy csillag az égről... Mihály felnéz és gondolatában összerázkódik... önkéntelenül szorosabbra fogja az „eszteke" végét, nagyot suhint a levegőbe, mintha valami ismeretlen rém ellen védekezne... A tetőn túl hűvös lombsátor boritja be a lefelé lejtő többszörös szerpentin utat... Mihály ismerte azt jól és biztosan tért egy gyalogösvényre, hogy kivágjon a nagy kerülőből... Már jó mélyen bent volt az erdőben s már hallotta a közeli, ismerős forrás csacsogását... Lehajolt a forráshoz és kristálytiszta vizéből hatalmasat húzott... Már épen indulni készült, amikor éles figyeléshez szokott fülével zajt hallott a forrástól balra lévő,
