Keleti Ujság, 1931. augusztus (14. évfolyam, 172-197. szám)

1931-08-31 / 197. szám

4 xiv. évf w. sraaf. T„ Sorsjegyek építik fel első erdélyi magyar kórházat Megindult a református sorsjegyakció, amelynek várható jövedel­méből Kolozsvárt negyvenágyas, modern, uj kórházépületet emelnek Ez az utolsó sorsjegyengedély az állami sorsjáték megkezdése előtt — Három hónap alatt lezajlik a sorsjegyakció vezetét, amely szerint 150.000 darab sorsjegyet bocsátanak ki, darabonként 100 lejes árban. (Kolozsvár, augusztus 29.) Semmiben sem olyan szegény az erdélyi magyarság, mint kór­házakban, ahol sorstestvérei között az otthon melegségét és a szakszerű orvosi kezelést meg­találhatná. Nem a közkórházak jelentőségét akarjuk ezzel csökkenteni, hanem csak arra utalunk, hogy kórházakból sohasem lehet elég és a gyógykezelésben igen nagy szerepe van a bizalomnak. Éppen ezért kell nagy örömmel és rokonszenvvel fogadnunk az Erdélyi Reformá- tus Egyházkerület most megindult sorsjegyak­cióját, amelynek igazán nemesszivü, ugyanak­kor pedig praktikus célja az erdélyi református kórház megvalósítása. Nem ez az első sorsjegyakció Erdélyben, de az erdélyi magyarság egyik felé sem fordulhat nagyobb megértéssel és bizalommal, mint a ref. egyházkerület kórházépitő sorsjátóka felé. Az a felhivás, amellyel a Ref. Egyházkerület Nőszö­vetségének elnöksége fordult most a reformá­tus, illetve a magyar társadalomhoz, a legpreg- nánsabbul fejezi ki a mozgalom célját s ebből idézzük a következő passzust: „Nekünk, magyaroknak meg kell mutatnunk, hogyha gazdasági erőink fogyatékosabbak is, hitünk és szeretetünk ereje mégis meg tud küzde­ni a nehézségekkel és meg tudja terem­teni kórházukat, amely nélkülözhetetlenül szükséges különösen szegényebbsorsu betegeink humánusabb keze­lése, egy magyar orvosi generáció továbbkép­zése, szeretetmunkánk kiépítési szempontjából. 150.000 darab sorsjegy elhelyezéséről van szó. Ki kételkedik abban, hogyha akarat és lelkese­dés van bennünk, ne tudnánk elterjeszteni eze­ket a sorsjegyeket. Biznunk kell abban, hogy az egész magyar társadalom is rokonszenvvel és megértéssel fogja támogatni akciónkat, amely nemcsak református, de egyetemes célo­kat is kiván szolgálni.“ A sorsjegyiroda közzétette már huzási ter­A főnyeremény 1,600.000 lej. Az összes nyeremények összege 3,500.000 lej. Az első húzás 1931 november 30-án történik meg, amikor többszáz nyeremény mellett egy 50.000 lejes, egy 100.000 lejes és egy 200.000 lejes sors­jegyet húznak ki, összesen 935.000 lej értékben. A második húzás terminusa december 22, ami­kor ugyanilyen összegű sorsjegyek kerülnek hú­zásra egy 200.000 lejes főnyereménnyel, a har­madik húzást pedig 1932 január 20-án ejtik meg 1,630.000 lej értékben, öt 20.000 lejes, két 50.000 lejes és egy 1,000.000 lejes főnyeremény mellett. A készpénznyeremények azonnali kifize­tését a református igazgatótanács és a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank garantálja. Lesz alkalmunk még a sorsjegyak­ciót ismertetni, ezúttal azonban arra hívjuk fel a közönséget, hogy siessen támogatni ezt a ne­mes mozgalmat, amely egyrészt tető alá segiti az első magyar közkórházat, másrészt módot nyújt a szegény embereknek is arra, hogy meg­alapozzák esetleg boldog jövendőjüket. Volt alkalmunk beszélgetni a ref. igazgató- tanács egyik tagjával, akit megkértünk, mondja el a kórházépitő sorsjegyakció történetét. A kö­vetkező érdekes választ kaptuk: — Régi tervünk már, hogy megépítjük az első erdélyi magyar kórházat, amely szegény* nek gazdagnak egyformán biztos menedéke le­het. Pénzalapunk azonban sajnos nem volt erre, így vetődött fel aztán a gondolat, hogy sorsje­gyeket bocsátunk ki és a magyar társadalom ál­dozatkészségével hívjuk életre a kolozsvári ma­gyar kórházat. Maga Makkay Sándor dr. püs­pök ur kereste fel ebben az ügyben Iorga mi­niszterelnököt, aki a legnagyobb megértéssel fo­gadta a tervünket és készséggel adta meg az en­gedélyt. Hangsúlyozta azonban ő is és az álla­mi sorsjáték rendezéséről szóló törvényjavaslat is leszögezte, hogy uj sorsjátékengedélyt többet nem fognak kiadni. A református kórházsors­játék tehát a legutolsó az állami sorsjáték ren­dezése előtt. — Hol épülne fel a kórház? — kérdeztük. — Feltétlenül Kolozsvárt és már meg is van a helyünk, amely a célnak ideálisan megfelel. Úgy tervezzük, hogy egyelőre negyven ágyas kórház épülne, amely szükségszerűen újabb pa­vilonokkal egészitődnék ki. Az uj kórház adna otthont a betegápoló diákonisszáknak is. Éi-dekes végül megemlítenünk, hogy ez az első erdélyi sorsjáték, amely feltétlenül a meg­állapított időtartam, tehát mindössze három hónap alatt fog lezajlani, aki tehát református sorsjegyet vásárol, három hónap alatt feltétle­nül hozzájut a nyereményéhez, — természete­sen akkor, ha a szerencse scgitségcrc lesz. I ne sajnálja az utat Marosvásárhely-, Brassó-, Szebenbe és tekintse meg HESCELY&KEH bútorgyár mintaraktárát. NAGY ÁRLESZÁLLÍTÁS! - KEDVEZŐ FIZETÉSI FELTÉTELEK! ÚTI LEVELEK Útban Afrika felé Irta: Jancsó Elemér Amidőn a hajónk lassan elhagyta Marseille emberektől és hajóktól nyüzsgő kikötőjét, azzal a meghatódott érzéssel néztem vissza az euró­pai partokra, amivel a messzi tengeri útra távozók szoktak. Pedig Oran mindössze 38—40 órára van a francia partoktól, de mégis uj földrészre mentem, a mienktől eltérő világba, ahová magyar turistát ritkán visz az útja. Eszembe jutottak régi, gyermekkori olvasmá­nyaim Afrikáról, a Szahara végtelen pusztasá­gairól, az Atlasz hegység égbenyuló bérceiről, hol a rablók fellegváraikból ki-kirohannak véd­telen karavánok kifosztására. Úgy élt lelkem­ben Afrika hosszú éveken át, mint a romantika világa, ahol a fantáziában szegény, agyoncivili­zált európai az élet színes és végtelen lehetősé­geiben kitombolhatja magát. Azután hosszú éveken át sokat hallottam Északafrika nagy metamorfózisáról, a rohamosan épülő városok­ról, az oázisokig terjedő vasútokról és az asz­falt országutakról, hol autók ezrei száguldanak a nemrég még kopár, de ma termékennyé tett mezők között. A gyarmatügyi kiállítás még jobban felfokozta érdeklődésemet, mert hisz az élet közvetlen valóságában mindig százszor szebb, mint a róla irt könyvek, vagy a kiállítá­son látott tárgyak csillogó pompája. Mialatt igy elgondolkozom az előttem álló ut rejtett szépségeiről, hajónk már rég elhagyta Marscil- let. A távolban homályba tűnt a nagy tengeri kikötő és ahogy egyre távolodtunk a parttól, lassan-hissan elmerültem a parti épületek, majd a dombokon meghúzódó városrészeken és végül nem látszott egyéb, mint a Marseille mö­gött hegyen épült St. Marie temploma. A temp­lom tetején aranyozott szobor kinyújtott karja mutat a végtelen tengerek felé. Ez a szobor és ez a kinyújtott kéz az, amit utolsónak lát az Európából eltávozó utas, amint kezét búcsút intve eltűnik a messze hullámokban. És ez az a kéz, amit elsőnek pillant meg a Marseillebe ér­kező, amidőn fáradtan és meggyötörtén a hosz- szu tengeri úttól, sóvárgó szemekkel lesi a ha­zai partokat. Pár perc és tovatűnik ez is. Körül­nézek a fedélzeten. Az első osztályon angolok és egy-két gazdag utazik csupán, a második osztályt jobbmódu tisztviselők és tisztek veszik igénybe. A harmadik és negyedik osztályon egyszerűbb emberek, munkások, kistisztviselők és szegényebb turisták utaznak. Legérdekesebb a negyedik osztály, ahol arabok, négerek mel­lett franciákat, olaszokat, spanyolokat, máltaia­kat, portugálokat is nagyszámmal lehet látni. Mellettem két misszionárius ül, akik most in­dulnak először téritő útjukra, teli hittel és buz­galommal szivükben. Tőlük nem messzi francia munkások beszédére lettem figyelmes, akik a kommunizmust éltették és a gyarmati népek megszabadulásának lehetőségeiről tárgyaltak. Két külön világ, a mult és a jövő apostolai, akik más és egymással homlokegyenest ellen­kező eszmék hivó szavára keltek útra. Róma és Moszkva az apostolok egyszerű ruhájában igy küldi ügynökeit Afrika meghódítására. Másnap, amint a fedélzeten vagyok és kiné­zek a tengerre, német szó üti meg a fülem. Há­rom francia katona beszélt németül. Odame­gyek hozzájuk és megtudom, hogy az idegen lé­gióba álltak be és 200 társukkal együtt most viszik a központba: Sidi Bel Abbesbe. Megin­dul a beszélgetés köztünk. Eleinte azt gondol­tam, hogy legtöbbjüket rovott előéletük kény- szeritette végzetes elhatározásukra, de lassan­ként elbeszéléseik nyomán meg kellett győződ­nöm arról, hogy szinte kivétel nélkül a gazda­sági válság és munkanélküliség áldozatai. Le­rajzolom előttük a légionárius élet veszélyeit, a mienktől eltérő kiimát, a vasfegyelmet, az ara­bok kegyetlenkedéseit, csak azért, hogy lássam, vájjon számoltak-e eljövendő életük összes le­hetőségeivel ezek a fiatal, Míg 19—22 éves em­berek? De válaszaikból úgy látom, hogy mind­annyi uk leszámolt minden elkövetkezhető rosz- szal. Legalább kenyerünk léSZ, mondja az egyik és nem kell éveken át várni az egyre kilátás­talanabb munkaalkalmakra. A kétszáz újonc közül csaknem 170 a német, a többiek Európa minden nemzetei közül valók. Meg tudom tő­lük, hogy vannak köztük szerbek, lengyelek, olaszok, spanyolok, görögök, van egy román és egy magyar is. Magamhoz hivom a magyar fítíí. Hevesmegyei parasztlegény. Felcsillan a szeme, amikor megtudja, hogy én is magyar vagyok. Lassan megered a beszélgetés köztünk. Elmeséli életkörülményeit, amik esztendők nyo- morgásai után a légióba kényszeritették. A szü­lei már egy éve nem tudnak róla, még vár és csak később fogja őket értesíteni nagy elhatá­rozásáról. Hozzám szegődik a román és a szerb újonc is, akik törve beszélik a magyar nyelvet. Otthon magyar gyűlöletben nőttek fel, itt leg­jobb barátjuk a hevesmegyei parasztim, vele legalább beszélhetnek, mert anyanyelvükön és a magyaron kívül más nyelvet nem bírnak. Ahogy igy elbeszélgetünk az egyre távolodó otthonról, az alföld aranymezőiről és Erdély ősi bérceiről, hajónk a beleari szigetekhez ér. Alig pár kilométerre tőlünk emelkednek ki a vízből Minorka, Majorca, majd 5—6 óra múlva Hiza pálmafákkal borított csúcsai. A közeli partokról halászok énekét hozza felénk a szél. A nap lassanként leszáll a szigetek mögött, vö­rös koronája eltűnik az óceán végtelen hullá­maiban. Harmadnap reggel napfelkeltekor már talpon vagyok. Messziről kezdenek kibontakoz­ni Mostaganoin parti sziklái. Itt vagyunk Afri­ka kapujában. Nemsokára feltűnik Santa Cruz vára, Oran festőién szép erődje is és alatta a domboldalakon maga a város. Oran Északafrika egyik legnagyobb városa, Pár évtizeddel ezelőtt alig volt 50 ezer lakója é$ 98 9] ruj

Next

/
Oldalképek
Tartalom