Keleti Ujság, 1931. március (14. évfolyam, 49-73. szám)
1931-03-20 / 64. szám
färju&rzWmstQ rix. rr Pénz van, de az állam még sem fizet A tisztviselői fizetéseket és nyugdijkiulaiásí sürgető táviratokra a pénzügyminisztérium még nem is válaszolt - Kolozsvár várostól 4 millió lejt követel a központi nyugdíjpénztár (Kolozsvár, március 18.) Alig egy pár hete annak, hogy hosszabb cikket irtunk a nyugdijak és tisztviselői fizetések rendetlen kiutalásáról, de a körülmények arra kényszeritenek, hogy újból szóvá tegyük ezt az ügyet. Bizonyára maguk a kormány férfiak és a közvélemény is tisztában van azzal, hogy amikor a hivatalnokok és más állami alkalmazottak törvényes járandóságait ilyen rendetlenül folyósítják, a korrupció aranykorát éli. A tisztviselők nem tudva eleget tenni anyagi kötelezettségeiknek, teljesen elvesztik hitelüket s mivel mégis csak élni kell, kénytelenek olyan utón gondoskodni jövedelemről, ahogy lehet. A nyugdíjasok még várhatnak, hiszen „konszolidált“ anyagi helyzetük elbirja azt a pár hónapos várakozást, amig a hiányzó hétszázmillió lej befolyik a központi nyugdíjpénztárba. Ebbe pedig pár év is eltelhet. Szigorú rendeletekkel sürgetik a városokat, a megyéket, hogy a tisztviselőktől levont és költségvetésileg előirányzott összegeket fizessék be. Értesüléseink szerint csak Kolozsvárnak egyedül 4 millió lejt kell befizetnie a központi nyugdíjintézet pénztárába. Van azonban egy hiba és pedig az, hogy a legtöbb vármegye és város még a mult évi költség- vetését is alig tudta egyensúlyba hozni. Tehát még abban az esetben, hogyha jogos a nyugdíjpénztár követelése, sincsenek abban a helyzetben, hogy kifizessék. Egész nyugodtan fel lehet tenni a kérdést: vájjon miért hanyagolták el mindeddig ezt az ügyet! A közigazgatási intézményeket évenként kellett volna rászorítani az adósságok törlesztésére, nem pedig az évek hosszú során összegyűlt összeget egyszerre követelni. Kolozsváron alig van nehány hivatalnok, aki megkapta volna a fizetését. A kataszteri és rendőrségi tisztviselők még februári járandóságaikból sem láttak egy bánit sem. A pénzügyigazgatók és prefektusok napnap után táviratot menesztenek Bukarestbe s hitelfolyósítást kérnek. Pénz még lenne, de ha kiutalás nélkül fizetnének a pénzügyigazgatók, egzisztenciájukat veszélyeztetnék. A pénzügyminisztérium azonban egyáltalán nem is reflektál a fizetési kiutalást sürgető táviratokra. Eddig azt hangsúlyozták, hogy nincsen pénz, utóbb azonban kiderült, hogy a Banca Naţionala vidéki fiókjai sokszor pár száz millió lej készpénzzel rendelkeznek. Ez esetben a hiba csakis az állam költségvetése körül lehet. Más megoldás nincs, minthogy parlamenti bizottságot kell kiküldeni, hogy az állam költségvetését, a tisztviselők fizetési és nyugdíj alapjait felülvizsgálja. Végre a közvéleménynek és az érdekelt fe leknek is meg kell tadni, mi az c ,a ennek a rendellenességnek. Az sincs kizárva, hogy az e célra előirányzott összegeket más kiadások fedezésére fordítják. A nélkülözés és a koplalás terén a jegyzők érték el az országos rekordot. Kereken tizenkét hónapja nem kaptak fizetést. Abba a szomorú helyzetbe jutottak, hogy kötelességüket nem teljesíthetik, nem mintha megragadnák a szolgálatot, hanem a cipő talpa átlátszó, a rnha már a fényességnél is tovább kopott, öltözet nélkül pedig még sem lehet járni. Tisztviselőknek és a nyugdíjasoknak össze kellene már egyszer fogniok s követelniük kell úgy a kormánytól, mint a parlamenttől, hogy szigorú vizsgálatot indítsanak a rendetlen fizetéskiutalások ügyében. Elérkezett az ideje annak, hogy a politikusok már egyszer nyílt kártyával játszanak. A lupényi munkanélküliek a megfagyástól való félelmükben a salaktelep értéktelen törmelékéből néhány zsák szenet vittek el s emiatt 100—100 lej pénzbüntetéssel sújtották őket (Déva, március 18.) Az embernek összeszorul a szive, amikor a lupényi munkanélkülieket látja a törvényszék előtt. Szántó György, MileL A, Czüller Lajost és Budoi Josifot a lupényi széntársulat 1930-ban feljelentette a déavi törvényszéken, hogy az 1928—1929 telén a salaktelepből maguknak 2—3 zsák szenet szedtek ösz- sze s emiatt kérték a törvényszéket, hogy a fentieket és hét társukat lopás bűntettéért ítéljék el, mert a társulatot szándékosan megkárositották. Dr. Grossmann Miksa a 11 szerencsétlen munkanélküli vádlott védője kimutatta védőbeszédében, hogy a salaktelep a társulatnak nem 30 év óta lenniílé JómenetO aradi detail épület- és tiizifatelep, házzal és telekkel együtt, elhalálozás folytán eladó. Érdeklődni: Dr. Werner János ügyvédnél, Strada Doria No. 4. képvisel értéket, mert ott a már értéktelen koxot gyűjtik s csak elvétve kerül bele használható szén is. Kimutatta továbbá azt is, hogy, i néhány zsák szén értéke, amit a salaktelepből jóhiszeműen szedtek össze, alig tesz ki 40—50 lejt s azt is arra használták fel, bogy a munkanélküliség idején, a hideg télben magukat a megfagyástól mentették meg s emiatt kérte, hogy ne lopásért büntessék meg őket, hanem minősítsék egyszerű kihágásnak ügyüket. A dévai törvényszék Coanda tanácsa a védelem felfogását akceptálta s Szántó Györgyöt és 10 társát kihágásban találva bűnösnek 100—100 lej pénzbüntetésre Ítélte, ami elég súlyos büntetés, ha meggondoljuk, hogy az egész szén, amit ilyenformán elvittek, alig tesz ki fejenként 40—50 lejt. Súlyosbítja a helyzetet az is, hogy a 11 vádlott saját pénzén jött le a törvényszéki tárgyalásra Lupényból s egyesek, mivel pénzük nem volt, kénytelenek voltak a hallatlan szigorú ítélet miatt gyalog hazatérni otthonukba, ahol a szegénység s a könny fogadja őket a munkátlanság és a könyörtelenség hazájában. Behozták a vacsorát s ők négyen közömbös dolgokról beszélgettek. Vagyis, hogy többnyire Kláriról volt 6zó: ügyesen, fölényesen forgatta Omodét és Csopakot, de egy fordulattal mindannyiszor elsiklott a négyük közös dolgáról. A leány pompásan vitte ma a szerepet s ha százszor lett volna szinésznő, soha úgy meg nem játssza, mint ezen az estén. Jól tudta Halmy Tamás, hogy Omodénak játszik ma, hogy meg akarja téveszteni s hálával és szeretettel pillantott föl Klárira és száz szemrehányást tett magának, amiért eddig engedte a játékot. És Halmy Tamásnak ma este óta az lett minden gondolata, hogy most már lóhalálában kell helyreütnie a sokszoros mulasztást, hogy legkésőbb reggel ki kell vinnie a kastélyból Klárit, — azalatt pedig nem vette észre Omode lelkes elragadtatását. Omode először csak gyönyörködött a kislányban, az ötödik percben meghódolt neki, félóra múlva már kötekedni kezdett vele, a leány visszavágott, a hangulat szóval — mint mondani szokás — meglehetősen emelkedett volt, Csopak turkált busán a tányérban, mert jó ösztöne volt a fiúnak s ez az ösztöne megsúgta neki, hogy rövidesen szembekerül vele Omode, de föltette magában, hogy inkább ökölre megy a méltóságos úrral, mégsem enged végleges csúfot űzni magából. Hogy aztán mikor és milyen formában fog jelentkezni ez a csúfság, arról sejtelme sem volt még a bojtárnak, neki mindössze valami olyas botorkált a fejében, hogy őt rövidesen ki fogják innét hajítani. Már a vacsora végén jártak, Halmy Tamá6 alig szólt egész idő alatt, Omode akkor már tisztában volt vele, hogy Felhő Klári elsőrendi szinpadi talentum s hirtelen bókkal fordult a leányhoz: — Klárika, sejti-e, mért ugrottam haza bejelentés nélkül? — Na? — kérdezte a lány és kíváncsian hajtotta félre a fejét. — Megmondjam? — Hogyne? — Azért, Klárika, mert valaki csodát mesélt nekem a maga szépségéről... Klárit készen találták: — Ügy? És nem fél most, hogy Csopak nya- konüti magát? Csopak e kényes megjegyzésre válla közé kapta fejét, készen rá, hogy őt cserditik nyakon, de Omode észrevette magát: — Ó, kisasszony, a nagyságos ur sokkal elnézőbb. S aztán mondja, bün-e az, ha elgyönyörködtünk egy virágban? Tamás Klárira pilantott... De a lány ügyes maradt: — Ez igaz, Omode. Most már csak azt szeretném tudni, ki beszélt magának annyit arról a virágról, hogy árkon-bokrón át haza kellett rohannia miatta? Úgy tudom, szabadságra engedte magát Csopak. Omode mulatságosnak találta a helyzetet s kötődni kezdett a leánnyal; — Hogy ki mondta? Eláruljam? — El! El! —• Hát Tarján Laci. — Tarján Laci? Ejnye! No, majd összeszi dóm holnap. Kedves fiú, de azért holnap ki fog kapni tőlem... Urak, egészségükre a vacsorát! Asztalt bontottak. Iialmy Tamás Omodéhoz lépett: — Látod, mégis Tarján volt.. — Hát persze! — s fölkacagott. — Jól sejtetted, de ne haragudj, hogy először beugrattalak. Feljössz holnap? — Fel. — Akkor szervusz! Klárika, szép álmokat! — s meghajtotta magát. — Bocsánat, nagyságos uram — fordult Csopakhoz —, mondani szeretnék valamit. Csopak utánament, Klári és Tamás összenézett: — No, Tamás, meg vagy velem elégedve? — Meg, angyalom. Add ide a kis kezedet, hadd csókolom meg. Én most már megyek, te pedig okos légy s vigyázz magadra, amig visz- szajövök hozzád. De hallgass csak... A folyosóról beszédet hallottak... Úgy rémlett, hogy Csopak és Omode izgatott szóváltásban áll. E pillanatban tisztán kivették az Omode hangját: ' — Olyan csinos, hogy megzavarodtam... Mondom, Jóska, menj holnap a fenébe, inkább adok ötven forintot! De Csopakot nem renditette meg a megtévesztő ajánlat, tehát visszavágott Omodénak, azán, hogy valamivel halkabban folytatták, Klári hirtelen összerezzent, mint egy riadt madár: — Hallottad, Tamás? Most már nem maradhatok itt. Vigyél magaddal! A fiatalember csititani próbálta: — Jé, de szertelen vagy, Klári! Hova vihet- nélek este kilenckor? Éppen most kell itt maradnod s félned nem szabad, mert tudod, hogy vigyázok rád s minden pillanatban számithatsz reám. Te most maradj itt szépen, ugyanebben a szobában, ne egyedül, hanem Jóskával, mert igy biztosítva leszel. Én most hazamegyek, mindent rendbehozok, ahogy megigértem neked. Majd ha dalolni kezdenek a falu fölött, lopózz ki a kertbe. Szervusz, kedves és okos maradj! — Igenis, Tamás, — mondta engedelmesen a lány és hosszan nézett el Halmy Tamás után, ahogy kisurrant az ajtón, ahogy lefutott a ter- raszon és ahogy elveszett az első bokrok között. Aztán úgy maradt, a nyitott ablakban s kicsit előrehajolva belenézett a nyári éjszakába, (Folytatjuk.),
