Keleti Ujság, 1931. február (14. évfolyam, 24-48. szám)
1931-02-23 / 44. szám
4 XIV. ÉVF. ii. SZÁM. ______________ KfecetgWmQş, •zmmzmmmmmmiKamamammmmHmmmmmammmmmmmimmammmmmHKKKmmmammmmmmmmmmmmm ffNincsen Kolozsvárnak annyi székeret hogy azt a rengeteg kincset egyszerre felrakhassaf amennyi Zolnai csak itt a szomszédban András J borbélymester titka — Mire jó, ha tordai pecsenyét vesz az ember (Kolozsvár, február 21.) A mai nehéz gazdasági viszonyok között nem érdektelen a pénz és vagyonszerzésnek az a módja, amelyet Zolnai András kolozsvári volt borbélymester szeretne megvalósítani. Zolnai bácsi öreg, 77 éves ember, negyven évig szépítette az embereket, mint borbélymester, de még mindig agilis férfin, aki egy nagy tervét szeretné megvalósítani. Azzal a kéréssel kereste meg a szerkesztőséget, hogy tegyük közzé az ő hirdetését, amelyben pénzes társat keres megszámlálhatatlan milliók megszerzésére. Mindenekelőtt a dolog fontosságához mórt komolysággal a következő testamentum másolatát teszi le az asztalra: Másolat. Kolozsvári Varga Fái testamentuma! „Anyának, Fijunak, Szentlélek nevében ámen. V gyagyon az Isten, a leltemnek ameny- be, és a testemnek a földbe, boldogságot, és nyugtot, amilyen igazán irom, hogy ugyvan, ahogy leírtam. Gyaluközség mellett van az úgynevezett Cigányhavas, anak a tetejin van a Cigány Várromja a Várkaputól keletnek menve 75 lépés van egy káváskut a kútba lemenve u Vizszininél van a bejárat a barlangba, ott van a Kincs, rendkívül nagymennyiségbe, aranyissok, de drágakövek nagymenyiségben úgyhogy nincs Kolozsvárnak anyi szekere hogy ászt egyszerre fölrakhassa, Én is ónét hoztam a vagyonomat, a bejáratnál van egy Sárkány, élmehetnitöle, a kutból, a fölösleges- viz, a bányán átfojik, s a bányahátameget egy árokba foly, a holszinténbélehetnejutni, robbantással, igy van, irtani 1443. Julius 5én Kolozsvárt. Varga Fái." Kíváncsian lesi a hatást az arcunkon, mert bizony nem kicsi dolog annyi kincsnek a hollétét ilyen holtbizonyosan megtudni, amennyit Kolozsvár összes szekereire sem tudnánk egyszerre felrakni. — Honnan való ez az irás, bátyám? — kérdezzük. A tordai pecsenye titka. Zolnai bácsi a mag izcs beszédmódján előadja a hiteles történetét is. — 1884. májusában kapáltatni voltam a mezőn. Haza jövet a Monostor uccában, ahol most a vármegyeháza áll, tordai pecsenyét vásároltam. Hazavittem s ahogy jóízűen eszem, ráesik a tekintetem arra a papirosra, amibe a tordai pecsenye csomagolva volt. Feltűnt, mert olyan volt, mint a lantorna. Hát, ahogy olvasom, szinte hanyatesem a meglepetéstől. Rögtön nekiláttam és betűről betűre lemásoltam. — Nincs meg az a papiros még! — kérdezzük. Lenézően legyint a kezével az öreg Zolnai András. — Hogy volna meg! Zsiros, mocskos volt a már. Mit csináljak vele, hát megsemmisítettem. De itt van az értelme, — lobogtatja a másolatot. — Hogy jutott az eszébe, hogy csak most érdeklődik a kincs után — csodálkozunk. — Tettem én már lépéseket. 1884. szeptember 25-óü kimentem én magam a Cigány várromjához, meg is kaptam a kutat, de nem csinálhattam semmit, mert nem volt módomban. Na, meg aztán az ember fiatal, kicsit törődik az efféle kincsekkel. Most azonban ideje volna hozzájutni. Azért csak tessék kitenni az újságba, hogy társat keresek, de csak olyant, akinek 250 bisz 300 ezer lej készpénze van, mert drága a napszám. Naponként 8—10 embernek kellene ásnia, ez már napi ezer pengő. Csúnya helyen van a kincs, s azt sem tudom, hogy milyen mély lehet a kút. Ha elég pénz nincs, minden hiábavaló. Magam szegény ember vagyok, az újságnak sem tudok fizetni, de ha hozzájutok a kincshez, fejedelmileg megjutalmazom s az én szavamban lehet bizni. — Hogyne, hogyne! — nyugtatjuk meg Zolnai bácsit, aki kissé ravaszkodva hajlik a fülemhez. — Nem lehetne a minisztériumnak tudtára adni, hogy adjon katonaságot? —Látja, ez nem rossz gondolat, de akkor az illetékes hatóságokhoz kellene fordulnia. A megszámlálhatatlan kincsek nyomában. — Voltam már a kormánybiztosnál, — árulja el, — de kijelentette, hogy: „Ebbe nem mehetünk belé, de maga Zolnai ur, menjen ki nyugodtan, ássa ki a kincset s ha megkapta, azt ajánlom, hogy a törvény szerint járjon el, mert ebből harminc százalék a magáé, harminc százalék azé, akié a föld, a többi az államé. Jelentse azonal a prefektusnak, mert lia nem igy jár el, még esetleg be is gombolják.“ Újabb kérdezősködésre bevallja, hogy a kincs ügyében már lépéseket is tett, 1922-ben Petala tábornokhoz fordult. — Bele is jött a dologba örömmel — informál Zolnai bácsi — s kiadta a dolgot egy őrnagynak. Négy esztendő múlva kérdem az őrnagy urat, hogy hát mi lesz a kinccsel? „Hallja bátyám, — esett nekem az őrnagy ur — akkora testületet, mint a katonaság, nem lehet becsapni“. — Nem is akarom én becsapni, — válaszoltam. — A má más, — mondta az őrnagy ur, — hát akkor adok én magának négy embert, szekeret, s lovat, csak azt mondja meg, hogy menynyi időre tarisznyáijunk nekik. — Máig is várom a négy embert s lovat — int lemondóan Zolnai bácsi — az Isten nyugtassa szegény őrnagy urat, mert közben meghalt. — Az elég haj, magának is — vesszük részvéttel tudomásul az esetet. Na, de majd a pénzestárs. Mert az csak akad, — vigasztaljuk. Zolnai bácsit azonban nem kell vigasztalni. — Hát mire akadna, ha még erre se? Ott a sok kincs, a szörnyűséges tömeg drágaság, kinek ne kellene a mai világban? — Minek kell magának Zolnai bácsi ilyen rengeteg pénz? Nem jó dolog az, higyje el, legtöbb emberre veszedelmet hoz. Az öreg ur öntudatosan világosit fel, hogy nem kincsszomjból szeretné hirtelenében hazahozni a gyalui havasokból azt a pár szekér aranyat, meg drága kövecskét, hanem nagy szociális célja van vele. — Az úgy van kérem, — magyarázza — hogy én vagyok a családomnak az utolsó ága. Hetvenhét éves vagyok, bele kell nyugodnom, hogy velem kihal a familia, de szeretném megörökíteni ezzel a kinccsel, olyan formában, hogy építtetnék egy nagy aggmenházat, ahol 500—600 ember ellakhatnék, aki semmit sem tud fizetni, az ingyen. Erre másfélmilliót számitok letenni. Az aggmenház az én nevemet viselné. Kétségtelenül szép dolog és megérdemelné, hogy Zolnai András hazaszállíthassa a kincset a gyalui havasok közül. Akinek pénze van, csatlakozzék. Cime: Kolozsvár, Gépész ucca 10. szám. De csak pénzes emberek jelentkezzenek. Nem volna rossz dolog tavaszra, mihelyt a föld egy kicsit enged, kiásni ezt a fránya kutat, szépen betaligáztatni Kolozsvárra a smokkokat. Éppen elkelne... Teutsch püspök táviratban kérte a német nyelvű szekciók beszüntetését az állami iskolákban, ahol szász iskola működik (Kolozsvár, február 21.) A bukaresti lapok jelentése szerint, Teutsch evangélikus püspök táviratot intézett a közoktatásügyi minisztériumhoz. A táviratban a luteránus püspök arra kéri a minisztert, hogy azokban a szász községekben, amelyekben luteránus felekezeti iskola működik, az állami elemi iskoláknál ne nyissanak németnyelvű párhuzamos osztályost kát, vagy ha ilyen osztályok már működnének, úgy azokat a minisztérium szüntesse meg. Az Universul ehhez az értesüléshez hozzáfűzi, hogy Teutsch intervenciójának bizonyára nem lesz eredménye és a közoktatásügyi miniszter nem fogja az ő kedvéért az állami iskolai rendszert megváltoztatni. A Temesvári Mümalom Rí. igazgatósága és felügyelőbizoítsága, mély szomorúsággal jelenti, igazgatósági tagja, Prochaska Lajos or elhalálozását. Az elhunyt mindig fáradhatatlanul vette ki részét vállalatunk vezetésében, eltávozása részünkre nehéz veszteséget jelent. i Áldás és kegyelet emlékének! Temesvár, 1931. február 19.
