Keleti Ujság, 1930. december (13. évfolyam, 268-291. szám)
1930-12-26 / 289. szám
19S0 KARÁCSONY Szomorú magyar hajnal Párisban lila: SZÁNTÓ GYÖRGY Két nagy szemében most a Clichy egyik táncterme volt. A két nagy szemén át szivta magát izekkel tele. Porfelhő, konfetti, gúzfé- nyek, púderes hátak, kimazolt ar.eok, tengerzöld harisnyák, narancsvörös parókák és vér- ţesek piipagályegyenruhái Zola avas izét hozták. Mert ez a kispolgári és mesterjankós lokál mintha negyven évvel elmaradt volna a Boulevard de l’Opera rohanásától. De a beesett szemű lányok, rikoltó színek és recsegő cirkuszi zenekar mögött más izek is lappangtak, Ráeszmélt, hogy ezt a szili-, szagéig hang tömkeleget, amelyet koncentrálva éppen az Ínyében érzett, Felicien Kops rajzolta. Az ő meglátásai ezek a beesett szemek, részeg louis és kopott csoutváz-keritönö, Örök vigyorgásban elöugró álla. És az olcsó azsuros harisnyák és válligérő cérnakeztyük, amelyeknek pokoli résein elővillan a taposómalomban még el nem használt kemény hús. Ez a cvikkeres rézkarcokban énekelte meg ennek a húsnak szedi tőén kavargó infernóját és elválhatatlan barátja itt látta az otromba aranycirádás plafonig burján- xani a Flüers de Mal-t. Úgy, ezzel ki kellett egészíteni a Zola-izt. Ezért jött ide messzi hazájából, ezért az Ízért, amelyet nem lehet az Etoileon inyelni, csak itt és most habzsolta, nyeldekelte a sodort cigaretta nikotinjával egybefullasztva. Széles mellkasa együtt emelkedett, ahogy ott állott egy piros-fehér-kékre festett póznához támaszkodva. A pózna tetején sárga lángok libegtek elő a earbid-edényből és a pózna derekára címerek voltak szegezve. R. F. A köztársaság kezdőbetűi. Egy jambósapkás leány megállóit előtte csipőretett kézzel, mögötte, mint árnyék, feketeruhás vénasszony beesett, fogatlan szájgödörrel. A carbidlángok mintha egyszerre fellobogtak volna, a leány arca krétafehéren világított és mögötte a vénasszony-ár- nyék rendkívüli feketeségben sötétlett. A kontraszt. parancsolva kivta elő az emberből a poétát. Ijedten vette észre, hogy itt már nem Felicien Kops, 'hohem Goya jár, kísérteties Capri- eosai suhannak fel a mélységekből. Vagy az egészet csak a jambósapka tette és a lány csípőre tett fehér keze? Vagy a rojtoskendős vénasszony? A költő nagy, húsos ajkai torz mosollyal álltak a kérdőjelek elé. — Nos, mit mosolyog? Most hölgyválasz van és én önt választottam. A jambósapkás lánynak zöld szeme' volt. A bálterem zihálása elfulladt és körsétává lasu- dott. Percek permeteztek az intervallumba és a zöld szemek a jövő percek elé szegződtek. — Bocsásson meg kisasszony, én nem tudok táncolni. Pedig nagyon szeretnék magával. — Oh, micsoda fiatalember! Hahaha! Hallgasd csak néni, nem tud táncolni. — Meg kell próbálni, fiatalember, meg kell próbálni, hehelie. Ebben a percben belereccsent a zenekar a lassudva permetező percek közé és ez a keringésre galvanizáló förtelmes recsegés mintha a halál homokórájában tuszkolta volna a homokot erőszakosan egyik részből a másikba. A fe- keterubás nénikék úgy futkostak a haláltáncba induló rikoltó színekben, mint temetőbogarak. A költő rossz lábait is vitte valami és táncolt, először életében. A zöld szemekbe szédült, zuhant, zuhant, azután repült, beleszállott a zöld szemek fekete pupilláiba. Néha még elhatolt hozzá a leány átizzó melege és egy-egy trombitarecsegés, de aztán csak valami feketeségben szállongott szédülten iel-alá, sulyok és sziliek nélkül. Kis öltözőben ébredt fel. Azt hitte, hogy langy esőben ázik, szénaillatu kaszálón, de akkor megint megérkeztek a szinek és látta, hogy az öreg vizet fröccsent az arcába. — Megijesztett bennünket. Mért nem mondta, hogy beteg? Majd hazavisszüb, jöjjön. A konflis nagyot zökkent és ő minden zökkenésnél érezte a lány térdeit. Lámpák és fasorok vándoroltak mellettük végnélküli katonás sorokban, jó lett volna mindig igy ülni. Hogy igy jöjjön elébe minden, egy leánytest mellett. Hová? — Honnan jön? — zörgött bele a vénasszony hangja a kocsikerekek zörgése közé. Az egyetemre jött, vagy szanatóriumba? — Nem, nem vagyok beteg, sem diák. Fáradtan jöttem már ide messzi falvakból és kisvárosokból. Kár volt elfáradnom, mielőtt idejöttem. — Jöjjön hozzánk pihenni. Ez a festett arcú leány ártatlan. Vidéki naivoknak mondanak ilyet, bosszankodott a költő és meg akarta állítani a kocsit. De a lány fiatalságának mágnese fogvatartotta. — Fel kell mennünk előbb a Montmartrera, egy kocsmában várnak a barátaim. És ott ihatunk is egy kevés zöld mérget, ha szeretik. Mikor beléptek a kocsmába, a leány megérezte, hogy egy sarokasztal mögül két szempár mered rá. Egyenesen odatartott, tudta, hogy ezek az idegen barátai. Akkor elhelyezkedtek az abszint mellett. Örült, hogy nem diákkocsma. Útjavítás irta; Móricz Zsigmondi Még délben semmi se volt, ebéd után két óra tájban elkezdett borulni az ég. A tavasz nagyon zavaros az idén. Sohase szokott jég lenni a mi tájunkon s most már négyszer volt. Igaz, hogy csak egyszer számított, akkor komoly bajt is csinált a salátát belevette a földbe, az epret pláné csúffá tette, Azóta minden szem jeget jégverésnek mondunk. Ez a szombati vihar megint jéggel fenyegetett. Előbb erős szél jött, aztán rohanva torlódtak a felhők s a végén olyan eső zudult le minden előkészület nélkül, mintha a zsilipet szakították volna fel. Mindenki fedél alá menekült, de ötveu lépés alatt bőrig ázott. Pár perc múlva vastagon rohant a vizár a házak előtt, az uccán s a dom- Üps kerteken lefelé. Van egy patakmeder, amelyben azonban nincs patak. A hegyekből hozza le a vizet esők után, egy kis félóra alatt ezen a meredek árkon olyan víztömeg jött, sárga sárié, mintha özönviz volna. Az utón keresztül betónhidat építtetett a jegyző a tavasz elején s a hídnál hirtelen feltorladt a rengeteg kő, fa, törmelék, amit a vizár magával hozott s akkor a víz kicsapott a kertek felé. Vastagon hömpölyögve ment keresztül rozson, a mákül- retvényen, a palántás kerteken s mind le az epresekre. Valami kilenc hold megtelt, mint egy teknő. A gyönyörű földieper felett kétméteres vizoszlop állott. Mindenki rémülten nézett az istenítéletre, csak Bencze ur, a boltos fordult be az eső kezdetén a szobába a boltból s nyugodtan lefeküdt délutáni álomra. Egyszer csak gyanús sustorgásra ébredt fel, körülnéz, mi az, egér vagy mi, hát az egész szobája tele van vizzel. Ugrott aztán fel s rohant ki a nagy vízben a boltba, hogy mentse amit lehet. A liszteszsákok már mind a vízben feküdtek. Az eső már felárait» de a vizáradat csak jött. Soha itt nem volt olyan baj. Most hat-hét éve is volt egy ilyen felhőszakadás, még szarvast is hozott le a víz az erdőkből, de lefolyt az egész áradat a Dunára. Az emberek rájöttek, hogy a hid az akadály, elrontották volna, de nem lehetett a betonnal birni. Tehetetlenül kellett nézni, hogy a víztömeg csak omlik, csak dagad az egész terület. Ott állottak a pap s a jegyző az utón egy magasabb helyen s nézték az áradatot. A templom magasabb helyen volt s a papiak, annak semmi baja sem lett. A községháza s a jegyzői lakás is felette volt a veszélynek, igy ők objektive nézhették a tengert, ami a szemük láttára jelent meg. — Megrázlak, mint Krisztus a vargát, — ordította egy ember torka szakadtából a legényfiára s ott állottak kapával a viz közepén, valamit segíteni akartak a vizárnak, hogy ha át lehetne ereszteni a maguk telkéről a szomszédéra, de nem tehettek semmit, csak egymással veszekedtek. A jegyző a papra nézett. — Te Laci, — mondta a jegyző a papnak T— mit jelent ez?... Mikor rázta meg Krisztus ä vargát s miért, hogy azt ma is tudják. A pap nagy komolyan csak nézett s nem felelt. Valószínűleg nem tudta, tehát beburkolózott a község iránti részvétbe. A jegyző felment a hivatalba, hogy telefonáljon a szolgabiróságra, most mitévő legyen. Amint elment, éppen jön a szolgabiró kocsival s keresztül a sártengeren. A lovak majd S-wmmim VT. i 1 rí i, ni'.i wimrTTSiiiimirwa Ide artisták jártak. A pathoszból kivetkőzött élettenger ferdült itt groteszk valósággá az asztalok mellett. Liiiputiak és óriások egyazon lelke talált mosolyogva egymásra és önmagára. A gangeszparti kigyó kinyújtotta fejét a hindu zsebéből és méltatlankodva sziszegett, hogy, még nem kapta meg a szokott órában a tejet. A kínaiak addig-addig tréfálództak, amig sikerült ellopni a néger boxoió amulettjét. Hát ezek itt miféle nyelvet beszélnek? — Hát ti miféle nyelvet beszéltek? Sohasem hallottam még hasonlót. Az idegenek összenéztek, aztán öreá. Az egyik barnaképü fiú halkan válaszolt, de ő nem értette a választ és zöld szemeivel a zöld ab- szintba nézett. •— -mmm - — Hongrois? Qu’est ce qu’est cela? Csend. A költő ajka elferdült és szeme, amely eddig szüntelenül a leányra villogott, elhomályosult. Mintha nagyon messzire nézett volna az apacsok, zsonglőrök, birkózók, sikátorok, boulevardok, a Szajna, a svájci havasok felett innen a montmartrei csapszékből. Most beszélni szeretett volna ennek a leánynak, ennek a méltatlan leánynak egy nagy és szerencsétlen sorsról, a magyar sorsról. Sárbafulladt aranyról. Vad, őserejü nomádok tétova, káosz- lelkű, szegény utódairól, szegény magáról. De a távolságokba belezuhant minden és torkát fojtogatta valami áthidalbatatlanság... Te is csak lány vagy... Te is olyan vagy, mint a többi; nem leszel hűbb és egyszer te is megszeged szavad, mint minden nő. Én sejtem és tudom, hogy igy lesz s mégis szeretlek, mert a szemeidben van valami, ami nem olyan, mint a kutya hűséges nézése; nem mélység és nem is kacagás; nem kacérság és nem is szenvedés, de van valami benne, amit nem ismerek, ami hozzád vonz és a telkedhez kapcsol; ezért szeretlek. Nem ígérsz és nem kérsz, de ha kezeiddel hajam simogatod, érzem» hogy többet szólsz száz szerelmes szónál és ilyenkor mindig rózsaszínben látom a 1 ekele földet s hiszek az Istenben. Ezért szeretlek. Dánár Lajos. 33 megszakadtak, úgy vontatták a könnyű hintót. A pap közelébe igyekezett, amennyire lehetett, de csak éppen köszönni tudtak egymásnak a szolgabiróval, aki állott a kocsiban s nézte a falut, hogy elbánt vele az eső. A pap azonban azt nézte, hogy a lovak megszakadnak a rossz utón. Mert rettenetes az ut és senki se törődik vele. yalahogy csak átvergődött a szolgabiró, aki észre se vette a rossz utat, ahogy átment, a falusiak a kocsi elé állottak s megindították a panaszt. Hogy a hid az oka mindennek, hogy ez sose vót, hogy ennek nem szabad többet előfordulni. Hogy mi lesz a károsultakkal. Hogy az epernek vége, meg a hagymáknak, a káposztának, a krumplinak... Ennek is a jegyző az oka. Minek betónhidat építeni, amit még az árviz se tud elvinni, bezzeg, ha a régi fahíd volna ott, akkor már régen elsodorta volna a viz a Dunára s nem volna baj. A szolgabiró, aki maga rendelte el a jegyzőnek a betónhidat. mérgesen hallgatta a la- mentációt, aztán ahogy lehetett, ment tovább. A jegyző úgy látszik meglátta, hogy itt volt a szolgabiró s visszatért, újra lejött a vizár partjára a paphoz. — Mit mondott a szolgabiró? A pap ránézett. — Rettenetesen káromkodott, hogy már régen megparancsolta a falunak, hogy az utat tartsa rendbe. Ha még egyszer kijein, s ae ut, még akkor is ilyen hepehupás lesz, ilyen kátyúkkal lesz tele, elcsapja a jegyzőt. A jegyző nagyot hmgetett. — Inkább azt mondta volna meg, mit csináljunk evvel a vizzel. —- Nem mondott arra semmit, csak az utat szidta. — Jól van, holnap kirendelem a közmunkát.
