Keleti Ujság, 1930. szeptember (13. évfolyam, 192-215. szám)
1930-09-19 / 206. szám
e XIII. ÉTF. 206. SZÁM. ALPESI TRAGÉDIÁK ÉS ÖRÖMÖK ESBSELWMm Vidéken tend bevezethet a villanyt es a vízvezetéket a delco-ught-Ae automaták által. — (14 különféle model). „HIDROELECTRICA'“ 3. A. BUCUREŞTI, STR. CÂMPiNEANU 48. Il'Ä' „Kutyák, mm em Ti kutyák a magyarok és aki le akarja őket lőni, egy petrozsényi öankigazgató — TUit szóínak a direktor ur vaőászszenveőélyéfjez a dank magyar részvényesei ? i. Schellenberg, (Bajor-Alpok) szept. hó. Kevesen tudják csak, hogy milyen elrejtett kis paradicsom fekszik a nagy 'hegyek mélyén Salzburg és Breobtesgaden között. Az autóbusz megáll ugyan egy percre, de Schellenbcrgben nem sokan szállnak le. Ha azonban valaki a lármás autőforgalmu Brech- tesgaden helyett a természet csendjét keresi é kis falunál, — Schellenbergnál — szebbet, kedvesebbet a bajor hegyek között seholsem találhat. Mintha valami óriásgyérek játékszere volna, úgy fekszik itt apró, tiszta házacskáival a hatalmas hegyek között. És az emberei is játékos kedvűek, nevetősek, elér gedettek. A hegyeket járjuk kora reggeltől naplementéig, mig az aludniítérő nap utolsó sugaraival égő parázzsá változtatja a legmagasabb hegycsúcsot, de az alacsonyabban fekvő sziklák már árnyékban, majdnem dBlét-ben vannak. Csodálatos természeti jelenség. „Al- peiiglühen“-nek nevezik itt. A húsvéti kettős tragédia fájdalmas visszhangja. Kicsiny kőkereszt egy szikla lábánál. írás van rajta: „Zum steten Andenken an unsere liebe Kinder Liesl Wexlinger 20 Jahre alt ßimerl Lindner 8 Jahre alt Beide verunglückt beim Gamsblimbroken, am Chars&mstag, d. 3. April an der Hammerstielwand.“ A mezőn tengernyi virág most is. Minden évben kivirulnak újra meg újra, csak a Mesi fiú Simerl, meg a 20 esztendős Liesl nem látja többé soha, hogy itt milyen sok a virág. Fekctekendős parasztasszony közeledik. Keresztet vet és letérdel. Ajka imát mormol. Vagy talán beszélget velük? Nem merem zavarni. Lassan elindulok lefelé a hegyről. Aztán lépteket hallok hátam mögött. Az öregasszony beért, észrevett és köszön. Egymás mellett haladunk a keskeny ösvényen. Most megszólítom: „Talán ismerte a két gyereket, akik Ett szerencsétlenül jártak?“ „Hogy ismertem-e?“ sir fel panaszosan a hangja. „A lányom volt Liesl, az egyetlen, édes gyermekem.!“ Nem merem tovább kérdezni. De most már beszél magától is. Láthatólag jól esik neki, hogy van valaki, aki még nem ismeri, akii meghallgatja a tragédiáját. „Husvétra akartak virágot szedni, cikláment...“ — Akadozik a hangja. Könnyeivel küzd. A tragikus történetet friss fájdalommal éli újra. „A szent szűz oltárát akartuk díisziteni a virággal... A szomszédék kisfiát, Simerlt vitte magával... Korán reggel mentek el hazulról... Olyan jókedvüek voltak...“ „A Liesl volt a legszebb lány a környéken ••• — Két könnycsepp pereg végig a ráncos, barna arcon. „Senki sem volt a közelben. A kiáltásukat sem hallották. Aztán ngy találták meg őket... Estefelé... Liesl olyan szép volt... A legszebb az egész környéken... És olyan derék lány... Dolgos. Nem sokalta a munkát sohasem. Bírta is! Meg hogy tudott táncolni! Hogy tudott táncolni!... Jártak is utána a legények, de hiába, mert ő már kiválasztott egyet, azt szerette, a jegyese volt...“ Szeretnék meleg, jó szavakat adni ennek a szomo- ruszemü, törődött asszonynak. Vigasztalni. De csak megyek mellette némán. S most már ő is hallgat. De mind a kette® rá gondolunk. A szép Lieslre, aki szeretett, táncolt, virágot szedett és — meghalt. II. „Ez az a hely, ahol megtaláltak sóbakövülten egy negyven évvel ezelőtt eltűnt bányászt...“ A környék legérdekesebb látnivalóinak egyike a dümbérgi sóbánya, egyben a legrégebbiek közé is tartozik. Már a Kelták is bányásztak benne. Legalább is az ott felfedezett primitiv eszközökről a régészek azt állapították meg. Megérkezünk a bánya bejáratához. „Urak öltözője (Petrozsény, szeptember 17.) A Zsilvölgyének van egy kis román hetilapja, amely az „Avântul“ névre hallgat és az ibolya szerénységével azt hirdeti magáról, hogy „független, kulturális sajtótermék“. A román kultúrának ebben az oszlopában nemrég cikk jelent meg, amely a lapocska minden jelentéktelensége mellett is érdemes arra, hogy észrevegyük. Nem azért, hogy bosszankodjunk fölötte, hanem, hogy nevessünk egyet. A cikk ugyanis a következő cimet viseli: „Kutyák, nem emberek.“ Aki e cimet elolvassa, az bizonyára kíváncsian kérdi, kik azok a kutyák, akiket az „Avântul“ bizonyára nemcsak célba vesz, hanem le is akarja őket lőni, mint a kutyákat. Rövidesen rájövünk arra, hogy a kutyák a magyarok és őket veszi az Avântul cikkírója puskahegyre. És ha már felfedeztük ezt a petrozsényi zuglapocskát, olvassuk tovább a cikket, hogy végre tudjuk meg miért is vagyunk mi kutyák? Azért, mert egy Golumbcanu nevű tanitó önhatalmilag elolvassuk egy ajtón a felírást. „Hölgyek öltözője“ a másikon. Lefizetjük obulusainkat s bevezetnek. Bányásznak öltöztetnek mindnyájunkat. Fehér, erős vászonnadrágot kapunk, fehér blúzt és egy vastag bőrövet a derekunkra. Roppant komikus látvány. Mindenki a másikat neveti. Aztán megindulunk libasorban egy keskeny kis só- bavájt folyosón, be a hegy sötét gyomrába. Elől, hátul cgy-egy vezető világítja meg az utat. Most megáll a menet. „Ez az a hely, ahol megtaláltak egy negyven évvel ezelőtt elveszett bányászt. Nemcsak ö maga, hanem a ruhája s minden, ami rajta volt, teljes épségben megmaradt. A só nem hagyta elpusztulni. Regényt is irt róla egy Ganghofer nevű író“ — magyarázza vezetőnk. Néhány pillanat és nyolcvan méterrel mélyebbre zuhantunk lefelé... Tovább mennénk, de nincs tovább. Az útnak vége. Előttünk csak meredek mélység. Hogy jutunk mi oda le? Végtelenül egyszerűen: Csúszva. A nyílásban két gerenda van elhelyezve, erre ülünk rá lovaglóülésben. Elől a vezető, mögötte hárman vagyunk s egymás vállát fogjuk. Aztán felhangzik a jel, mindenki behúzza a fejét s zuhanunk máris hihetetlen sebességgel. Néhány pillanat foglalta a református temető egyik részét és a református egyház erre port inditott ellene. Szóval, aki a mindenható többségi nemzet egyik kulturális őrét be meri perelni, az egyszerűen kutya, akit le kell lőni. A petrozsényi kutya-affér fejleményeiről egyébként a következőket sikerült megállapítani: Fehérviz községben a református és görög- katholikus templom kertjét kerítés választotta el. Golunibeanu regáti tanitó a kerítést egyszerűen lebontatta azzal, hogy a református templomkert általa önkényesen ki- sajátitatt részét hősök temetőjévé avatja. A református egyház erre port inditott a tanitó ellen, aki erre megiratta az Avantulban a nevezetes kutyacikket. Még valamit. A zsilvölgyi kutyaszaklap kiadója a Banca Paringul hitelszövetkezet kiadásában jelenik meg és szerkesztője is a bank igazgatója. A bank részvényesei között pedig tekintélyes számmal vannak magyar részvényesek. Vájjon mit szólnak mindehhez a kutyáknak aposztrofált magyar részvényesek? s nyolcvan méterrel mélyebben vagyunk a földben. Azután újabb menetelés következik és újabb csúszás, négyszer egymás után. Utunk közben egy határkőhöz érünk: Eddig Németországban voltunk, most Ausztriában folytatjuk utunkat. Styx vize a tárna mélyén a feketeruhás Charonnal Németország és Ausztria határán. A sóbavájt keskeny tárna kiszélesül s egyszerre csak meseszerü látvány tárul elénk. Egy hatalmas sötét tó terül el az alacsony boltozat alatt. Fekete és mozdulatlan, mintha nem is viz volna. Beszállunk a csolnakba, át kell kelni a túlsó partra. A Styx jut eszembe, a halottak folyója s Charon a néma evezős. A mi vezetőnk is csendes, szűkszavú. Most veszem észre, fekete ruhát visel. És a viz olyan mozdulatlan... És a csend olyan félelmetes... Nem is evez senki, mégis haladunk a vizen. Valami láthatatlan erő húz át a túlsó oldalra. Itt aztán kiderül, hogy csigára csavart kötélszcrke- zettel közlekedik a csolnak. A misztikus tónak pedig gyakorlati célja van: időközönként megtöltik egészen a boltozatig s onnan vonják ki a sót. Lengyel Yera. A.«i»AVVVVV(WWV1