Keleti Ujság, 1930. szeptember (13. évfolyam, 192-215. szám)

1930-09-01 / 192. szám

XIII. fiVF. 112. SZÁM. Seherezade Irta: Szabó Mária Píroi fez« alól sötéten féflylett fürkésző szeme. Rekedtes hangja kivált az neea sokrétű zajából. A já. rókelőket magához vonzotta ez az élő reklám, mint a német mese Patkányfogója. Főképpen gyermekeket állított meg exó tikos meg­jelenése. Az iskolából jövőket még csak továbblódi- totta az éhség. De az apróbbak mozdulni sem akartak mellőle. Bonne-ok rimánkodásától és szigora nevelőnők esatakiáltá'sától vált vigyorgóvá az necagyerekek arca. A városi parknak ezen a részén csak gyermekek­kel foglalkozó felnőttek jártak. Rendőr is alig figyelt erre, hiszen a babás ember még csak belépti dijat sem szedett, ö csak reklámot akart a babának, — el nem ad belőlük egyet sem. Most, megjelenése harmadik napján, mintha bele­fáradt volna a gyermekek mulattatásába. Dühhöz kö­zeljáró türelmetlenséggel táncoltatta keleti ruhába öl­töztetett babáit. De kutató pillantása messze járt az előtte zsibongó kis seregtől. A távolból közeledőket fi­gyelte. És sötét szeme megvillant, mikor az egyik nt lombos fái közül egy piroskabátos kis leány kanyaro­dott elő. Furcsa füttyentés szabadult ajkai közül, mintha kigyószisszenés vegyült volna egy madár halk pittyegé- 8ébe. Erre az egyik pádon megmozdult egy újságot ol­vasó nr. Megtörülgette kifáradt szemét. A török felé forduló nézésében kérdés lappangott. A fürkésző szemek feleltek neki. S most az nr is a bámuló gyermekek közé vegyült. Üde hangocska ujjongása árulta el, hogy a piros­kabátos kis leány már észrevette a táncoló babákat. Csak lebbenő ruháját érinthette a bonne utána nyúló keze. Pihegve, örömtől pirosán furakodott a nagyobb gyermekek között. S a babás ember türelmetlenül, tolta el legelső körben állókat, hogy helyet szorítson a kicsi leánynak. A bonne könyörgő hangja nem bírta kiosalní. Há­romszori felszólításra is ott maradt. Mintha jó bará­tok lettek volna már ők ketten, — beszélgetni kezdett a törökkel: — De ma mutasd meg a királyleánybabát is! Diadalmas mosoly suhant át a sötét arcon. — Megmutatom!... De vigyáznod kell! Annie nem engedne el velem... Magadnak kell elindulnod. Erre kimész, végigmész azon az utón... Látod?... Megvársz ott, a nagy kék autó mellett... Megér­tetted? A kis leány máris indult volna. De az ember in­tése még visszatartotta. A rekedt hang újra csalogatni kezdte a gyermekeket: — Ki akarja látni Ezeregyéjszaka tündéri babáit? A legszebb babák! A legelőbb babák!... Kérjen min­den gyermek török babákat névnapjára, születésnap­jára, a Mikulástól és a Jéznskától. Szines reklámoédulákat szórt a gyermekek közé. Azok kapdostak utána, mintha óriási lepkéket fog­nának. A bonne-ig is eljutott egy. ösztönösen utána nyúlt, de nem tudta elfogni. Az újságot olvasó férfi udvaria­san hajolt érte a földre. — Parancsoljon! A francia leány meglepetve nézett reá. Hazája nyelvén szaladt ki a köszöneté: — Merci, monsieur! — Étes-vous francaise? Felszabadult sóhajtás emelgette a finomareu bar­naleány fehér szvetterét. Belesodródott a társalgásba, mint egy szabadult fogoly az otthon varázslatába. Pár pillanat uralva a bokor alatt megbújó pádon sírta e! honvágya* sóvárgását az idegennek. A babás ember most intett a kis Klárinak A kék ■autó felé mutatott. A gyermek megindult, A török még néhány per­cig kiabálta babái dicséretét. S ekkor egy nagyobb suhanó feléje hajolt. Kikapott egyet a babák közül. Szaladni kezdett vele a kis Klárival ellentétes irányba. A török jajveszékeive utána. Most igazán a Patt kányfogóhoz hasonlított. Utána tapadva, melléje sze­gődve, előtte fntva rohant a megbabonázott gyermek­sereg. Kicsi Ki ári már elérte a kék autót. Megfordult, hogy török barátját megvárja. De a kis téren már nem volt senki, csak a rohanó gyenneksereg zsivaját hozta idáig a szél. A gyermek tétován nézett körül. Sirósra hajló száján az elhagyatottság panaszkodott. Indulni akart volna vissza. De félt. S a félésből csengő kiáltás sza­badult: — Annie!... Annie! Az autó ajtaja megnyílt. Egy magas férfi nyúlt ki. belőle a gyermek után-. Mielőtt Klári újra kiáltha­tott volna, már bent ült a puha ülésen. S az autó megindult. Egyre növekvő sebességgel távolodott. Anniéit feJijetótett* m a®éte*alaffi5 gyernftefceX csi­bongása. Rémülten ugrott fel beszélgető társa mellől. — Qu eat ee qu ii est amivé monsieur I? — Oh, ri«n mademoiselle... Ezek a gyermekek játszanak... — Mais on esi ma petitet A férfi igyekezett visszatartani. De a leány srér mülése már elhatalmasodott, Lihegve iramodott a gyermekek nyomában. A futó tömegből réges-régen kivált a suhanó. De kivált a babákat táncoltató török is. Egy kanyargós uccában elnyelte egy átjáróház. Ledobált ruháit meg­találhatta volna az, aki figyelte volna az eltűnést. De ez a szalad ás már úgy elfajult, hogy senki sem tudta: kit kerget és miért kergeti. Vadultam rohantak egy­más után gyermekek, emberek. Jajveszékeive követte őket a kétségbeesett Annié. A körnt elején egy rendőr megragadta a francia leány karját. —■ Megállni! Nem látja a kisasszony, hogy tilos?! Piros jelzés tiltotta a járókelőket. A leány majd­nem két autó közé került. De kétségbeesése olyan nyil­vánvaló volt, hogy a rendőr megérezte: itt nem egy­szerű rendbontásról van sző. Kihallgatta. A rendőrségre utasította. Onnan te­lefonom. keresték a Klári anyját. Nem volt otthon. Autóturán volt egy ismerősével, — ahogy ezt Annie előre megmondta. — És az apa? — 6, apa régen nincs Klárinak... Azaz van... De nem itt... Idegen országban... — Elvált szülők gyermeke? — Igen. Madame nagyon kegyetlen volt szegény monsieurhöz... Soha nem engedte látni kicsi lány... Mindig vitte, vagy hazudozott ügyvédje, hogy nem vannak 'itthon. — Hm... Persze a férj hibájából váltak el? — O non, nem is megy... ő szereti szabadság... Szó­volt. Türelmes ur volt... De madame mindig szekálta. Mindenkit szekált. És monsieur három év óta nem látni kis Klárit. — Nem ment férjhez az anya? O, non, nem és megy... ő szereti szabadság... Sze­reti udvarló... Nem úgy monsieur, izé... Madame nem tartja magának ami... Csak szereti játék... Kicsi fiirt... De mindig csak nappal... ucoán, szalonban... A kapitány mosolygást fojtott el. — Jó, jó. Elmehet. Az ajtó becsukódott a támolygő Annié után, A kapitány egy detektivhez fordult: — Szemmel kell tartani a házat. Főképpen a leányra vigyázzon. De ha feltűnően... Hadd menjen, amerre akar. Annie az uccán volt már. Szédülő fejjel tapoga­tózott előre. Gépiesen fordult a villanegyed felé, hol ritka itthon tartózkodásaik alatt laktak. De a vasrá­csos kerítés előtt megtorpant. Mi lesz, ha madame ha­zaérkezik? Hogy változik majd fúriák lárvájává a mások számára édes asszonyáról Annie megborzongott. De azért mégis bement a kapun. A cselédség már szétszéledve kereste a gyér- mákét. A leány tehetetlenül ült a maga szobájában. A másik oldalon várakozó detektív még az ablakokban sem látta. Kétségbeesése estére érte el tetőfokát. Most már nem csak asszonya hazajövésétől félt, — iszonyodva gondolt a kis Klári sorsára is. Mi történhetett azzal a szegény gyermekkel? Ki tudja, mit akar vele az a török?! — Jaj! Kiszaladt szivéből a sikoltás. Úgy, ahogy volt, kalap nélkül, a délelőtti ujjatlan szvetterében, íetá- molygott az uccára. A felelősségérzés teljesen megérett benne. Szerette a kisleányt. Ez a szeretet világította be küzdelmes éle­tét. Ezért lépegetett úgy át az nccákon, mintha íeme- tőbe menne. Valami a folyó felé vonta. Hallgatag házakbó! fénylőszemü ablakok figyelték. De azok sem láthat*- ták az Annié szívében érő szörnyű elhatározást. Asz- szonya hazaérkezésének végiggondolása a megsemmi­sülés felé kergette. A viz csendesen ringatta fényoszlopait, Sötétlő árnyékok aludtak rajba .A levegőben nehéz párák asz­tak. S a part mellett nagy uszályok pihentek. Anniét tovább sürgette az ösztön. El keli mennie innen, ahol lépésekre van a szabadulás. Csak minél messzebb, le, a viz mentén.., El, odáig, ahol már nincs folyamőrség és nincsenek a folyóban gyönyörköde emberek. Az egyik nagy uszályt tisztogatta valaki. Bősége- j sen zuhogott a viz a fedélzetre. Dúdoló férfihang ser­kentette a maga munkáját. A leányt egy pillanatra megállította ez a látvány Elfelejtette, hogy milyen útra indult. Nézegetni kezd­te a lomba hajót, mely tehetetlenül várja, hogy érte jöjjön a messze utakra felszabadító gőzös. Vájjon hova megy?! Talán éppen Franciaország­ba? Hiszen tok gőzös ormán leng a francia trikolór. Esek valahol mind beaiklanak basája vizeibe... Az álmodozó leányt visszatérítette az enyészet útjáról a honvágy. El számtan lépett közelebb a part­hoz. Könyörgő kiáltás buggyant a szivéből. — Uram! Kérem uram! A fedélzetet súroló férfi felnézett. Arcát egy pil­lanatra megvilágított« a part fénye. Félrefoxdult, —. de Annié már megismerte. Furcsa sejtés késztette újabb kiáltásra: — Monsieur! Chéne monsieur! N'avea von* pás vue ma petite? A férfi habozott. Aztán ajkára tette a* ujját. Für­gén sietett a hajó oldalán pihenő csónakig. Leoldotta és a parthoz evezett. Besegítette a leányt. Csendre intve vezette a hajó egyetlen kabinjáig. • A detektív autóba «tállá. Száguldott a rendőrség­re. A telefon már meghozta ide az anya hazaérkezé­sének hírét. A detektív érte ment Együtt rohantak vissza a titkokat rejtő uszály felé. A rendőrmotoros vitte a fedélzetre őket. Hiába próbált ellentállni egy villogó szemű matróz. Hiába ve­tette magát elébük egy franciául beszélő férfi. A rendőrség említés« megnyitotta az érkezők előtt a ka­bin ajtaját. S a benyitó detektív s az utána nyomuló anya otthonosan berendezett szobába jutottak. Boldog férfiiaro vált elszánttá, mikor meglátta az asszonyt. Annie elsápadása bünrészességet hazudott. Kis Klári sírva könyörgött az anyjának. — Ne vigyél haza anyi!.,. Olyan jó itt nekem! Nézd, api elhozta nekem Seherezádét, amit egyszer karácsonyra Ígért! Ragyogó ruhákba öltöztette babáját, szivéhez szo­rította. S a napkeleti hercegnő mosolygásában az asz- szony megtalálta a három év előtti karácsonyi ajándé­kot. .. Ezt a babát akkor visszaküldte az urának... Visszaküldött azóta is mindent, amit a gyermekének szánt... Ügyvédjével válaezoltatott gyermeke után kö­nyörgő leveleire. Betegnek hazudta Klárit, vagy el­utaztatta, — féltette az idegeit a viszontlátástól, vagy testét a meghűléstől. Pedig többször látta a nagy utakat megtevő férfit hideg esőben, korai fagyban, hulló hóban és izzó napsütésben a gyermeke után les- kelődni. Eleinte féltette is tőle, — később izgatta éa mulattatta ez is. Most először érzett szégyenkezést ke­gyetlensége miatt. Intett a detektivnek. — Kérem, nem bűnügy ez... Magunk is elintéz­zük a dolgot. — De kérem, s jegyzőkönyvi — Igen, igen, mindent aláírunk.., De most be­szélnem kell a.., a... A detektív észrevette, hogy az asszony mohó szemmel nézi a folytoa változó férfiarcot. Udvarias köszöntéssel távozott. Az asszony legbájosabb mosolyával nyújtott ke­zet volt urának: — Csúnya ember, hogy megijesztett!... Hiszen én csak egy kicsit capfliztatni akartam magát! Egyszer csak megengedtem volna, hogy elvigye Klárit! Ezért kár volt végigjátszania ezt a romantikus kalandot! A férfiban még nőtt a három év alatt fokozódó gyűlölködés. Milyen szívtelen ez az asszony, hogy nem is sejti az átszenvedett három év gyötrelmét! Legszí­vesebben kiutasította volna, de a gyermeke iránti ra­gaszkodás óvatosságra intette. Mohón kérdezte: — Most elviheíem magammal pár hónapra, ugye? Az asszony szeme gyönyörködve pihent a jól is­mert arcon. Olyan volt, mint három évvel ezelőtt és mégis egészen más... Férfiasabb. Akarni tudóbb... Leroskadt egy karosszékbe, Fáradt pillái alól a férfi szemébe villant a nézése: — Nem vinne el engem is? ügy unom már ezt a várost! A férfi majdnem kimondta a szivében harsanó tiltakozást. De talpraugrott óvatossága újra udvarias kitérőre intette: — Nekem most- falun kell töltenem pár hónapot... — Brr... Igazi undorodásbói fakadt az asszony borzongása. — Falun?... Nem, oda még magává! sem men nék... Pedig most... Na, mindegy.,. Vigye Klárival Anniét... Apropos, — persze ez a kisasszony egész idő alatt a kémje volt? — Becsületszavamra mondom: ma beszéltem vele először, — Jó... Jó... Most már mindegy.., Szóval legkö. zeiebfc engem is magával visz valami kellemes helyre... Jó ? A férfi meghajolt, Szivében njra felharsant a til­takozás. De még visszatartotta. Ölűit, hogy készülődni látta az asszonyt. De a partra kikötő csónak után mégis utána küldte a követelőző szót: — Soha i Azután feizokogva ölelte magáhoa csodálkozó kicsi leányát. n

Next

/
Oldalképek
Tartalom