Keleti Ujság, 1930. június (13. évfolyam, 121-146. szám)
1930-06-09 / 128. szám
Kill. fiVT. 128. SZÁM. u A trianoni th esztendő után Irta ZAGONI ISTVÁN Az időnek motorja elhúzta a fejünk felett a junius 4.-i napot is, mint a többi tegnapot és a kisebbségi magyar sors kenyerén élők mondhatni nem is gondoltak, alig-alig emlékeztek arra az eseményre, amelyre ezen a napon fordult rá tizedszer az esztendő kereke. Ennek a mi kisebbségi életünknek any- nyi a mindennapi gondja, annyi jutott ki a nyomorúságból, hogy éppen elég, ha minden nap csak az aznapi gondokat tudjuk viselni. Csak nagyon kevés embernek jut nagyon kis ideje, igen kevés gondolata arra, hogy ki tudjon szabadulni a mának nyomasztó terhe alól B ami mégis felszabadulhat, azzal a holnapi és holnaputáni bizonytalanságot igyekszünk feszegetni, a jövő kiszámíthatatlanságába emberileg lehetséges számításokat építeni. Az egyéni életnek apró egzisztenciális számításai ezek s a kisebbségi életet élő magyarok kis köziileteinek tervezgetései. Ezeken fordul s ezeken alapszik az erdélyi magyar jövő. Különben is, a trianoni békekötés évfordulójára nem mi vagyunk illetékesek emlékezni. Évfordulója volt ez a nap annak az elhatározásnak, hogy a megcsonkitott Magyar- ország hivatalosan aláírja azokat a békepontokat, amiket a kis Trianon-kastélyban eléjük tártak. A hivatalos Magyarország ez elhatá rozásának a végrehajtása történt meg ezen a napon. Minket nem kérdeztek sehonnan, szavunk nem volt, vigaszt nem adtak. A mi számunkra csak egy ujsághir volt ez a történelmi nagy esemény, amit az elhagyatottság érzései között úgy fogadtunk, ahogyan tudtunk. S a tiz esztendő elmúltával, egy évtizedes mult távlatából egy őszinte vallomást tehetünk ma mindazoknak a számára, akiket érdekel az a lelki állapot, amit a mi népünkben a trianoni aláírásnak a hire előidézett. Mert akkor nem beszélhettünk, csak magunkban gondolkoztunk rajta s a j tót-ablakot becsuktunk, hogy gondolatainknak szárnya ne keljen, gondolkozásunknak, aggodalmainknak szemtanúi ne lehessenek. Olyan idők voltak azok, hogy igy kellett megerősítenünk magunkat elhagvatottságunkban. Mi, a meg- nem kérdezettek, a junius 4.-i esemény hirét csak napok múlva kaptuk meg. Akkori érzéseinknek nem 4-én, hanem csak ma és holnap van az évfordulója s a visszaemlékezés kiválthatja belőlünk azt a vallomástételt, hogy akkor éreztük először a reális súlyát annak a valóságnak; magunkra maradtunk. A sebzett lelkek megrázkódtak s pillanatok alatt zuhantak bele a tragikum nagy vizének partjához állított gályába, ami kikerülhetetlenül állott lépteink előtt s amit velünk hátára kapott a hullám, hogy a keservek szédítő, fájó, sötét viharában minden izomszálunk ráfeszüljön az evezőrudra, hátha sikerül a megmentett életünk számára kínos erőfeszítéseinkkel uj partot elérni. Az árván maradt nép tömeghangulata nem hirta sokáig a rideg valóság terhének kínos cipelését s mint egy jótékony hasisálommal segített magán: a tényt, a megtörténtet siirü fátyollal takarta le. A misztikus homály fátyla alól suttogó hang susogott fel: nem igaz az egész. A hitetlenségnek a hitébe kapaszkodott bele minden menekülési vágy olyan makacs erővel, hogy az nem számíthatott szavának hitelére, aki nyitott szemmel nézett bele a valóságba A jóindulat, amely át tudja érezni egy néplélek nemzeti létének ilyen tragikus ráz- kódtatását, mindent meg tud érteni. A letört- séget, az elhagyatottságot, a hitetlenséget, ti szemrehányásokat és mindent, leginkább talán a fájdalmat. A szenvedésnek emberi joga van ahoz, hogy elnézést kívánjon azoktól, akiket talán igaztalanul is vádolt. Beszámolván azonban a trianoni aláírás évfordulójáról, a tiz esztendővel ezelőtt átélt napok erdélyi magyar lelkének élményeiről, meg kell mondanunk, hogy ez a lélek nem akart hinni a valóságnak. Az egyesek tudták, hogy egyéni tragikus elmélyedésünkben a nemzeti történelem folyamatának nagy fordulata láncolódik össze. A tömeg azonban nem vehette tudomásul, mert nem hitte, hogy volt Trianon. A hatalmi erőviszonyok háboruvégi kialakulása azelőtt már régen felállította a határsorompókat s a mi életünk ide esett erre a túlsó partra. Tizennyolc karácsonyától kilencszázhusz júniusáig már jó sok időt éltünk át a kisebbségi sorsból, aminek kezdete tele volt a legnagyobb megpróbáltatásokkal. Trianon már nem hozott újat és nem változtatott semmin. A hivatalos Magyarország nem tudott mást tenni, alá kellett írnia azt az írást., amely a mi sorsunk felett is döntött. A rá hárított kötelezettség elől nem tudott kitérni. S ha nem igy cselekszik, ki tudja milyen súlyos napokat., talán esztendőket idézett volna fel, amelyeknek viharai minket is megtépáztak volna. De elhinni mégis nagyon nehéz volt. Azóta minden homály felderült, minden misztikum felszakadt. Mindent valamennyien megtudtunk és amit Trianonban aláirtok, azt mi becsülettel vállaltuk. Az elhagy,atottság- nak lelkekbe barázdát vágott sebei termékennyé szántották annak a nyomorúságnak a talaját, mert ebből termelődött ki az a tudat, hogy nekünk magunkramaradottaknak kell kidolgoznunk a magunk életlehetőségeit. A magunk hite, a magunk küzdelme, a magunk munkája tud bennünket fenn tartani s amilyen erőt tudunk táplálni ennek az elhatározásnak a gyökereiből, olyanok lehetnek a reménységeink arra a jövendőre, amely Trianonnak tízesztendős I fordulója után is következik. A párisi román konzulnál, aki francia és aki azt szeretné, h szeti szépségeit Európa megismerje Berni beszélgetés ÍMcian Blagával az erdélyi magyar irodalomról (Genf, junius 4.) A genfi román konzul szeretetreineltó svájci ember. Tour de 1 Mie 1-a romám konzulátus. Rengeteg akta a hivatalszobaban. Vájjon hazai sziguranealiivatalban állok, ahol mindenkinek a lélegzetvételét is nyilvántartják? Minden akta egy besugás arról, hogy melyikünk kivel érintkezik és mennyi elnyomást nem szívlelhető igaz meggyőződést szívott magába a mindennapi éiat-rakadékai között botorkáló román honpolgár 'Svájfc iide.levegőjéből ? — Buna ziuă! — köszönök illemtndóan, de az clómsíető kisportolit tisztviselő arról világosított föl, hogy a genfi ügyvédi irodában senki nem beszéli a hivatalos nyelvet. További érdeklődésemre genfi tájszólással válaszol : — Dans un petit instant . . . „Egy kis pillanat“ — és a konzul már az enyém. Ebből reményt is meríthetek, meg is rémülhetek, hiszen a munkától agyonterhelt genfi ügyvédi hivatalokban a „kis pillanat“ olykor órák hosszét is eltart. De David Moriaud doktor már jön is elém, A genfi román konzulságot nagyszerű emberre bízták. Nemcsak azért, mert Moriaud doktor előkelő svájci patrícius családból származik, akinek az apja a jelenlegi genfi kormány elnöke, hanem főleg, mert maga a konzul igazán jóindulatú, nagylelkű, ma- gasabbrendü gondolkodású ember, aki a román állampolgároknak minden jogos és indokolt kérését önzetlenül teljesiti, nem gondolva arra, hogy az ileltő szegény ember-e, vagy gazdag, a román fajhoz tartozik, vagy a magyar fajnak Romániához olvasztott tagja. Szőke, jémegjelenésü ember Moriand doktor, egész lényléből szinte sugárzik a nyájasság. Arról beszélünk, mi az oka annak, hogy Romi niának, főleg pedig a gyönyörű Erdélynek egyáltalában nincs idegenforgalma? — Az a fölfogásom, hogy a „Kelet Svájcát" csak jól lanszixczott idegenforgalmi propaganda meghonosítása utján lehetne megszervezni. Mindennek az alapja persze az, hogy egy ország lakossága józanul dolgozzék és hogy minden ember tudja: milyen dieál lebeg előtte a lót harcai közepette. De idegenforgalommal sokat lehetne segiteni a lakosság súlyos helyzetén. Európában nem ismerik még Romániát, elsősorban Erdélyt, nem tudják, hogy csudatiszta fenyvesei, havasai, rengeteg erdői, patakjai, forrásai annyi csábitó varázsu üdülőhelyet kinálnak az idegenek számára. Csak annyit kérdek ezután, vájjon az idegen csak az ózont lehelő erdők csendjétől, az égszimnosolyu tengerszemtől, a patakzuhogás frisseségétől várja a nyugalmat, nem a közszellom békéjétől, a neki kijáró megbecsülés alapföltételeként pedig — azt a megbecsülést tekinti, amellyel az ország többségi faja viseltetik kisebbségi testvérei iránt? Néni, nem elég a becsületes külföldi propaganda, meg az örökfriss Természet — a lankás hegyoldal bájosan nyiladozó vadvirágai, kell még valami a kettő közé, a rendet, békét szerető, vendéglátó, nyiltlelkü házigazda . . . Akik csak idegenben honfitársak Egy mélázó tekintetű, magas, fekete fiatalemberrel ülök szemben a berni román konzulátus kertre bámuló emeleti hivatalában. Ha bárhol is találkoznék ve- le, megmondanám róla, hogy a mi Erdélyünkből való román fiú, amint rólam is mindenki leolvassa, bog magyar vagyok. Lucián Blaga, a kitűnő román iró és költő nagyón megörült nekem. A kertben madarak dalolnak és nyár van. Kérdem Blagát, mondjon valamit a sikeréről, amit. legutóbb aratott Bernben. A berni Városi S/iuliáz ugyanis sí kerrel játszotta huzamosabb ideig a kiváló román poéta nálunk is ismert drámáját., a Manóié Mestert. Bla- ga azonban egy árva szót nem mond erről. — Beszéljünk inkább Erdélyről . . . — Amig otthon voltam, sokat, dolgoztam a közeledésért, A Cultura eimü három nyelvű reviim is a nemzetiségek közti békét szolgálta. An erdélyi magyar irodalom olyan életforrásokból táplálkozik, amelyek nagy és dicső dolgok megalkotására kiváltják a magyar írókat, — Nagyra beesülöm őket, a tehetségük miatt. Jóban vagyok Bárd Oszkárral, ő fordította ét magyaima a Zamolxe cimü misztériumomat, amit legelőször magyarul is adtak elő a kolozsvári Nemzeti Szinházbsm. Őszintén mondhatom, hogy Reményiket, Szántó Győr gyöt, Áprilv Lajost, Ligeti Ernőt, Nyirő Józsefet, olyan elapadhatatlan költői vénával megáldott íróknak far tóm, akikre büszke lehet a magy.air nemzet. Szabó Dezső pedig akkor lesz román iró, amikor a patak gondol egyet és visszafelé folyik . . . Újból a Manóié Mesterre terelem a szót. A svájci román konzulátus hivatalnoka szerényen kezembe nyom néhány újságot. A legelőkelőbb német svájci lapok példányai. Elragadtatással imák Manóié Mester svájci szinrebozataláról. A National Zeitung Baselból azt irt') Curtea de Arges megbolygatott lelkű építőmesteréről, hogy ő » mai kor egyik apostola, aki a teremtő szere tetet müvében örökítette meg, feláldozva, nem az akár ki-asszonyt, hanem azt, aki a legkedvesebb az életében, Mirát, a napsugarat, az asszonykacagást — az Alkotásért. » Amint nézem ezt az aszkótaszerü embert, arra gondolok, hogy a Jövő Curtea de Argesának építőmestere sokat tehet azért, hogy Románia külföldi diplo máciájában segítsen kibogozni azt a csomót, ami egyelőre nem engedi közelférkőzni egymáshoz a népek lelkét. Seidner Imre. Â kémia legújabb vívmánya szerint fest, tisztit, CZINK, CLUJ.
