Keleti Ujság, 1930. május (13. évfolyam, 97-120. szám)
1930-05-08 / 102. szám
Till. JäTF. 103. BZ AM. "! Akkor vegyen Akar Ga jjé gfépselymet cS®Ig©siM ??? Ctttiermann gép§elfii8©t RlsÉpíistíst $sz Halála: Em»Ruei Wîsner, Byeureşts, ioiÉíanl 0. íllég a sétatéren is portenqer fogadta a kolozsváriakat — Levél a szerkesztőhöz — Igen tisztelt Szerkesztő Ur! Szíveskedjék megengedni, hogy a kül- és belpolitika sebes örvénylése mellett helyet^ kérjek ennek az azoknál szimplább, de a tüdőnkre nézve valamivel fontosabb s ha nem is irodalmi, de mindenesetre esztétikai (város-esztétikai) kérdés számára. Szerkesztő úrtól csak nehány percet veszek el e kézirat elolvasására, a szenzációktól is nagyon szerény helyet fogok elvonni, ellenben, ha igaz a statisztika, úgy százezer ember s köztük sokezer gyermek tüdejét segíthetjük né- mikép megóvni a tüdővész izgága bacillusaitól, vagy legalább is azok rohamos terjedésétől. Természetesen, a porral fog kezdődni keservem. Ezúttal azonban nem arról a porról lesz szó, amelyikkel a város bármely pontján s minden uceáján állandóan s bőven el vagyunk látva, hanem arról a speciális porról, amelyik a sétatéren, a városnak ezen a folyton emlegetett s mind több és több költséggel rendezett s mégis rendezetlen „büszkeségén“ szokott szürke felhőként letelepedni. Minthogy pedig a pornak az a természetrajza, hogy csak olyankor szokott felszitálni, amikor a forgalom is emelkedik, ennélfogva jelen alkalommal csak a délutáni és esti órák porfelhőiről beszélek. Ezt pedig mindenki tapasztalhatja, aki délután hat órától a sétatéren akar némi üdülést szerezni napi robotja után. Én is igy találkoztam vele. A napokban történetesen a sétatérre vitt utam. S mindjárt a színház előtt olyan porfelhő fogadott, hogy sokáig nem tudott senki átmenni a sétatér túlsó oldalára. Első pillanatra mindenki azt hihette, hogy az újfajta gáz-hóboru kataklizmájába jutott. Minthogy azonban hadüzenet tudtommal mindezideig nem történt, rá kellett jönnöm arra, hogy az egész porfelhőt csupán az autók száguldása idézi elő. Néhány bátor ember megkísérelte, hogy áttörjön a sürü kárpiton, ami sikerült is nekik, de rövidesen ők is csüggedten tértek vissza, mert a sétatéren lehetetlen volt a mindenfelől omló por miatt önzetlenül s egészségük veszélyeztetése nélkül végigsétálni. Én magam a felsőlcányiskola felől igyekeztem kikerülni ezt a por tengert. Azonban sajnos, tervem nem sikerült. Mert itt nemcsak portenger fogadott, de amikor egy autó száguldott el mellettem, egyszerre olyan zápor hullott rám, mintha az ég csatornái eredtek volna el. Pedig nem. Csak az utón ólálkodó zöldszinü, piszkos pocsolyák fröcs- csentek fel. Kutyabagoson nem hiszem, fhogy a biró rég ne töltette volna fel a falu uccáját, ha igy nézne ki, mint a sétatérnek a felsőbbleányiskolához vezető útja. De hogy Szerkesztő ur nehogy azt higyje, mintha nem volna igazam, ha a végín is, ime, tabuul hivom magát Mihali polgármester^, aki éppen akkor kocsizott ki nejével a sétatérre, amikor én keserves tapasztalataim a ruhám zöld szennyel való besározása után visszatértem a sétatérről. Elhiszem, hogy a kövér csézásnak sikerült két gyönyörű lovát minden veszedelem nélkül áthajtani a porrengetegen, de nem hiszem, hogy Mihali polgármesternek ne jutott volna eszébe sokszor-sokszor az öntöző-kocsik holléte, az autók szabad versenyfutása a sétatér mindhárom utján s nem hiszem, hogy ne esett volna meg a szivük a sok gyermekkocsi láttán, amelyben a tuberkulózis claudiopölieüsis a speciális (kolozsvári tuberkulózis) elitéit kis áldozatai küzködhettek a tüdejükbe áramló porgoinolya- gokkal. Mivel pedig ennyi balszerencse s kálváriajárás után most már pláne szükségét éreztem egy kis felfrissülésnek, gondoltam, átmegyek az Er- zsébet-séta útra. De téved, aki azt hiszi, hogy itt különb állapotok y annak. Már mindjárt a gondnoki épületnél rájöttem naivságomra: kár volt a rendes utón jönnöm, a kerítés helyén is feljöhettem volna, nem lévén úgy sem kerítés, azon a részen. Aztán az egykori szerpentin-utat kerestem. De annak már a nyomát is legfeljebb, ha a régi bennszülött Kolozsváriak fedezhetik fel, úgy keresztiil-kasul van úttal gyalogolva, ez az egykori szép sétahely. Természetesen karfák sincsenek. Szédülős hölgyek a tetőn észrevehetetlenül ott hagyhatják lovagjaikat s valahol lenn a mélyben találkoznak majd újra. De aki pad után érdeklődnék, azt ki kell kacagnom. Üljön otthon az ilyen nyápic kényeskedő. Fenn a sétány végén egy-két parcellát fiatal fa-csemetékkel ültettek be. De arra már senki sem gondolt, hogy időnként szél is szokott járni erre felé s a csemeték ahány darab, annyifelé hajladoznak, legalább is addig, nmig egészen ki nem tépi a szél a földből. Dohát ki törődnék szegény facsemetékkel, mikor az adófizető polgárok csemetéivel sem törődik senki, sőt magukkal az adófizetők egészségével és testi épségével sem. Ezek után pedig még csak ennyit: igazán fogházat érdemelne mindenki, aki még azt meri mondani, hogy: „Szép város Kolozsvár.“ (snl.) 7üég nincsen ... Interjú a Vígszínház öltözőjében a legfiatalabb pesti színésszel, aki a kolozsvári iskolapadból ugrott át Magyarország első színházának tagjai köze (Budapest, május 6.) Egy színházi képeslapban találkoztam először vele, illetve csak a fényképével. Az arca valóban ismerős volt, de az aláírást meg sem néztem. Hogyan is gondolhattam volna arra, hogy ez a kolozsvári1 húszéves fiú a Vígszínház újdonságában főszerepet játszón? Aztán az egész dolog kiment a fejeimből. Másnap délelőtt találkoztam egészen véletlenül az uceán egy Kolozsvárról idevetődött fiatalemberrel. Sok mindenféléről beszélgettünk és egyszer csak felvetődött a Predics Laci neve. Predics László= Perényi László. Most derült ki, hogy a színházi újság fényképe jogosan támasztott fel bennem reminiszcenciákat, mert a Vígszínház ünnepelt ifjú vendégművésze tényleg azonos kolozsvári barátommal. Régóta tudtam színészi ambícióiról. Arról is hallottam, hogy váratlanul hátat fordított Erdélynek és felment a magyar színészek Mekkájába. Két évig a közkatonák sorában volt. A színpad rangfokozatában nem kötik törvények az előléptetési sorrendet, csak úgy, mint a háborúban. Perényi Laci kitüntette magát a harcban, a veszélyes feladatot vállalta, kitünően megoldotta és egyszerre a magas sarzsik viselői közé emelkedett. Ez talán túlzásnak látszik, de még sem az, ha az ember a budapesti lapokat olvassa, amelyeknek elismerő sorai közül csak ezt az egyet emelem ki: „érdemes volt „Az ifjú pásztort“ előadni, de csak azért, mert felfedeztük Perényi Lászlót.“ Felkeres tem. Predics Lacit, illetve Perényi Lászlót az öltözőjében. Éppen készülődik az előadásra. Maszkirozás közben lopom meg és amint nyílik az ajtó, kíváncsian tekint az ajtóval szemben levő tükörbe. Látom az arcán, hogy megismert és ölül a találkozásnak. Egy kissé, mintha elpirulna. Még nem szokott hozzá az újságírói ostromokhoz és szemmeillátliatóan jólesik neki, hogy bennem nemcsak ismerőst, hanem kolozsvári újságírót üdvözölhet. Egy kissé akadozva, de jókedvűen mondja: — Vizsgaelőadásunk volt a szinakadémián. Gárdonyi „Annuska“-ját adtuk. A nézőtéren az izguló, aggódó, pesszimista és optimista hozzátartozók között a budapesti színházak igazgatói hideg szívvel, nem sok jóakarattal. Meghívták őket a vksgaelő- adásra, hát eljöttek. Az előadás simán folydogált. A közönség lelkesen tapsolt. Nekem is, másnak is. Másnap telefonon felhív Jób Dániel ur, a Vígszínház igazgatója és udvariasan felkér, hogy látogassam meg a színházi irodában. Még aznap megkaptam Az iifju pásztor szerepének kéziratát. — Itt közbe kell vetnem, hogy a Vigszinház jelentkezésre szólította fel azokat a fiatal színészeket, akik hivatást éreznek magukban Az ifjú pásztor“ ban az én szerepem eljátszására, hogy jelentkezzenek. Jelentkeztek is bőséggel. Szerződést azonban senki sem kapott. Ekkor látott meg engem Jób igazgató ur és igy jutottam váratlanul a vaskos szerepkönyvhöz. És beteljesedett a közmondás, az áldás néha valóban esőstől jön. Nemcsak egy jó szerepet kaptam a Vígszínházban, hanem a Nemzeti Színház is szerződési ajánlatot tett, egyelőre egy esztendőre. Persze örömmel ed is fogadtam, (Még nincs húszéves és a Nemzeti Szinhás tagja, a Vigszinház vendége. Éppen elég egy most induló szinészkarriemek.) Perényi László tovább folytatja: — Két hét múlva aztán meg volt a premier. Természetesen zsúfolt ház. Hogy az emberek kiváncsiak voltak a darabra, az lérthető, de körülbelül sejtem, hogy ream már nem voltak olyan kiváncsiak. (Furcsán ihatna, ha ő mondaná, ami most következik, tehát ezt már e sorok írója mondja: A felvonásközökben mindenki csak Percnyiről beszélt. Ma már a Perényi név levetette az ismeretlenség normaruháját és a közismertség és népszerűség csillogó palástja borul rá.) Beszélgetés közben kiszaladt a számon: — Nagy szerencse kellett hozzá. — Nem szerencse kérdése ez barátom, — mondja Perényi László — kitartás és munka. Két Övig statiszták között vergődni, a statisztéria morzsáiból élni és minek tagadnám: többet koplalni, mint jóllakni. És emellett tanulni, rengeteget tanulni. A szioiakadémia nem könnyen adja az elismerést. Komoly iskola ez, ahol sokat követelnek a szini növendéktől, nem elóg a tehetség, szinte olyan fontos a vasszorgaíom. — És a legközelebbi szerep? — Szent .Imre herceg szerepe a Nemzeti Színházban. (Ismét főszerep, még pedig Magyarország legelső színházában. És hiába, mindig arra kell gondolnia az embernek: még nincsen húszéves.) Aztán arról beszél, miből is áll az a statisztéria. Nem a nagy színházakban, mert erre nincs mindig alkalom, enni pedig mégis csak kel minden ■nap. Fellépni külvárosi mészárosok klubjában, műkedvelőket oktatni, válogatás nélkül játszani szerepeket a liftes boytól Shakespeare hőséig. És milyen sovány reménység int a küzdés végén: a vizsgaelő- adás kívüle még csak egy fiatal színésznek hozott szerződést. A fizetése most nagyon szép. Nem starméretü, de erdélyi viszonylatban annak is nevezhetnők. Megszólal az ügyelő csengője. — Most én következem. Sietnem kell, mert ilyen fiatal színészhez, mint amilyen én vagyok, úgy illene, hogy már öt perccel a jelenés előtt ott álljon a színfalak mögött. És már szalad is. Egy pillanatra megállók a folyosón. Tapsvihar foszlányai szűrődnek ki a színpadról. Perényi László megjelent a rivaldák előtt és nyiltszini taps fogadja. Szász Béla. AUTÓSOK! fel véteikötelezettség nélküli próbára egy ^ ^ ir* 1»* am' 25—50 százalék- til § JC r § ^al hökkenti az autó w I benzinfogyasztását. — AUTOVIX CLUJ, Str. Berthelot No. 7 m ü