Keleti Ujság, 1930. március (13. évfolyam, 48-73. szám)
1930-03-17 / 62. szám
XnLEVF. 62. SZÁM. Az erdélyi rAx aradi, tnarosvásárhelyi és más városok magyar színházaival kapcsolatosan kellemetlen híreket olvasunk, amelyek ismét időszerűvé teszik az erdélyi magyar színjátszást, noha annak válsága immár tiz esztendeje időszerű. Szellemi életünknek csaknem minden terén — dacára a legtiszteletreméltóbb és legheroikusabb erőfeszítésnek — leromlás mutatkozik, de ez a leromlás éppen a színjátszás terén a legszembetűnőbb. A színjátszás nemcsak nálunk, de az egész világon válságban van és e válságnak távolról sem a film az okozója. Egyik nem p^o’hatja a másikat. Az egyik r mechanizmus, gép, a másik: eleven kapcsolat a színész és közönsége között, a dinamikus élet maga, amely ott születik meg és ott vérzik el a színpadon. Nem lehet tehát azt állítani, hogy az erdélyi közönséget a film. rádió, vagy amint sokszor ez is argumentumképpen szerepel, a sport vonatkoztatják el a színháztól, hiszen nálunk a magyar színjátszás több, mint a szórakozásnak egy neme, de a kisebbségi öntudat föntartója és élesztője is. Itt álljunk meg egy pillanatra. Az erdélyi magyar szinészet a nemzetmentő problémák között szerepel a múltban, születésének böícsoko- rában is és szerepel ma is. De akkor, egy elné- metesedett, minden külföldi kulturkapcsolatok- tól távol álló, könyvek és sajtónélküli világban már hatóereje meg volt abban a pillanatban, amikor magyarul szólalt meg. Ha a teátrumok a magyar anyanyelvet propagálták, népszerűsítették, pallérozták, már ezzel is jó szolgálatokat tettek. De ma? Erdélyi színtársulatnak nem lehet kizárólagos létjogosultsága az, hogy magyar anyanyelvű tagokat szerződtet és magyarnyelvű darabokat mutat be. A közélet sokkal differenciáltabb ahhoz, hogy az erdélyi magyarság ányanyelvragaszkodasa néhány operett-előadástól tétessék függővé. Az iskolák, a sajtó, a könyvek, a szabadelőadások, politikai napimünKa jobban elvégzik az anyanyelvnek töretlen1 fönnmaradását, mint azt a különben rokonszenves bonvivánok magánszámai. A régi magyar néző izt, kellőmet lophatott le ogy Kocsi Patkó Jánosnak, vagy egy Laborfalvi PóSánalc ajkairól, ugyanezt azonban aligha találja az erdélyi ma színészeinél. A magyar színésznek munkája, vergődése, tragédiája, missziója ma is időszerű, csak ezt a szót ne használjuk vele szemben, hogy „histrió“. Annak a pátosznak, amely a száz év előtti állapotokhoz méri a helyzetet, akkor, amikor a helyzet már nem ugyanaz, nem kell sokat magyaráznunk, nincs nagy létjogosultsága. Az erdélyi magyar színésznek szép értékei nem abban csúcsosodnak ki, hogy „thespis kordáján“ bandukol még ma is, hogy szerepet visz le oda, ahol eddig színtársulatok nem működtek, — a színjátszásnak ezt a kezdetleges mikéntjét elvégzi a szerencsére mind nagyobb számban és színben kibontakozó műkedvelői gárda is. A mai erdélyi magyar színészetnek a legnívósabb előadásokat kell produkálnia, a legmagasabb színvonalon álló együttessel kell brillíroznia, komoly irodalmat kell bemutatnia, mert az erdélyi közönség, a kisebbségi érdek az anyanyelv puszta szolgálatán túlmenő akaraterőkifej lést követel meg és ha ezt nem találja, úgy semmiféle hazafias jelszóval nem lehet vele megértetni, hogy a Nótás kapitánnyal áll, vagy bukik az erdélyi magyar közműveltség. A paradoxon tehát a következő: a színigazgatók azt mondják, hogy azért nem tudnak jobb együttest összeállítani, mert nem pártolja őket a közönség, a közönség pedig azt mondja, nem pártolom őket, mert nem érdemes pártolni. E circulus vitiozus folyton növekvő arányai mellett ma már ott tartunk, hogy az erdélyi magyar szinészet válságának legmélyebb fokára jutott. Az egy állandó állomáshoz kötött színtársulat hova-tovább fikcióvá vált. Éves szezonok múlnak cl anélkül, hogy egy Shakespeare-t, vagy egy időálló klasszikust kapnánk. Amerikai gyorsaságra emlékeztető ügybuzgósággal minden második nap egy premier, amely termesztésén nem leltet jó, mert egy előadáshoz próbák kellenek, a színész pedig nem kapja meg a próbát. Olvassuk egy újságban, hogy például Molnár Ferimének. „Egy, kettő, három“ című egy felvon ásosát közel 150-szer próbába el egy l’iillcnberg! és csak akkor lépett a közönség elé. Hát hogy peregjenek akkor a mi előadásaink, ahol még csak nein is Pallenbergek játsszák a szerepeket ?! Az a színész, aki hivatva van drámákban vezető szerepet játszani, alig kap többet fizetésben, mint egy jobb gépirókisasszony, vagy hivatalnoknő. A távoli vidék „Laborfalvi Rózái“ prostituálják magukat. különben éhen halnak. Ha az utolsó tiz magyar színészet válsága Irtat Ligeti Ernő esztendő erdélyi színészi adalékait összeszednék, egy rémregény kontúrjai bontakoznának ki a szemünk előtt. Szinte masram előtt látom most a színigazgatókat, akik gúnyos mosollyal intenek le: konstatálni, az könnyű! Tessék tanácsot adni! Tessék megmondani, hogy hol vari a baj! Könnyű beszélni bele a világba, Pirandellokat diktálni, ..irodalmat“ követelni akkor, amikor az ember ott ül az üres kasszánál és a küszöbön az éhező színészek sorfala türelmetlenkedik. Nem vitás, hogy egyelőre magunkévá kell tennünk a színigazgatónak azt az álláspontját, hogy még mindig jobb, ha nap-nap után gör- lök lejtenek a világot jelentő deszkákon és ha Feld Matyiik adnak hébe-korba egy kevésbe életszérumot, mint az, ha véglegesen kihunyt a magyar rivalda fénye és semmi sem történik. Már azért is. mert e színházak, ha szűkösen is, do kenyeret adnak a tagjaiknak. De talán e mellett az olcsó érvelés és megoldás mellett léie- zik még egy más megoldás is. Tulmenne e hozzászólás keretein, ha izekre szednők a problémát és minden jelenségre külön rámutatnánk, minden oldalról külön megvitatnék a kérdést. Talán egy merész átcsoportosításra van szükség. s mely egészen uj csapásokon indulna el s szembehelyezkedne az eddigi közfelfogással. Abban a pillanatban, amikor az erdélyi magyar közönség egyeteme felismeri annak a feladat megoldásának szükségességét, hogy komoly színészekre, komoly irodalmi produktumokra szükség van, már kiemelödik a kérdés eddigi lanyhasá^ából, eddigi sivár érdektelenségéből és mindnyájunk megoldásra váró szívügye lesz belőle. Lassanként közeledik ennek a színházi szezonnak a vége is. Talán már a nyáron megkezdődnek az uj harcok az uj koncessziók iránt. Mindazoknak, akik az erdélyi magyar színészet jövőjében egy kisebbségi és egy kulturális összefüggést keresnek és kívánnak, még egy végső, halálosan komoly erőfeszítést kell megtenniük abban az irányban, hogy legyen-e erdélyi magyar ; színészet — vagy ne legyen Vissza kell térni a Clemenceau-levélhez! A kisebbségi jogkezelés elferdült útja — Szász Zsombor kifejti, hogyan juthatnak el a kisebbségek a nemzetközi jogorvoslat döntő fórumához (Kolozsvár, március lő.) A kisebbségi törekvések jogi alapjait eddig inkább csak a tudományos elméletek magas, de többé ke- vésbbé bizonytalan régióiban volt .szokás tárgyalni. Éppen ezért számíthat az érdekeltek ködében általános figyelemre Szász Zsombor-nak, egykoron erdélyi országgyűlési képviselőnek, ezidőszerint a kisebbségi kérdéskomplexum jeles magyarországi művelőjének eredeti állásfoglalása, mely a német kisebbségek nemzetközi folyóiratában, á Nation diid Staat egyik legutóbbi számában látott napvilágot. Szász á kérdést az alkalmazható jog 'szempontjából fogja meg s élosdinéjü jogászi fejtegetéssel világítja meg az utat, melyen » belföldi jogorvoslatok rendszerén keresztüli a nemzetközi .jogorvoslat döntő fórumához el lehetne jutát, ha —- a, jóakarat a kisebbségi kérdés orvoslásához megvolna. A Paderevszky levél Szász abból az ismeretes levélből indul ki, melyet a béketárgyalások idején Cle- raencean a lengyel köztársaság első elnökéhez, Faderevszkybez intézett, A lengyelék tudvalévőén, csakúgy mint a többi érdekelt utódállam, vonakodtak a kisebbségi egyezményt aláimi, miután a kisebbségeklakta vidékeket már biztos birtokukban érezték. Clemenceau ebben a történelmi nevezetességű iratban arról beikéi, hogy a múltban alkalmatlannak bizonyult az az eljárás, mellyel a nagyhatalmak bizonyos államokat » társadalmi rend érdekében vállalt szerződéses kötelezettségeik betartására szori- tani igyekeztek. Az intervenciónak e jogával a nagyhatalmak politikai érdekekből gyakran visszaéltek. A kisebbségi szerződéseknek ezzel szemben az a céljuk, hogy ezeket u kötelezettségeket a politika légköréből kiemeljék és döntőbíróságokra bízzák. Vagyis, hogy a szerződések régen te szokásos laza deklarációit oüyan formával cseréljék fel, mely perrendszerii eljárásnak alapját képezheti. A zalait azonban, mig a békekonferencia a kisebbségi egyezmény első szakaszától a tizenkettedikig eljutott, elfelejtette ezt a kitűzött célt. Csak azokra az ellentétekre gondolt, melyek a szerződő felek—: vagyis a győző államok — között felmerülhetnek e kérdésben s megfeledkczrtl a lényegről, azaz az államok és a kisebbségek között felmerülő viták kérdéséről. Így került a kisebbségi panaszok végső eldöntésének joga bíróság helyett, eminensen politikai, testület, a népszövetségi tanács elé. Ezzel pedig a kisebbségi viták perrend- szerü kiképzése természetesen teljesen háttérbe szőrűit. Ez a helyzet — Szász Zsombor véleménye szerint — kizárja azt, hogy a kisebbségi panaszok'körüli mai. eljáráson akármilyen toldozással javítani lehetne, mindaddig, mig vissza nem térünk a Paderevszky-féle levél intencióira. A visszatérés útja A következőkben Szász ennek a visszatérésnek az útját mutatja meg s amit erről mond, annyira egyszerű és világos, hogy azonnal meggyőzhet mindenkit Ha a szerződésekkel kötelezett államok legelső kötelezettségüknek eleget tesznek, vagyis ha e szerződésekben vállalt kötelezettségeiket tételes törvénybe iktatják, a kisebbségek olyan jogokhoz jutnak, melyeket a közigazgatási bíráskodás utján keresettel is érvényesíthetnek. Erre számos példa van már eddig is. Tgy a Csehszlovákiában a legfelsőbb ko* igazgatási bíróság a kormáuyhatóságok követelésével szemben kimondotta, hogy ;> nyelvtörvény rendelkezései szeriül német nyelvű községek nem kötelezhetők csen nyelvű levelezésre cseh községekkel. Szász — román példára is hivatkozik: arra. hogy a kolozsvári tábla a Vörös Kereszt kórházat a hatósági erőszakkal sze mben vissza- Ítélte magyar tulajdonosainak. Azt nyilván cl sem tudja képzelni, hogy ez a bírói döntés máig sincsen végrehajtva, mivelhogy minálunk az állammal szemben végrehajtást vezetni nem igen lehet, anélkül pedig;eddig a magas birói ítéletnek semmi gyakorlati erkölcsi hatása a hatalom ke zelőire nem volt. Annál találóbb azonban ez a példa arra a javaslatra, mellyel Szász ezt a belföldi eljárást a nemzetközi döntőbíráskodásba be akarja kapcsolni. Azt mondja ugyanis a továbbiakban, hogy előfordulhatnak mégis olyan esetek amikor ez a legfelsőbb birói döntés ellentétbe kerül a kisebbségi szerződések alapelemeivel. Vagv az Ítélet végrehajtása körül jelentkeznek akadályok. Ez esetben egyszerűen meg kell nyitni az utat a hágai állandó nemzetközi bíróság elé. Yagvis
