Keleti Ujság, 1930. február (13. évfolyam, 24-47. szám)
1930-02-03 / 26. szám
XIII. «VF. 28. SZÁM. 13 vmmaa^mmamaam Műkedvelők országos versenye Irta : Nyirő József Az erdélyi magyar kultúra öntudatos, jövőmentő egységes elgondolásából még mindig hiányzik egy fontos tényező: a „műkedvelők“. Alig van pedig község, ahol a tél folyamán legények, leányok, tanitó, pap, vagy más hozzáértő vezetésével ne játszanának „színházat“ és ezek a műkedvelői előadások hosszú ideig gyönyörű- élménye marad nemcsak a szereplőknek, hanem a falu apraja-nagyjának. Kulturális, nevelő hatásukra fölösleges is rámutatnunk, annyira evidens. Aki látta, ritkán feledi el a ragyogó, boldog arcokat, azt a belső szent tüzet, amely a falu egyszerű gyermekeinek lelkét áthatja, az ezüstösön pergő, tiszta, szép anyaszót, a még ösztönös művészetet, amely természetes önmagamegnyilatkozásával a még primitiv, de lényegében igaz, szép és a romlatlan ember egy-egy gyönyörű inkarnációja igen sok esetben. Erdélyben múltja, mondhatnám patinája van a műkedvelői előadásoknak, de jelentőségük különösen kisebbségi helyzetünkben nőtt meg, amikor ezerszer meg kell becsülni és védeni minden ajkat, amelyről a magyar szó elcsendül. Sejtekben nőtt üde virágok voltak eddig ezek, amelyeket a népnek művészet utáni szom ja és a természetes tehetségek ellenállhatatlan ereje teremtett anélkül, hogy a templom árnyékán túl terjedt volna hatásuk, de a falu szellemiségének, kultúrájának szempontjából sokat jelentettek különösen akkor, ha nem hiányzott a vezető, aki egy ilyen eredetileg szórakozásnak szánt „szin- - házjátszás“ nevelő hatását öntudatositani és megrögziteni tudta. Ma már ezek a „magasabb magyar kulturális szempontok“ túlságosan magasra is nőttek, de komoly tényezővé vált általuk a mükedvelés is annyira, hogy kisebbségi életünk berendezkedésének egyik fontos faktorának kell tekintenünk, mint a dalt. A dal jelentősége ma már nem múlik el sem a szivekből, sem az öntudatból a hang eltűnésével. Százezrek dalolnak ma olyanok is, akik — énekelni nem tudnak. Ennek felismerése már megtörtént. Az irodalomból'még él a népmese, vagy legalább is feltámad minden évben szép téli estéken. A könyv, a lap azonban már ritkábban jut el a hegyek, erdők mögé zárt, magános falvakba, de itt-ott eljut, vagy legalább is igyekeznek eljuttatni. A műkedvelői előadások megszervezésére, kultúránk javára történő egységes felhasználására azonban eddig alig gondoltak. Kétségtelen, hogy a színjátszás válságban van. Fölösleges a színigazgatók sirámait megismételni, az üres, kongó „házakat“ emlegetni. A szinház mint üzlet bukófélben van, mint művészet azonban, legalább lehetőségeiben, nincs. Az alakitó művészet, ha igaz, ha őszinte, mindig fennmarad, amig ember él a földön. A magyarságnak, még az egyszerű népnek is, kell a szinház, csak az nem kell, amit benne „adnak“ és sokszor, akik adják. Az erdélyi magyar színjátszást mindig is úgy tekintettük, mint kultúránk egyik lényeges fókusát és vártuk azoknak a feladatoknak megvalósítását, amelyek jelenlegi helyzetünkben elkerülhetetlenül adva vannak, annál inkább, minél jobban emlékeztetnek a színészet őskorára, akármennyire naivak és primitívek is, igy — távolabbról nézve. Távol áll tőlünk, hogy a vidék — még olyan hires műkedvelői között is, Dérinéket, Kocsikat, Patkókat, Szentgyörgyiket keressünk, bár ki tudja, nem rejtőzik-e közöttük egy-egy eredeti őstehetség. Nekünk sokkal fontosabb ennél, hogy fejlesztéssel, irányitással megmentsük és a jövőre még elevenebbé, maradandóbbá tegyük azt a kulturális és művészi hatást, amelyet a maguk kis körében ma is kifejtenek. Elengedhetetlen fontosságú, hogy a magyar szellemű dráma, vígjáték, sőt — operett is eljusson a legkisebb faluba is és neesak külföldön tegyen csodát, hanem elsősorban itthon. Talán meg fog születni végre az a magyar dráma, amely nem papirfigurák mozgatásával, némi stílusgyakorlattal, elképzelt, szűk látókörű helyzetekkel, vagy érzékekre és szekszualitásokra pályázó trükkökkel, vértelen szellemeskedéssel, kávéházi fordulatossággal, blazirt ürességgel kéri a pénzemet a magyar kultúra nevében, hanem igaz és emberi magaslatokon a ma megrázó problémáit, húsból, vérből álló embereket, engem, téged, őt és minket állít a deszkákra hittel teljes meggyőződéses művészek alakításában. Ezeket a darabokat várjuk. Én sírni, örvendeni, megrendülni, felemelkedni, tiszta élvezettel érezni akarok a színházban és nem akarom elfeledni, hogy mi történt ott azután sem. Az ilyen darabok maguktól elmennek az emberek közé és nem kell nekik megtévesztő ujságreklám, direktor-protekció. Mindez ma még nincs. A dráma és színház haldoklása mellett sem nélkülözhetjük mindazt, ami a magyar színjátszás és dráma történetében eddig nagy értéket jelentett. Ennek a szempontnak elgondolása is előtérbe hozza a műkedvelői előadások jelentőségét. Ha nincs más mód, újra visszahúzódunk a csűrökbe, színekbe. Talán sokaknak az érzésével találkozom tehát, ha ezek után felvetem a szükségességét a (Kolozsvár, február 1.) Panait Istrati keserű vallomással kezdi könyvét, melyet 16 hónapos oroszországi tartózkodásának benyomásairól irt. Legyőzöttnek vallja magát. Legyőzőiteknek pedig azokat tartja, kik életük alkonyán ellentétbe kerülnek a maguk osztályával. az igazságnak érzete azonban arra kényszeríti őket. hogy folytassák érettük a harcot. S valóban az első amit erről a könyvről minden tárgyilagos olvasónak meg kell állapítania. az, hogy egyáltalán nem adja fel azt a harci állást, melyben szerzője a polgári társadalommal szemben áll. Másfelől pedig ennek a rendkívül érdekes könyvnek szinte minden oldalán újra meg üjra meggyőződhetünk arról: Panait ístrati-nak, a hajdani brailai napszámosnak sok oka van arra, hogy ellentétben érezze magát pártjával, főként azonban azokkal a módszerekkel, ahogyan az orosz kommunisták ma a szociálizmus megvalósításáért küzdenek. Az erkölcsi csőd Azok az írások, melyek eddig az orosz szovjetek uralmát igyekeztek Európa számára megfesteni, legnagyobbrészt a kommunista vállalkozás gazdasági nehézségeire mutattak reá s annak csődjét igyekeztek kimutatni. Avagy a kommunista doktrína vallás- és erkölcsellenes kirohanásairól festettek képet. Ha a kommunizmus ellenségei között hitelre is találtak ezek a könyvek, a hatásuk soha sem volt nagy, még ezeknek a körében sem. Mindig fölöttük lebegett a gyanú: vájjon mennyi benne az ellenpropaganda számitó túlzása? Innen van talán az. hogy újabban — épen polgári oldalról — egyre több megértés és elismerés fogadta az oroszországi gazdasági eredményeket. Az u. n. haladó polgári szellemet képviselő lapok és folyóiratok — itt Erdélyben is — egyre sűrűbben kezdtek olyanformán beszélni, hogy a szovjetekkel immár számolni kell. Vagyis meg kell valahogyan találni az utat, ha másképen nem megy, engedmények árán az együttműködésre. Panait Istrati, a kommunista, természetesen egészen más oldalról nézi mindazt^ ami Oroszországban történik. A számok, melyek az európai gyárost gondolkozóba ejtik, neki kevéssé imponálnak. A gazdasági nehézségeket ő köny- nyen megbocsátja, természetesnek találja. Ő a mindennapi életet nézi. műkedvelői előadások minél intenzivebb felkarolásának. Ahogy megalakultak a dal sservsM- teir > meg kell alakítani a műkedvelő-társaságok szervezeteit is. A már meglevők munkásságának, ambíciójának fokozására pedig meg kell rendezni a műkedvelő előadások országos versenyét minden évben. Meg vagyok győződve, hogy az Erdélyi Irodalmi Társaság a legnagyobb készséggel vállalkozik ezeknek a versenyeknek a megrendezésére a kolozsvári magyar színházzal karöltve. Hozzáértő zsűri Ítélkeznék és nehány dijról is lehetne gondoskodni. A részletek kidolgozása e cikk intencióin kívül esik. A magunk részéről csak ráakarunk mutatni a gondolatra, amelynek fontosságával mindenki első pillanatban tisztában kell, hogy legyen. A Keleti Újság szívesen nyújt teret a kérdésben megnyilatkozó véleményeknek, mert egy ilyen ankét csak teljesebbé és éretI tebbé teheti azt a gondolatot, amelynek születését annak a gondnak, féltő szeretetnek kell betudni, amely kultúránk érdekében mindannyi, unkát eltölt... * S annak a munkásnak mindennapi életét, akinek a nevében és a kedvéért mindez ^ történik. S amit ebből a szemszögből lát, azt két- ségbeejtönek találja. A munkás életszinvonálá- nak alacsonyságát is, (erről külön bővebben lesz szó). Legfőképen azonban: az önkényt, a hivatali romlottságot és jogtalanságot, aminek épen a munkás van a legjobban kitéve. S amit e téren tapasztalt, ezekbe foglalta össze: .......A hazugság, a képmutatás, az árulás. a gyilkosság a megélhetés legegyszerűbb eszközeivé váltak azok számára, kik rájöttek arra, hogy munkával és becsületességgel nem lehet semmire sem jutni. A kapitalista demokrata uralom alatt ezeket a bűnöket a törvény megtorolja. Kétségtelenül, sokszor sikerül igy is a bűnösöknek megmenekülniök, sőt olykor előbbre is jutniok. Hová jutnánk azonban, ha valamelyik jobb vagy baloldali diktatúra mindezt kormányzati rendszerré tenné ... Csak egyetlen napra kellene a szörnyűségeket a szegény emberi nemre szabadítani s tiz generáció nem tudná jóvátenni pusztításait. Mert az ambiciók, az önzés, a fényűzés vágya nagyobb a magát civilizáltnak tartó emberben, mint a vadban. S ama bizonyos parfömgyáros (Coty-ra céloz, ki kommunistaellenes párisi lapokat tart fenn) egyáltalán nem lesz meglepetve, hogy a proletáriátus hazájában az ö gyártmányai alkotják az összes szovjet höl gyek életcélját, a népbiztos feleségén kezdve, az utolsó hisztérikus konsomolka-ig. S a többi életcélok: a selyemharisnya, a szép bunda, a finom lakás, a jó hivatal, szóval mindaz, ami polgári társadalmakban a végső célokat szokta alkotni. Egy külömbséggel... Azzal a siralmas külömbséggel, hogy a polgári „hazában"... nem elég a politikai eretnekség vádja, egyetlen ilyen feljelentés, hogy a börtönbe vagy halálba küldjünk valakit, azt, akinek állására vagy lakására vágyakozunk... s még kevésbbé, hogy az ilyen feljelentőből azután a hatalom pillére válhassék, amint azt, 6 jaj, a proletár hazában látni lehet..." „Hazugság, képmutatás, árulás, py Ikosság" a megélhetés legegyszerűbb eszközei Panait Istrati szerint Szovfetoroszországban — Hogyan mentett meg a haláltól a kommunista iró egy öreg kommunistát, akinek az volt a bűne, hogy szép lakása volt A Keleti Újság cikksorozata a mai Oroszországról — Első közlemény —
