Keleti Ujság, 1930. február (13. évfolyam, 24-47. szám)
1930-02-03 / 26. szám
TIU. tVT. 26. SZÁM. 9 TCUXVtlFfíJái iRODALOMrtMÜVÉSZET M—mtmtiíhiiiiimhiiiiimiiiiii iii uimi in mi ii riiTírminittiíb mrnpr TiTMfrv««nra» A megtámadott Rebreanu széles területű ku cáfolja meg a sértődöttség és mellőzöttség vádjait A magyar-román kulturcserét is programmjába vette — „Szűnjenek meg a színházi koncessziók körüli áldatlan harcok“ — Diplomatikus ny laikozat Szabó Dezsőről aj (Bukarest, február 1.) Beszámolt a Keleti Újság arról az éles támádásról, amelyet a szenátus keddi ülésén Radulescu Motru egyetemi tanár és Bianu professzor, a román tudományos akadémia elnöke intézett a minisztériumok újjászervezése alkalmából létesített uj népmüvelődési szerv, az úgynevezett Népnevelési Igazgatóság és ennek vezetője, Liviu Rebreanu, a kiváló, erdélyi származású regényíró ellen. Az interpelláló szenátor szavaiból, amelyeket többek között láthatólag bizonyos professzionális sértődöttség, mellőzöttség, sugallt, már a támadás természetrajzából eredő egyoldalú megvilágításnál fogva sem lehetett tiszta képet alkotnunk erről az uj alakulatról, amely pedig kulturális feladata és széles jogköre miatt komoly érdeklődésre tartott számot. Felkerestük tehát Li- viu Rebreanut, aki egy hónappal ezelőtt még a Nemzeti Színház igazgatója volt, (ahol egyébként a kolozsvári működéséből Erdélyben is jól ismert Eftimiu Victor drámairó váltotta őt fel) s a következőket tudtuk meg a vezetése alatt álló igazgatóságról. — A támadás, — kezdte Rebreanu, — mely a professzor-szenátorok részéről ért, nem lep meg engem. A régi, általános ellentét ez az irók és a professzorok között. Nézetem szerint az igazi kultúra ott kezdődik, ahol az iskola működése véget ért. És itt nekünk, Íróknak is lehet müvelődést-terjesztő szerepünk. — De, ugylátszik, éppen az a baj, hogy iró vagyok. Ha hivatalnokember lettem volna. vagy akár nyugalmazott néptanitó, nem vonnák kétségbe támadóim, hogy meg tudok felelni uj hivatásomnak. De ezeket a felém kilőtt nyilakat s az azok által fokozott sebeket úgy könyvelem el, mint a születés fájdalmait, az uj intézmény megalkotásának küzdelmes nehézségeit. — Én ezek ellenére is nagy hittel és bizalommal fogok a munkába, amely anyagi eszközeink korlátozottsága miatt egyelőre csak szerény keretek között indulhat meg. Hiszen a rendelkezésünkre álló alap négyötödét a színházak szubvencionálása emészti fel. Az első időben tulajdonképen csak tapoga- tódzó, tájékozódó tevékenységet kell kifejtenünk, annak megállapítására, hogy tulajdonképen mit lehet és mit kell cselekednünk. De máris három egymástól elkülönödött szolgálati ág ügykörébe csoportosítottuk a mun- sát. Az egyik az általános kulturális propaganda, a másik a színjátszás, a harmadik a testnevelés. — Sorra veszem ezeket. Az első szakosztály főként könyvek terjesztésével, népszerű előadásokkal fog foglalkozni, eljuttatván a művelődés áldásait a legtávolabbi falvakba is. Valami általános kulturszomj felébresztése a szándékom, ami nálunk óriási területeken hiányzik és ami minden igazi művelődésnek alapja. — A másik a színjátszás. Színházak, mozik tartoznak ide s ezeknek általánosítása itt a főtörekvésem. A falusi színházat kell megvalósítani; a falusi mozit. A rádiónak az eldugott tanyákba való eljuttatását. S ennél a pontnál belekapcsolódik működésünkbe a kisebbségi élet, a kisebbségi probléma is. Minden igyekezetem oda fog irányulni, hogy amennyiben lehetséges, megszűnjenek a magyar színjátszásban az utóbbi időben tapasztalt visszásságok, hogy a színházi koncessziók körüli áldatlan harcot nemesebb és egészségesebb művészi törekvés váltsa fel, hogy a társulat-alakitási engedélyeket kellő időben megkaphassák az igazgatók és zavartalanul, I reális értékű kulturmunkát fejthessenek ki... Általában szeretném, ha a kisebbségi élet minden olyan kulturszervével, amely valamely vonatkozásban a vezetésem alatt álló igazgatóság hatáskörébe tartozik, kollektiv, harmónikus tevékenységet folytathatnék. — És erre alkalmat nyújthat nekem a népnevelési igazgatóság harmadik ügyosztályának munkaprogrammja, amely a kultur- egyesületek, sportegyesületek erőfeszítései mellé kívánja helyezni a maga munkásságát. Bizonyos mértékig támogatást is jelent ez, de semmi esetre sem beavatkozást ezeknek az egyesületeknek belső életébe. Nagy hiba volna ugyanis túlzott állami támogatásokkal megbénítani a magán-kezdeményezést, lan- kasztani az egyéni iniciativa lendületét. Nézetem szerint a magyar közélet is kárát vallotta annak, például Erdélyben is, hogy igen nagy mértékben számított az állami segítségre, aminek a rezsimváltozás utáni elmaradása bizonyos rázkódtatást jelentett a magyar egyesületek kulturtevékenységében. Itt ellenvetésekkel szakítottuk félbe Liviu Rebreanut, hivatkozva azokra az erdélyi kul- turegycsületekre, amelyek a maguk erejéből gyönyörű eredményeket értek el s amelyek ma nem is volnának rászorulva az állam támogatására s csupán azt kívjánják, hogy szabad erőkifejtésükben, eszközeik felhasználásában, vagyonuk élvezésében he gátolja őket az államhatalom. Liviu Rebreanu igy tér ki a vita elől: — Szeretném, ha a romániai kulturegyesüle tek működését, legyenek azok románok vagy magyarok, nem befolyásolná politikai szempontok érvényesülése. Nincs semmiféle sem nyilt sem rejtett érdekünk, hogy a magyar és általában a kisebbségi kultúrintézmények, egyesületek működését gátoljuk. E pillanatban sajnos, még nem ismerem eléggé a helyzetet, még nem léptem összeköttetésbe az egyesületekkel, de fel fogom hívni őket, hogy közeledjenek ők maguktól hozzám és én mindenben rendelkezésükre fogok állani, amiben segítségükre lehetek. — Meg vagyok győződve, hogy komoly és őszinte kulturközeledés lehetséges a több ség és a kisebbségi népek között. Ennek a kulturközeledésnek útjait én egyéni kezdeméA magyar zenekorzer- vatórium szimfonikus hangversenye Zsizsmann Rezső, ez az izig-vérig muzsikus- ember, — aki Marosvásárhelyen tizenöt éven át volt lelke és megteremtője Hajak Károllyal együtt annak a raagasrendü zenei kultúrának, amely Maros- vásárhely zenei társadalmát magasan kiemeli a többi erdélyi városok közül: pénteken este a református theológia zsúfolt közönsége előtt mint dirigens mutatkozott be olyan hatalmas teljesitmény- nyel és sikerrel, amire alig volt példa Kolozsvár zenei életében. Zsizsmann Rezsőt, mint orgonamü- vészt már régen ismerjük és arról is tudunk, hogy nemcsak itt Erdélyben, hanem külföldön is úgy emlegetik nevét és művészetét, mint az orgonamüvé- szek egyik legkiválóbb képviselőjét. Külön élmény volt a nagyszabású zenei teljesítmény műélvezetén kívül és annak szerves tartozékaképen megfigyelni, hogy milyen sznggeráló erővel és az akaratátvitelnek milyen, szinte hipnotikus hatalmával tudta önmagával és a megszólaltatott müvekkel összekapcsolni és az összhang egyöntetű teljességével fé- kentartani és szárnyrakelteni a hatvan tagból álló nyezéssel is, de meg jelenlegi hivatásom kereteiben ,is azzal szeretném egyengetni, hogy a román és magyar irodalom kiváló termékeit a legjobb román és magyar írók közreműködésével jó fordításokban juttassuk az olvasóközöiiség kezéhez. Ez a legjobb eszköz a két nép szellemi értékeinek, lelki adottságainak kölcsönös megismerésére. Egyelőre antolo giák készítése vai* tervbe véve, de ez a terv sajnos még meglehetősen elmosódott vonalakban jelentkezik, oly gyöngék az anyagi bázisaink, hogy messzebbmenő • tervezgető- sekbe nem foghatunk, ha nem akarjuk annak a veszélynek kitenni magunkat, hogy összeroppanjunk a túlsók megvalósítás vállalásának súlya alatt. Szándékomban van azonban érintkezésbe lépni erdélyi, sőt magyarországi kiadókkal, hogy mintegy csere alapon román és magyar müvek lefordítását és kiadását lehetővé tegyük. Ez ugyan főként a miniszter- elnökség mellett működő sajtó és propaganda osztály hatáskörébe vág, de tudom, máris vannak megállapodásaink, francia, német és angol kiadókkal, melyekhez hasonlókat azt hiszem annál könnyebb volna magyar kiadókkal létrehozni, mert az erdélyi magyar és román irók között számosán vannak, akik a forditás munkáját szívesen vállalnák és kitünően el is végeznék. A román-magyar kulturcsere gondolata bizonyos áthidalásokkal akaratlanul is ráterelte a beszédet a nemzetcserélés leendő hősére, Szabó Dezsőre. Kettőzötten érdekel bennünket Liviu Rebreanunak c kérdésben való véleménye, részint azért, mert őt a román irodalom magyar ismerői — eddig — a magyar Szabó Dezső névvel illették, részint pedig, mert olyan állami intézmény élén áll, amelyet irók diszkrét támogatásával, irók szine- kura-álláshoz való juttatásával vádolnak. Rebreanu láthatólag kissé kényesnek érezte a kérdést, de azért megtalálta rá a választ. — Nem ismerem eléggé Szabó Dezső írói működését és azokat az okokat, amelyek ezt a válságot előidézhették. De annyit mondhatok, hogy ehez hasonló válságok elég gyakoriak a világirodalom ismert alakjainak életében. Vannak, akik vallást cserélnek, kolostorba vonulnak, elhagyják hazájukat, vagy más ilyszerü módon juttatják kifejezésre azt az ellentétet, amely köztük és környezetük között létre jött. Mindenesetre kissé romantikus lépés ez s nem bizonyos, hogy eljut-e a végső kivitel aktusához. Végeredményben Románia sem eldorádója az Íróknak. Itt is szenvednek, nélkülöznek a toll munkásai és csak igen kevesen vannak, akik nyugodt, gondtalan életet tudnak biztosítani maguknak. Hogy tudomásom szerint biztosított már a román állam valamelyes elhelyezkedést Szabó Dezsőnek? ... Erre azt felelhetem, nem hiszem. Az elhelyezkedés iró számára nem könnyű dolog... Mi mindazonáltal szívesen fogadjuk Szabó Dezsőt. Mert amit tesz, ha bizonyos szempontokból kifogásolható is, mindenesetre irói gesztus. Rebreanu annak a gondolatnak hangsúlyozásával fejezte be nyilatkozatát, hogy a magyar-román kulturközeledés megvalósítására irányuló munkát uj hatáskörében is egyik legszebb feladatának tekinti. Jávor Béla. zenekarnak minden egyes emberét és hangszerét a zenemű szolgálatában. Olyan dynamikus hatásokat tudott elővarázsolni a hatvantagu zenekarból, mintha legalább is hatszáz hangszer hangjai szólaltak volna meg. Beethoven Eroica-szimfóniájával (op. 55.) nyitotta meg a műsort, amelynek különösen Allegro con brio és Pinale tételei ragadták el a hallgatóságot extatikus tapsokra. De a Marcia funebre és Scherzo tételek is az összjáték egyöntetű egységességében hozták felszínre a nagy Álmodénak hallucinacióit és vízióit. Itt mindenki a helyén volt, olyan pompás összhangban és eggyéolvadó precizitással, mintha minden egyes embere és hangszere a zenekarnak egyetlen hatalmas lélekké vált volna. Dirigens, alkotó, istrumentum, hang és hallgatóság egylelkü odaadással olvadt együvé a tiszta zenének harmóniájában, ügy éreztük, hogy jobbakká váltunk és megtisztultunk a zenébe olvasztott életnek e nagymivü jelentkezésében. Nem emlékszünk vissza, hogy mikor és hogy egyáltalán előadták-e valamikor Kolozsváron Beethovennek Eroica-szimfóniáját, de mindnyájan, akik először hallottuk pénteken este: azzal az érzéssel távoztunk el a koncertről, hogy maga a felfokozott és a mindenséget magábaölelő élet szólt hozzánk, az érzés-skálának örömujjongást és fájdalmat megelevenítő minden gazdaságában ebben a grandiózus műben. És éppen azért, mert olyan kevéssé, vagy
