Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)
1930-01-20 / 15. szám
XIII. EVF. 15. SZÁM. KuxntFmta 9 Bánffy Ferenc emlékplakettje Magyar írók jelentek meg ma Bánffy Ferenc bárónál, hogy lerójják azt a kötelessé- get, amellyel voltaképpen az erdélyi magyarság adósa ennek a nagyszivü, a szó nemes értelmében jó és gazdag Lelkű embernek. Nem tudom, kinek a lelkében született meg először a gondolat, hogy müpártolói emlékplakettel rójják le nemcsak a tevékeny irói egyesület, a Helikon, hanem Erdély egész magyarsága nevében a hála adóját azzal a férfiúval szemben, aki a magyar kisebbségi élet minden megmozdulásánál ott van szivének-lelkének meleg érzéseivel és ha kell, a tárcájával is, hogy segítsen, könnyeket törüljön le, önbizalmat és munkalehetőséget nyújtson a tehetségeseknek, megmentve őket a kezdet kezdetén való elmerüléstől. Bánffy Ferenc Bánffy Dezső bárónak a fia. Annak a magyar államfér fiúnak, akinél több bátorsággal és tűzzel talán senki sem képviselte a magyar álláspontot a bécsi udvarnál. Valamikor huszártisztnek készült, hogy élete alkonyán a fényes katonai karrier helyett — a kisebbségi sors hőse legyen. Mert Bánffy Ferenc valóban hőse az annyi szenvedéssel és küzdelemmel kikövezett erdélyi magyar sorsnak. Az agrárreform a Bánffy Ferenc vagyonának is elvette oroszlán- részét. Amije maradt, abból talán kitelne egy békebeli nem is túlságosan módos városi polgár háztartásának kényelme, de ennél sokkal több aligha. Nos, Bánffy Ferenc még sem vonult vissza a családi élet sáncai mögé, az ö közéleti tevékenységének jelentősebb része éppen az im- périumv ált ozás utáni időktől számítódik. Nincs a kisebbségi társadalom komoly életmegnyilvá- nulásának olyan szakasza, amelyre ne terjedne ki az ő figyelme s amelynél ne igyekezne javítani a hibákon, elöbbrevinni a köz dolgait. Áldoz az iskolákra, szeretedének és gondoskodásának féltett kincse a: erdélyi magyar sajtó, annak nyelvi tisztasága, jól tudja, hogy kulturális életünknek fontos tényezője a képzőművészet, nincs tehát olyan képkiállitás, amelyen meg ne jelenne és ha a kiállító fiatal művészben értéket lát, ne támogatná képvásárlással. Jól mondta az cm- lékplakettet átadó bizottságnak szónoka, hogy Bánffy Ferenc az, aki „munkájáért, törődésért nem vár elismerést, dicséretet vagy ünnepelte- tést." Bánffy Ferenc nemcsak, hogy nem vár ilyesmit, hanem egyenesen, a háttérbe vonul,• amikor csak köszönettel is fordulnak feléje. Nagyon kevésszer fordul meg a lapokban az ö neve, mert segítő munkáját majdnem mindig névtelenül végzi. Az ünnepség formája — a szerény emlékplakett átnyujtása a családi otthonban — amely némi viszonzása a Bánffy Ferenc áldozatos munkájának, hűen fejezi ki az egész erdélyi magyarság mai helyzetét. De a plakett csak jelkép, mert a Bánffy Ferenc igazi jutalma az a szeretet, amellyel minden erdélyi magyar gondol reá és körülveszi. Szombaton délben adta át a Helikon nevében Gallas Nándor, a tehetséges temesvári szobrászművész emlékplakettjét a Helikon Íróinak küldöttsége Bánffy Miklós gróf vezetése alatt. A plakett egyik oldalán Bánffy Ferenc arcképe látható, a másik oldalon a Bánffy cimer. A felírás: Losoncéi Báró Bánffy Ferencnek igaz tisztelettel az erdélyi Helikon. Koós Károly mondotta az üdvözlő beszédet, amelyre Bánffy Ferenc _ válaszolt meleg szavakkal. „Mindnyájunk elemi kötelessége, — mondotta — nemzeţi kultúránk fentartása, sőt fejlesztésén tehetségünk szerint közremunkálni. Ennél többet aligha tettem.” Mégis ez a legtöbb, amit ma erdélyi magyar ember tehet. >1 Minden rádiófulajdonosnak nélkülözhetetlen i Magyar Rádióamatőr Egész évre előfizetésben V ▼ V Megrendelhető a Keleti Újság y könyvosxtáiya utján yp (Cluj, P. Unirii 4.) A A Á h NYUGDÍJAZÁS (SZÉKELY hUMORESZK) Péter Áron pályafelvigyázót kisebbségi alapon „szolgálati érdek“-ből áthelyezik, mondjuk Cetatea Alba-ba. Húsz esztendeig ült a hajtányon és járta a „vonalat" becsületesen. Háza, családja, gyermekei vannak, földecskéje és Péter Áron tisztában van vele, hogy vége mindennek, ha régi helyét el kell hagynia. Kétségbeesetten szaladgál a vasutigazgató- sághoz, Bukarestbe, kapkod fühöz-fához, de eredménytelenül. Erre megbics&kolja magát és azt mondja: — Nem megyek. Pár nap múlva megkapja a figyelmeztetést, hogy ha négy napon belül el nem foglalja állását, törlik a létszámból. A CFR nem tréfál — gondolja Áron, sajnálja a huszesztendös szolgálati időt is, nyugdíjba nem mehet, mert bikaerős szervezetű, pirospozsgás ember, tönkre sem mehet, hát mit csináljon. Végül megharagszik s azt mondja a feleségének: — Ne busulj asszony, mert ha a fene fenét eszik, akkor is nyugdíjba megyek. Ennek a nyugdíjaztatásnak a történetét mondotta el a ravasz Péter Áron nekem a következőkben zamatos székely nyelven: — Megérkezem Cetatea Alba-ba. Nagy üsmeret- len város a tenger mellett, jöne közelebb hezza a töngör s jelentkezem a mérnök urnái, hogy én vo- nék az uj „picher". — Tám nem — aszondja a mérnök ur, — na he- lyözködjék el s ne tegyen úgy, mint a többi, mert Innen ebben az esztendőben már négy magyar szökött el. — Szökik a bolha — nyugtatom meg a mérnököt, aki mindjárt ki es küd a vonalra. Én jól tudok románul, de már az első percben láttam, hogy e nem neköm való hely. A munkások, nagyoroszok, klsoro- szok, ukránok s a suj tudja mifélék, vannak elegen, de nincs akinek parancsoljak, mert sem magyarul, sem románul nem tudnak. Ha fehérnépek lettek volna, nem neztem volna én sem a nyelviket, de fontos vasúti munkát ezekkel végezni nem lehet. Lakásom nincs, mert az elődöm úgy szökött meg, hogy otthagyta még a bútorait is, bezárta a lakást és hirtelen meglépett. A pénzem fogytán volt, sokat nem teketóriázhattam, így hát elhatároztam, hogy én es megszököm, de hivatalosan. — Hogyan lehet hivatalosan megszökni? — bámulok. — Az egészen egyszerű — mosolyog Áron. — Másnap megyek az igazgatósághoz s „Dimineaţa bun Domnule" — bé az igazgatóhoz. Mondom neki es, hogy én vagyok az uj picher s már ki es próbáltam a hejjemöt. — Es hogy tetszik — kérdi az igazgató. — Állj meg — gondolom magamban — rajtam ki nem fogsz. Tugyja mit Domnu Director — ütök a vállára — én a fél országot üsmerem, de ilyen jó helyem sehol se volt. Mindjárt veszi es a bőrszivart a director s örömiben nyomja e* a szájamba... El es határoztam, hogy én itt végleg megtelepedem. Eladom a házamot, birtokomot — nyomom belé a szót — s ide költöztetem egész családomot. Ide én. En-e? En osztán ide. — E má beszéd — örvend az igazgató. — ... Azétt es jöttem, hogy mindjárt intézzük es el. Kérők hát Domnu Director — az asszonynak s a nyóo gyermöknek jegyöt, permist egy tizenöt tonnás kocsira s magamnak tlznapi szabadságot, — Sok lesz — igy az igazgató. — A hogy lenne — s magyarázom a térképős, hogy hol lakom. (Valahol Biharkeresztes körül, mutattam az ujjammal.) Megkaptam mindent. Még annyi fáradtságot sem vöttem magamnak, hogy a töngörbe pökjem, — én az első vonattal haza... Négy nap múlva esment felülök a gőzösre a Jó kemény cserefabottal bévánszorgok a vasúti doktorhoz. — Kérők harmincnapi szabadságot, — nyögöm neki. — Ml baja?? — blzalmatlankodlk a felcser. — Neköm-e? Neköm igennagy bajom vas. — Térgyen alól nem birom a lábaimat. Sehogy sem bírom, pedig erőltetem, hogy szakad el belé a nadrágom, de elerötlenödtek. ... Ha azt mondom, hogy a szivem fáj, vagy a mejem, gyomrom, vesém, fejem, akármi; abbahejbe kivizsgálja s amilyen fejlőtt az orvostudomány, ingem még úgy meggyógyít, hogy ázás esztendeig járhatok a nyugdijam után... Magam is kívánod voltam, hogy tárgyon alól mit csinál velem.., Szó nélkül adott háromnapi szabadságot. — Ennyivel én mit csináljak — mondom neki — Neköm feredőre kell mennem, hogy kikurálj&m magam. Hogy menjek ki ilyen lábakkal a vonalra. Amig lemászom a sínekről, úgy elüt a vonat, mintha ott sem lettem volna. Azt mondja a doktor, hogy most többet nem adhat, de ha letelik a három nap, megadja a harmincat. No meg es adta becsületesen... 5 én postára adom még melegibe, hogy boldogtalan vagyok, félig eladtam a házat, a gyermököknek csak a kabátot kellett volna feladni, hogy induljunk Ce- tateába; de beütött a betegség. En pedig otthon kényelembe tettem magam s vártam. Igende Cetateából embert kértek Bukarestből helyettem, hogy ilyen hirtelen megbetegödtem... El sem töt a fele sem a harmino napnak, kapom a dörgedelmet Bukarestből, hogy azonnal je- löntközzem, mert hanem törölnek a létszámból. Nagy bajomban találkozom egyik orvos barátommal s panaszolom, hogy hogy jártam. Valamikor 6 es vasúti orvos volt s Így üsmeri a helyzetet. — Adok én néköd valami porokat — aszongya — s ha te azokat jelöntközés előtt béveszed, hat óráig úgy fogsz reszketni, mint egy idegsokkos. Hat óra múlva ismét semmi bajod sem lesz... ... A porokkal a zsebömbe futok Bukarestbe a reggel kilenckor már ott állottam a Direktor general előtt. — Miért nem akar maga Cetateába visszamenni? — kezdi jómagosan a direktor ur. — En hogyne akarnék, de nem tudok, mert súlyos beteg vagyok. Borzasztó rohamaim vannak. Megnyomja erre a csengettyűt az én emberem. Megijedtem, hogy az orvost hivja s én még a port nem vettem bé, de csak a titkár Jött. — Kisérje Domnu Pétért az orvosi szekcióba a az esetéről azonnal jelentést kérek. En csak azon törtem a fejemet, hogyan tudnám bévennl a porokat... Ahogy megyünk el az egyik vendéglő előtt, mondom: — Nem vagy éhös kolléga? • Vágja ki ezen szelvény! és küldje be alanti cégnek, mire kapni fog egy bont, melynek alapján a í. hó 25-től február hó 28-ig terjedő időben vásárolandó TUNGSRAM-BARIUM egyen- és váltóáramú rádiócsöveknél minden szaküzlet egy 15%-os engedményt fog Önnek nyujtani.Név:.. Foglalkozás:.. Pontos cim:.... Készülék ....... Típus: ............. Csövek száma: S. & Cin] Cálsa Segele Ferdinand WO. liT.
