Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)

1930-01-13 / 9. szám

XIII. «VF. 6. SZÁM. __________

Mn——«re—i—in un wupiwam'iiiM—Iii't

Menekülés

Irta: Szabó Mária

Hiába virta. Minden j»tt, ssaV w n«~a. Az agy- •zertt gápiróleányból kibontakozott a nagyra váuyó «asszony. Olcsó selymek, csipkercngyok, hamis ékszerek bt«Itók el e tassan növekedő fizetést. Gondatlanság ás rendetlen««;; vonult be Tele a részletre berendezett lakásba. 3 ez első regény honoráriumát magányosan élvezett Abbáziái hat hét sodorta el. Innen hozta az első két ndvarlót is, akik annyi ke- •etrüségwt okoztak az írónak.

De most mindennek vége. A negyedik ér végre meghozta a reménységet. F Bán István hónapok óta hősiesen leküzdi az asszony felfokozott szeszélyes- kedéeévcl támadó rossz érzéseket. Most hajlandó átmeneti időnek tekinteni a kiaerves napokat. Az anyaság majd megszűntért, minden mást. A tetszésvágy belefullad az anyai büszkeségbe. A pazarlást megfogja a gondoskodásra késztető kötelesség. Az élvezethajhászáét otthonülőssé változtatja az a pi- hegő kis élet s talán szülők szerotő ölelésévé szelídül aa a sok, titokzatos mozdulat, mely néha a verekedés örvényéből széditette őket szerelmes ölelésbe.

Az iró most olyan élénken látott egy képet, hogy megtárult a karja, mintha ő maga mozogna ott.. Felszántott földön halad egy paraszt... Szélesre táruló ujjai közül hull a mag a megnyiló barázdákba. Fagy jön. Viharok tépázzák a zsendülő veitést. A gond könnye s a fáradtság verejtéke öntözi. De diadalmasan szárbaszökken az élet. S boldogan nézi az ősi munka áldását, kis gyermekét kézen vezetve egy paraszt...

Mosolyogva ismételte magéban:

— Paraszt... Az örök paraszt... Hiszen az vagyok.

Ez a megenyhült mosolygás ment a sebesen benyitó asszony elébe. Illathuílám csapott feléje, — István undorodott az orosz kölniviztől.

Olga hideg szemmel sürgette az urát:

— Azt akarod, hogy jéggé fagyjon az étel?

A Bán István mosolygása visszahúzódott volna, de a reménykedése nem engedte. Most már nem szabad direl metknkcdnie... Ennék az asszonynak most már joga van a türelmstlenkedéshez. Hiszen élete koronáját hordozza a szive alr.tt.

Mintha az előbb álmodott tiszta ölelés máris szépíteni akarná kettőjük napjait: a felálló férfi karja ráfonódott az asszony vállára. Melegen s mégis szinte testetlenül karolta és ment vele az ebédlő felé.

Olga oldalról nézett fel reá. Gúnyosan villant hideg, kék szeme. Kajánság húzta meg az orrát. ;)e nem szólt.

Az asztal közepén barna bebőrözés vonta be.a 6Ürű kmmplileveat. Az asszony undorodva tolta el magától. István mégis belementette a kanalát, mint valami tettre elszánt hős. Pedig egy pillanatig maga is érezte torkán az undor fojtogatását, de mégis lenyelte. ^ v.r

..

— Hát igazán parasztgyomrod van.

Az előbb még maga állapította meg, hogy a paraszt túlélte benne a kultúrát, s a paraszt tartja meg a természet egyensúlyában. Az asszony ajkáról mégis ütésnek számított ez a szó. Összerezzent, mintha ott maradt volna a lealázó helye. De nem szólt. Nem akant* veszekedésig engedni a beszédet. Nagyon is ünnepelt még a lelke s próbálta kizárni a profán érzéseket.

Szótlansága nem csillapította az asszony kötekedő kedvét. Inkább uj ingerültséget gyűjtött fel benne. Ha ura szórt tett volna a késői ebédért, most mór hány lorgahatná ezernyi sérelmét, igy meg kell találnia a bevezetést, hogy szerencsétlen sorsát elébe zúdíthassa. Találomra dobott oda valamit, elszántan arra, hogyha ez sem sebez, keres újat:

— Talán kapáltál mostanáig, hogy úgy falod azt a rongy ételt.

Csodálkozásra kényszerült: ura. arca most sem borult el. Átragyogott rajta valami sejtelmes sugár. Valami, amiért irigyelni kezdte az asszony.

— Nem, nem kapáltam... S nem is a munka éhezhetett meg. De azért essem, hogy bírjam a munkát!

— Furcsa, hogy a restanciád kedvéért ilyen áldozatot hozol!

Felhúzott szemöldöke alól gonosz pillantás szurkába volna a férfit, de azt már elragadta nagy örömének ereje. Belekerült a sodrába s ujjongva újságolta nagy boldogságárt:

— Nem a restancit... Regényt kezdtem imi, Olga!

A gúny tovasuhant az asszony vonásaiból. Agyán átrohant egy uj regény megjelenésének ezerféle beteljesülést Ígérő lehetősége. Körbe kerengett előtte mindaz, amire vágyott s amit szerencsésebb asszonyoknak megadott a sors. Forrósodó keze az ura kezére tapadt. Előrehajolt. Ajkán szinte izzott lihegő kérdése:

—• Uj regényt Írsz? Mikor lesz készen? Ki adja ki?

István tovább mosolygott. Mindig éber figyeluTwiiiimir TUffiiwn«

1 mét elkábiitotta ez az érdeklődés. Most hitte, hogy

! életének annyiszor tehernek érzett társa igaz nészt- I vetéssel hajol feléje. Elvesztette a józanságát és

i áradt ajkáról a szó:

— Nem fontos, hogy ki adja ki. De, ha igy dol- j gozliatoin, ilyen hívásán, ilyen robbanó erővel, hat ! hét alatt megírhatom. És akkor..

i — Akkor...

; Az asszony leste a szót és anyagi eredményekre gondolt. A férfi pedig tartogatta a gondolatokat, hogy minden szót kiélvezve hallja, elsősorban ő maga hallja egész elképzelését:

— Akkor több lesz egy könyvvel, mely bibliája I lehet a szomorú zivüeknek. Minden lapján vigaszta’:;st találhatnak az életküzdelembe belefáradok. El- I békült lélekkel teltetik le a szenvedők és ott tanthati

1

jók maguknál, hogy bármikor megkereshessék benne a vigasztalás szavait... #

Álmodozó szeme tulnézett a falakon. Látta a nehéz bánatokait hordozókat, a gonddal élőket. Szive feléjük dobbant s arcán kigyulladt a megszállottság megdicsőült ragyogása.

Az asszony forró keze kapocsként fonódott a kezére. Szeméből lángok csaptak. Keble megduzzad- tan remegett a szenvedélytől. Szabad kezével önkívülete erővel ragadta vállon az nrát. Mégrázta, mintha erezné, hogy másokhoz fordult tőle a lelke:

— Megőrültél, István?

A férfit visszatérítette a du”va hang. Valósággal kinlódva szakadt el elképzelésétől. Megrettenve látta felesége eltorzult arcát. Elsimított a homlokán:

— Mit... Miért...

— Szerencsétlen! Gondolod, hogy ilyen regény- s re akad kiadó?!

Bán István visszazuhant a valóságba. A kiadásra eddig még nem gondolt. A megírás és a kiadás j közötti kálváriát átrepülte. Csak a kéziratot és a j kész könyvöt látta, nem, nem is a könyvet, hanem I a csillogó szemű, hálás lelkű olvasókat, kik megI enyhülő szívvel hálálkodnak az ismeretlen írónak, a ' legigazibb barátnak.

Az asszony szavai most megmutatták a közbe- j eső időt: Lépcsők sötét kanyarulatain viszi felfelé a reménység, elszorult sziwel hajtja le az eredménytelenség... Újabb lépcsők, újabb reménykedést jelentenek, de legnagyobb részüket már előre megöli a keserves várakozás. Aztán ismert, vagy ismeretlen arcok, udvarias kifogások, dicséretek és sajnálkozá-.

sok, a vége mindig csak a kárhozatos lefelé menetel. .. Mint a novellákkal... Ki tudja, válhatnak-e valaha nyomtatott hetükké kis gépének hibás betűi?

A csügged qs megölte a mosolygását. Élve élő alakjai a haldoklás színében sáppadozik. Munkakcd- ; ve elfásult bénultsággá változott. De akkor újra feléje incselkedett az előbb látott kép: a bevetett föld nem gondolkozik azon: éri-e fagy, veri-e jég, szikkasztja-e aszály a kisarjazó növényt... Minden erejét beleadja a termés áldozatos munkájába. Terem, mert az eljövendő élet megköveteli tőle képességeinek teljes felhasználását. Igen... Ilyen a föld... A

természet...

Újra megtalálta megát. Megerősítette az a szó, amit maga épen olyan szívesen használt támaszul, mint amennyire elgyengetitette, ha mások gúny ja

repítette feléje:

— Paraszt vagyok... Paraszt, ás... És engedelmeskednem kell a természet pvanoftónak...

ügy robbant belőle a felie mérés, mint egy hitvallás:

— Ha nem akad kiadó, akkor is meg keli imom! Kell!

Ökölbeszorult markában feszült as erő. Felugrott, hogy gépéhez induljon.

Hisztérikus kacagással vetette elébe magát az asszony. Gondosan hulláim-üott haja kimeredt, mintha az indulatok akarnának kivonaglani rajt*. Nyakán és keblén vörös foltokat vert a harag. Be- görbülő ujjai karmolásrakészea mozogtak, mint az erejét próbálgató tigris körmei. Hangja rikáesolóvá torzult, mintha fúriák lelke költözök volna belé;

■— Örült! Te őrült!... Most, a francia regények divatjában akarsz te erkölcsnemesiiő könyveket irní? Most, mikor az irók megmutatják az igazi életet, amit elzárt előlünk a sok. hazug „jó könyv!” Most, mikor tudjuk, hogy jogunk van a szerelemhez, a felfokozott igényekhez és mindez® megkereshetjük annál, aki a legtöbbet adja nekünk! Nézd meg, olvasd el az uj könyveket! Hol találsz bennük erkölcsöt, hol vigasztalást? Hol találod meg a szegénységet? Fény és pompa, Nizza és Monte-Carlo, Párizs és mulatói... És mindenütt ott liheg az, amit ti, ósdiak, bűnnek neveztek, de amiről más már régen tudja, hogy az az élet! Az igazi élet...

Fuldokolva nyögött, mintha véget ért volna szóbősége. De uj erőt gyűjtött. Hátrahanyatló feje felegyenesedett. Még egyszer megrázta a férfi vállát, hogy észretéritse. De már simogatásra egyenesedtek az ujjai és a hangja mélyült, bugoittt, mint szerei mes órákban!

— István, én nem beszéllek le az Írásról... írj! Hiszen én is tudom, hogy tehetséges vagy, különben—

Habozott egy pillanatig, de gátaíszakitofcfi a szenvedélye. Újra az előbbi vadság szikrázott ki belőle:

— Különben nem kábítóit volna el az a nyomorúságos élöt', amit csak kiinduló pontnak hittem. A te munkabírásoddal hozzánk özönlene a pénz! írj István! S ha nem kell a magad buta, magyar neve, irj idegen néven! Válassz egy jóha.ngzásu francia nevet és hazudd fordításnak a magad írásait! De az erkölcsöt feletsd ki a könyveidből! Buja színek kellenek és rohanó történések, mámor és ideg-borzongató dráma, de nem erkölcs... Izgalom kell most, Ist)ván, és I lletőleg beteges vágyak, ki kiváncsi ma a tisztességes lelkek unalmas válságaira?...

A férfi még most sem bírt szólni. Lchorgasztert fejét lenyomta az iszonyat. S az asszony megadásnak hitte a hallgatfást. Most hozzásimult és az idegeibe akarta bevésni az utolsó szavait;