Keleti Ujság, 1930. január (13. évfolyam, 1-23. szám)
1930-01-13 / 9. szám
— így irj, különben én nem kínlódom tovább melletted! Nem élhetek örökké reménységből! István felkapta a fejét, ţlgy ujízeitlt az asszonyra, mintha először látná. Az, amiţ most mondott, olyan volt, mintha idegen hang beszélne az ő szájával. Elkapta az asszony Imdonázó kez$tl és megpróbálta megfogni révgteg nézését: — Ki mondta ezt neked ? Olga álomból ébredő szemmel kérdezte: — Mit? — Ezt, amit most ilyen összefüggően elmondtál. Ezt, a borzalmas elméletet az erkölcs haláláról... Ki beszélt neked erről? Az asszony elforduló feje csak az árulkodó szemét bujtatta d. Nyakától arcáig szökkent a piros- ság. Ujjai vonaglotţak ţţz ura szorijásábtin. — Ki?... Ilát mindenki! Es... És, lm épen tudni akarod... Igen. (Honda is mondta 1 — Mi közöd neked (Hondához ? Ifi közjid más férfihoz? Most, épen moşţ, mikor... Olga... Ellágyult a hangja. A készülő regény alakjai elé odafurakodott a legdrágább kép. A pelyhek közül kinövő kis élet integetett feléje és nem engedte, hogy kitprlódjék szivéből a felgyülemlett sok keserűség. Megsimogatta a dacos asszpny fejét. Átölelte a vonakodó vállát és bevezette a maga szobájába. Szolid erőszakkal lekényszeyitette a kényelmes székbe. Eléje állott. Becéző mozdulattal felemelte az állat. Beikéig akart nézni. De az asszony behunyta a szemét, mintha menekülni akarna előle. Bán Istvánban a gyermek várása újra leküzdöltte az. ellenérzéseket. Csititgatva simogatta az asszony fejét: — Olgám, ne törődj te most másokkal! Ke engedd, hogy idegen hatások alá kerüljön az, akit várunk. Ne rontsd meg előre másoktól kölcsönvett frázisokkal. Hiszen nemcsak a testéért, de a leikéért is felelős vagy! És, ha megérkezik, meglátod, megváltozik a mi életünk is. Talán elmúlik ez az örökös súrlódás és eljön az áldott béke... Az áldott, termő béke... Meglátod, ezt is meghozza a gyermekünk... Az asszony pirossága még mélyebbre szinező- dött. Ajka körül megrqtţento és gunyoros rángásqk kergetőztek. Bán István erőszakosan fordította meg a fejét. S egyszerre âtvpnaglpţt rajţa egy dermesztő sejtés: — Olga!... A gyermek!... Csak nem ártottál a gyermekünknek ?! Menekülő feszülésre lendült ?z asszony karja. De István mosit már bilincsként fogta: — Olga! Várhatom még a gyermeket? Az asszony látta, hogy nines menekvés. Daccal emelődött a feje. Hideg szeméhen lidérefényt vetett a gyűlölködés: — Hát nem!-. Nem várhattad... Te nem váltottad pénzzé az pn reménységemet, miért váltsam én életté a tiedet? Miért szenvedjek embertelen kínokat érertfed, a világért, a ti erkölcsötökért, mikor én magam nem kívánom ezt az örökös nyűgöt! Értsd meg hát: Nem ki-vá-nom a te gye-re-ke-det! — Az enyémet?... Révetegen nézett széjjel a férfi, mintha »tébolydába került volna. Kérdések viharzottak benne, de rendre elkergette őket. Hiszen mindegy már, a hogyan és hol és mikor... Hiába... Ez az asszony nem érezte az anyaság várakozó örömét, ennek igazán csak az „ő” gyermeke volit a kicsi halálraítélt... Olga megérezte elkerengő gondolatait. A macska óvatosságával emelkedett fel. Elsuhant a férfi melletţ. Az ajtóban megállt. Kicsit kihívóan, krosilt kíváncsian nézte az összeroskadt embert. De legerősebben mégis a beteges önzps, a mániává kiépített énkultusz kiabált a szeméből. Bán Isltván nem látta. Azt a pici halottá* te- metgette, kit gondolatban már emberré nevelt. Meggörnyedt vállal 'tántorgott az Íróasztal felé. Menésközben hozzáért az írógéphez. Kezét meghüsitette a hideg vas. Ez kijózanította. Meglátta a feketesorokban mozgó alakokat: az ő gyermekeit... A megmaradot- takat... Egyik a homlokán sünit ott végig, másik ütésre kívánkozó öklét simogatta ki... Enyhítő sirás patakzott fel a szivéből. De nem formálódott könnyekké. Akarássá változott. Becéző mozdulattal tokjába tette kiş gépjét. Hirtelen összegöngyölte a kéziratot. Egyik kezével már kabátjába bujt, mig a másikkal a kettős alkpţâsra felszentelt iveket dugta zsebre. Aztán egészen fel vaite a felöltőjét. Aliig begombolta. Fogta a gépet és kilépett az előszobába. Áz asszony perelő hangja a konyha felől hallatszott. Habozás nélkül nyoţpta le a kilincset. Lerohant a bárom emeletről és nem vette észre, milyen csodálkozva köszön pel?í a hâzmesţef ügy Ijjpeţt ki az uţpâra, minit aki mindent maga mögött akár hagyni. A nagyvárosi éjszakát színes reklámok és titokzatos fp.nyfüzérek diszitpţţi'k titokzatossá Zugot* körülötte az élest és smtp expjjerok igyekeznek iejza- kitaai a ködben is nyíló lélektelen virágokat, Bán István most már tanácstalanul nézett széjjel. S akkor, a hpsszu ut yégpn felcsillant egy vörös fényreklám- -\lire újra kialudt, nfiár tudta, hogy merre induljmp A Ipgelsţî villaţnps q pályaudvarig rohant vele. A legelső induló vpnat faluját is érintette. Pénzéből is kitelt egy harmadosztálya jegy... S a fedett perron füstjén is áthatott az ébredező föld szaga Bán Istvánig. Hiyitp. Egészséges munkára, lelke szerinti alkotásra biztatta. S a férfi megkönnyebbült szívvel ugrott a mozduló vonatra. Mentette megmaradt gyermekeit... A költő: Heipe Henrik és a bankár: Rothschild Jamgs báró. furcsa viszonyban álltak egymással. A frankfurti pénzügynök, Rothschild Anselm Mayer leg;, sebb fia, Jaqies, Párisban prezidiált, mikor is idősebb fivérei: Anselm Frankfurtból. Salamon Becsből, Náthán Parisból. Károly Náoolyból vezették a tőzsdei hadjáratokat. Párisban élt ez időben már Heinrich Heine és a báró bizalmasabb emberei közé tartozott. Ez a bizalmasság azonban nem jelentett egyebet, minthogy a költő is hivatalos volt a nagy ebédekre, melyeket Rothschild a haute finance, később az igazi, a történelmi arisztokrácia számára adott. Mert Rothschild James bá.- rót. Lajos Fülöp és X. Károly alatt, már gz egész francia arisztokrácia fogadta az orleánsi hercegen kívül. Ennek oka különben nem az arisztokrácia liberalizmusa, hanem az udvar és a főrangú urak felette zilált anyagi helyzete volt. Heine is megjelent ezeken az ebédeken, hol bankár barátja igenis elvárta tőle, hogy szellemes legyen. Szembenézve a dolgokkal, ez a megható viszony, a pénzfejedelem és a költő barátsága, nem igen volt egyéb, mint hajdan a fejedelmek és az udvari bolond viszonya. Az udvari bolondé, akipek mindig talpraesett feleletekkel kellett hatalmas urát szórakoztatnia. Kárpótlásul legalább el- vagy kitartották, gondoskodtak róla. A pénzfejedelem azonban nem volt olyan generózus. mint legitim kollégái. Hogy valaha is segítette volna valamivel Heinét. erre semmi pozitiv adatunk sincs, ellenben a? ellenkezőről tanúskodik Heine egyik levele. „Sajnos, sohasem tudtam megtanulni annak művészetét, mipt leheţ az ehezpkeţ üres szavakkal jóllaktatni és megvendégelni. A szegények és szükölködők csak nevetnek, ha azt mondom: nagyon is köze! az idő. mikor nekem is meg kell tanulnom a koplalást. Hát nem nevezett-e engem a minden milliárdosok generalisz- szimusu barátjának? De lehet-e meggyőzni klienseimét arról, hogy a nagy mulţimilliomos csak azért nevezett barátjának, mert sohasem vágyódtam pénzére? Ha csak egyszer, egyetlenegyszert pénzt kértem volna tőle, a barátságnak rögtöp vége. Orestes és Pylades idejének be régen vége! ... De az én szerencsétlen éhenkórászaim azt hiszik, hogy olyan kqnnyü valamit kapni a gazdagoktól.. Ha úgy látták volna, mint ahogy én láttam, milyen rettenetes lakatokkal és láncokkal vannak elzárva a gazdagok pénzesládái. Csak azoktól az emberektől lehet valamit kapni, akiknek maguknak is kévésük van. Először is, mert pénzesládáik nincsenek vasból, másodszor adnak csak azért is, mert gazdagabbaknak és hatalmasabbaknak akarnak látszani, mint amilyenek. Az igazi pénzfejedelmek. —- sajnos — mentesek a hiúság bűnétől." Rothschild James báró különben is egyike volt a legfukarabb embereknek, — ha nem reprezentativ dolgokról vagy vesztegetési manőverekről volt szó. Egyik nagy pénzügyi tranzakciója alkalmából 500 frankot küldött Páris polgármesterének, hogy ossza ki a szegények között. Egyik nagy párisi újság feltűnő helyen hozta: „Cornélius, a hires német festő, tegnap négyezer forintot küldött Frankfurt szükölkö- dőinek, ugyanezen a napon Rothschild James báró. a nagy német bankvezér, ötszáz frankot kegyeskedett nagylelkűen adományozni Páris város összes szegényeinek.“ Egyébként Heinénél senki sem ismerte jobban barátja nagy koncpecióju és széles horizontokat átölelő elméjét és — szűkmarkúságát. Több passzust idézhetnénk erre írásaiból, de vegyük csak a következőt: . „Ellentétben a többi pénzügyi fejedelemmel, kik közepes tehetségű táborkarral veszik magukat körül, Rothschild James báró mindig a legjobb, leghensőhh baráti viszonyban akar állni a minder- téren való kiválóságokkal. Ha ö mgga nem ért az illető dologhoz, szerencsés kézzel maga nrellé yeşzi a?t, ki a szakmában legkiválóbb, Nem muzikális, talán a kottát sem ismeri de Rossipi állandóan ki-* s bejár nála, Rothschild báró bizonyára egy szót sem ért gö- rpsül. ám a hellenista tudós, a nagy Letronnp. hónapokat ţojţ birtokán. Háziorvosa a zseniális Dupuyţren és nincs hűségesebb barátja a bárónak, rnint ez a lángeszű poktpr. Crcmieuxnak. a nggy jogtudósnak értéket Rothschild báró ismerte fel először, mikor jogtanácsosává tette. J Emilé Perreiret, ki a vasutak Pontifex Tvţaxi- musa lett. Rothschild báró az ismerede--égből húzta elő. Első mérnökévé tette s q vele alapit- tatta meg a versaillesi vasutat, hogy aztán az Északi Vasutak főparancsnokává emelje. A költészet. -— í francia és német költészet iránt egyaránt — melegen érdeklődik a báró, de néha úgy tetszik nekem, hogy ez az érdeklődés csak szeretetreméltó játék vagy legfeljebb udvariasság. Mert a báró a mai élő nagy költőkért távolról sem rajong annyira, mint az elyziumi mezőkre költözőitekért. Szeret Homérért, Sophoc- lesért, Danteért, Goethéért. Shakespeareért, Cervantesért rajongani. És igaza van. Ezek már minden földi salaktól megtisztultak, mentesek minden földi szükséglettől soha sem jönnek pénzzavarba és nem kérnek az Északi Vasutak részvényeiből." Egyik szemtanú különben megírta, hogy Heine néha, a nagy szükség napjaiban, levetette büszke tartózkodását, de akkor sem ért el semmit. Egy Ízben á báró egyik estélyén tréfásan panaszkodott, hogy Páris rettenetes város, az embernek minden pillanatban pénztárcájához kell nyúlni. Ma reggel teljesen kifosztottak, — folytatta Heine — és ha ezer frankot nem bírok szerezni valahonnan, kínos zavarba jutok. James báró végighallgatta költő barátja beszédét és egy arcizma sem rânduit meg. Ekkor az egyik vendég előrelépett és tüntetőleg kivette pénztárcáját. — Én szívesen felajánlom önnek, uram, az ezer frankot. Heinének teleszökött a feje vérrel. Rothschild báró hallgatása éppen úgy bántotta, mint az előtte ismeretlen ur tapintatlan, hangos hencegő ajánlata. Csak ennyit mondott: — Köszönöm, uram, de ön nem elég jó nekem ezer frankra. Egy dologban bőkezű volt a pénzfejedelem: tőzsdei tanácsokat adott Heinenek. Ám a tipek nem mindig váltak be. Egyik nagy leégés után Heine igy szólt a báróhoz: — Leszámoltam a tőzsdei ügynökömmel, most látom, hogy a prágai rabbinak mennyire igaza volt. — A prágai rabbinak? — kérdezte a báró csodálkozva. — Mi köze annak a tőzsdéhez? — A prágai rabbi a hídon sétált, — mesélte Heine, — mikor egy öreg zsidóasszony rohant feléje kétségbeesetten jajveszékelve: — Jaj micsoda szerencsétlenség ...! — Mi történt — kérdezte a rabbi. — Itt csak a te nagy tudományod segíthet, rabbi. A fiam kitörte a lábát. — Hogy törte ki a lábát? Miért törte ki a lábát? — Mert fölmászott a létrára. — Micsoda? — kiáltott a rabbi mérgesen. — Hát akkor úgy kell neki. Mi keresnivalója lehet egy gyámoltalan ügyetlen zsidónak a létra tetején? — Látja, báró ur, — fejezte be az anekdotát Heine. — én is leestem a létráról és a rabbinak igaza van, mi keresnivalója van a költőnek a tőzsdén? A barátkozás némi szünetekkel tovább tartott. A báró meglehetősen követelő természetű volt. Elvárta, hogy Heine szellemességekkel mulattassa vendégeit. Mikor a költő ezt észrevette, annál hallgatagabb lett. Egyik vacsorán egész este ki seni nyitotta a száját. A báró dühöngött és sokáig nem hivta meg házához. Egyszer azonban valami nagy financiális operáció készült. Európa pénzfejedelmei ott tanácskoztak a Rothschild-palotában. A tiszteletükre adott diszebéden néhányan kijelentették, hogy szeretnének Heinevel megismerkedni, j — Ez aztán nagyon egyszerű, — mondta j a báró. — Érte köldök és azonnal itt lesz. És egy névjegyet küldött Heine lakására, i melyben feketekávéra hívja a költőt. Egy félóra múlva már ott vök a válasz, a Heine level?: I „Báró ur! Én ott szoktam feketpzni, ahol ebé- I delek". I Páj hónapig ez után az eset utág ki sem ; volt szabad mondani a Heine Henrik nevpţ a Rothschild-palotában. A?ufág megint tovább folyt a barátság, melyből a Rothschildokat itt sem hagyta el hagyományos szerencséjük, — i egyedül csakis a bárónak volt haszna, A költő és bankár
