Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)
1929-12-29 / 296. szám
tm. KARÁCSONY wsmmLwmwmamm&KS ZttsmHí iwnwminwiaiw» runs b’ORSflT A D’ORSAY CÉG UTOLSÓ KREÁCIÓJA A leßszubtilisahb parfüm, a legfinomabb cizellált flakonban. Ezt a firion. parfümöt mindenki megszerezbeti magának. Parfüms D’Orsay, 17 , v.<. de la Paix. Paris Romániai raktár ; Bucureşti, ‘Strada Zaverei No. 8. 41 Isten vétetek, havasok! Jrta: Komáromi János As utolsó hadgyakorlat volt as e föidilétben, mart egy ««tendővel reá, talán ugyanezen a napon, •lfalt lélekzettel rohant a tomasovi ligetes dombok Irányába a tiroli&k havas mászó bakancsa négy regemen: je. Azóta U tnlvilági mezőkön táboroznak az összes osászárvadászok. Abban az időben negyedik hete mars oltunk már a Dolomitokon; talán az egász tiroli hadtest. Cso- daragyogásnak voltak a nappalok, de még csodálatosabb fénynek az éjszakák. Kétezer méternél is magasabban táboroztunk ■ alattunk villogva örvény- lut'ek a felhők. Ezen a negyedik héten telehold volt éppen a beteg arcával ha felkuszott a Drei-Zinnen ijesztő sziki ács ácsai mögül s bánatos fényét széthintette az ormok, hágók és töredezett csúcsok felett béDul: szivvel rémüldözünk a soha nem látott, kísérteties tájon. Valamelyik havas tetőoldalán álldogáltunk ilyenkor, de az az érzés nyugtalanított örökösen, hogy valami véletlen folytán a túlvilágra találtunk áfcrévedni. Havasok! Havasok! Augusztus vége volt akkor, a békevilág viasszá vonhat atian nyárutója. Azóta sam volt több hadgyakorlat. Egy-egy ijesrtőfényü éjszakán ottállt.unk előőrsön, teljes rüsztunghan, valamclvik havas oldalában s rémüldözni kezdtünk az éjszaka különös világítása miatt. Mert alattunk felhők kavarogtak: mintha a* óceán örvónylett volna. B ebből a nyugtalan tengerből mint mesebeli aziklarémek ágaskodtak ki a szőke eşuez rengetegek— Láttuk iszonyú tömegével a Marmoiátát, hátunk megott — az olasz harctéren — a Cimotie della Palla görbe gerincei tartották hátukon a fekete égboltot, melyen lobogva égtek a csillagok... A zengő fclhőtengerből feloromlott a Latenter, meg a Rosengarten, láttuk az innsbrucki havasokat s nyugat felé, a kerek hold litaszinében, alig sejtett föl csak az Ortler, félig eldőlve az ég- porato alá... ft» akkora moHszeiégből, hogy odáig el- laniadt * képzelet, nyugat felől, megállás nélkül villogott valami... Zsibbadozó szemmel nyugtalankodtunk afelé a világtáj felé, mert nem tudtuk, honnan ez a* örök villódzás, melynek hangja nem volt. A czászárvadáazok négy ezrede hetek óta kergette a többi havasi regementeket akkor. Nem volt megállás Tirol délkeleti szegletében fiatalságunk ama hetyke napjaiban. A negyedik héten pihezzakállunk nőtt már s a szivünk egyre többször sajdult meg távoli hazánk után. Tudtnk, hogy egy hónap múlva ütni fog a szabadulás órája nekünk is. Két-hárora napon belül kellett bekövetkeznie a lefuvónak, mely után leszerelnek a hároméves csontok e elismerése jeléül kezet nyújtván nekik a kapitány ur, hazamehetnpk. Minekünk azonban, önkénteseknek, szolgálni kellett még egy hónapot... Akkor már megsúgták nekünk bizalmasan, hogy a tizenkettedik hónap utolsó estéjén, eapistrángnál, valamennyi kürtös ki fog állni a ka. szárnya elé a tiszteletünkre elfujják mégegyszer a takaródot. Tizenhat horuyiata egyszerre... Akkor aztán indulhatunk mi is. Szivsz&kadtan vártuk azt a pillanatot. De addig a havasokon táboroztunk még s kergettük a kópééit ellenséget, avagy mi loholtunk előle, hogy dühös bakancsaink alatt felporzatt a hó... Olykor-olykor lavinák dörgése állította meg szivünk verését. Olykor-olykor megláttuk a Trient felől északi tájaknak elzugó gyorsvonatot a ilyen alkalmakkor szinte a lábunkról vert le a nehéz hazavágyakozás. Azaz, hogy nem zúgott a gyors: alig mászott esak. Mert felül táboroztunk a kétezer méteren s ekkora magasságból olyannak tűnt fel mindössze az a trienti gyorsvonat, mint egy szürke kis hernyó, amelynek piriuyó pipácska van a szájában s néha kicsike-kis füstöt bodorít a pipácskából. Tudtuk, hogy öt hét múlva ez a vonatocska fog hazafelé vinni mindnyájunkat. A németeket Karintiába, Salzburgba, Feísőausztriába, a lengyeleket, Galíciába, a ruténeket Bukovinába, a horvátokat Horvátországba, a magyarokat Nagymagyarországra... Egy-egy kurta pihenőnél, mialatt csattogó fényben lángoltak a Dolomitok fantasztikus és 'íébolyitó oromalakulatai, megigézve állottunk meg fejfájditó szépségeik előtt. Felülről égetett a nap, alulról hidegen perzselt a hó s közbe-közbe riadtan kaptuk föl a fejünket, amint — messzebb valahol — lavinák dörgésétől remegtek össze a havasok. Mintha ezer ágyú dörgött volna olyankor. Abban az időben történt, hogy Füle Péter önkéntes kivételesen szabadságot kapott három napra. Ceglédre kellett utaznia sebtiben, vagy hova ia. Nagy dolognak kellett esnie odahaza, ha manőverről engedték haza Füle Pátert. Valami közeli hozzátartozója halhatott meg Cegléden. Nem tudom... Nem tudom... Olyan régen volt • egykori katonaemlékeim kifakultak azóta. Ncgyednapra újból köztünk volt Füle Péter. Sapkája hegyesen biggyedezett most is, de 6 maga nem legénykedett többé. Ahelyett valami névtelen szomorúságot lehetett fölfedezni a szemében... Hamarosan kiderült, miért f Egy ebéd után, amikor alik választott el két- három nap a lcfuvótól, valami havasi falucskában pihent meg kevés időre az ezred. Abban az időben másfélhete nem mosdottunk rendesen s egy tiroli házacska szobájában gyülekeztünk össze, magyar önkéntesek. Vagy tizenketten... És megtudtuk akkor, mi nyomja a kedélyét annyira Füle önkéntesnek T Egy uj dalt hozott magával hazulról: az késztette annyi merengő bura. Füle Péter nem késett sokáig, hanem mialatt mi többiek halkan beszélgettünk szétszórva a szobácskábán, megigazította fején a sipkáját, s rákezd- te, némi szomorkodással: Katonának kell menni a legénynek, . A gazdagnak csak ngy, mint a szegénynek... Mi többiek abban a pillanatban fölfigyeltünk a bánattól roskadozó dalocskára, amelynek egy-egy foszlánya mintha küzködő gyermekkorom emlékein át sirt volna fel hozzám akkor, a hazámtól oly távoleső havasokon. S abban a pillanatban valamennyi magyar önkéntesnek lecsuklott a feje, mert ucg- érez’ük, hogy nagy igazság van a katonadalban. Csupáncsak Barvitzius Ferdinand nem jött zavarba, hanem a harmadik sornál, — ámbár ő is először hallotta a nótát, — példátlan vakmerőséggel ter- celni kezdett. Azért volt pedig vakmerőség a vállalkozása, mert Barvitzius botfülü volt, a harmadik sortól kezdve windazáltal tercbe fogott, szemrebbenés nélkül. Gyöngéje volt a Tercelés: De a gazdag kiváltja, Kéthónapos korára. Szegény legény három évig katona... Akkor már viharos kardalban fnjtnk valameny- nyien s valami szelíd bánattal mégis. És mialatt egyesek szemrehányó pillantást vetettek Barvitzius Ferdinándra, hogy hagyja már abba, Rácz Gyuszi pajtásunk, aki setét tömött bajuszát nagyszöllösi pedrővel fente meg minden alkalommal, félkönyökkel most is az aszta! lapjának támaszkodott neki • basszusban morgott. Rácz Gyuszi pajtásunk kemény csatározásban állt immár tizenegy hónap óta a német nyelvvel, amelyet silánynak tartott és megvetett. — Micsoda nyelv az, amely háromszor oly hosz- szan fejezi ki magát, mint a magyart — kiáltott föl gyakran. — Azt mondom, teszem azt: „öcsém“. A német ezzel szemben igy írja körül: „mein jüngerer Bruder“. Igazán komikus! Ezokból nem is fordított különösebb gondot az elsajátításra. Most az asztalra nehezkedve fújta ő is az uj nótát, mialatt — képzeletben — a Nyírség fehér ligetesei között bolyongott, ahol is egy kislány várt reá megható hűséggel... Ott vitte a dalt — nyolc hanggal följebb. — Egyed önkéntes, akit Bngacz- nak szólitottunk egymásközött, ugyanakkor pedig csattogni kezdett a hangszálaival Oláh Dani, akinek fülei nem simulván szorosan a koponyájához, egviko maradt mindvégig a legkirivóbb bundásoknak... Szi- lajon vittük mind-mind régi ifjúságunk dalát! Tenorban szárnyalt Roncsik önkéntes, aki olyan hosz- szu vdit, mint a jegenye. Ezúttal ő is letett szaka datlan óvódáséiról, mert őt is szivensujtotta a dalocska, amelyet Füle Péter szedett föl Cegléden, vagy hol is... Kü! ön-világ volt a magyar önkéntesek világa Tirolban és most, hogy tizenegyik hónapja nem láttuk már apánkat-anyánkat, hanem szörnyű marsok közt jártuk a havasokat, érzékenykedő szivvel éreztük valamennyien, hogy jó lenne már haza-
