Keleti Ujság, 1929. december (12. évfolyam, 275-298. szám)

1929-12-29 / 296. szám

1*2*. KARÁCSONY

BEB

mu I

Elhatároztam, hogy én is hódolok a mosdani irodalmi divatnak: megszerkesztem és nyilvánosságra bocsátom háborús emlékiratomat.

A műfaj tisztaságára azonban jobban fogok vigyázni, mint holmi vezérkari főnökök és hadseregparancsnokok. Ezek tudvalévőén mindenféle okmányokkal, királyi é., császári sürgönyökkel, diplomáciai jegyzőkönyvekkel, liadijelentésekkel zsúfolják tele müveiket.

Én magamból fogok meritoni, személyes emlékeket fogok papirosra vetni.

Müvem ennek az elvnek szemelőtt tartásával gyorsan halad előre. Egyes részletek teljesen készen vannak.

Ilyen részlet az alábbi történet is.

•

Tizenöt őszének egyik borús napján az ezredparancsnok jó hírrel örvendeztetett meg. Az állt a parancsban, hogy nehány tiszttársammal együtt — mint kíméletre szorulókat — jóidőre fölmentenek a frontszolgálat alól s a front mögé, a tartalék-zászlóaljakhoz vezényelnek kiképző tiszteknek.

Elhagytuk a frontot és jelentkeztünk a zászló- aljparancsnoknál. Ez nagy megbecsüléssel fogadott. Elárulta, hogy ő még nem volt a fronton. Nyugdíjas állományból hivták be mozgósításkor s mostanáig odahaza, egy bácskai városban teljesitert irodai szolgálatot. Az ujmódi, harcszerii kiképzéshez semmit sem ért, intézzük tehát dolgunkat legjobb belátásunk szerint, ő nem fog akadályokat gördíteni munkánk elé.

Nagyon meg voltunk elégedve az őrnagy bemutatkozásával. Nemes gondolkozásra vall, hogy ha már használni nem tud, ártani sem kivan.

De nem csak lelki képéről kell megemlékeznem. A fejlemények tekintetéből szinte fontosabb, hogy milyen volt a külseje? Noshát kissé elhízott, törpe ember volt, feltűnően barna arccal és fekete szemekkel. A rész wie és neve után rácnak néztük, de ő szívesen hangsúlyozta, hogy anyja magvar volt, nagyanyja meg német, igy tehát élő vegytani képlete Bácska népességének.

Szavát beváltotta, egyáltalán nem törődött a kiképzés menetével, az étkezőbun is ritkán jelent meg.

Annál nagyobb meglepődést szerzett tehát nekem, mikor egy délben, a gyakorlatozás végén, küldönc fogadott szállásom kapuikban és azt mondotta:

— Az őrnagy ur azt parancsolja, hogy főhadnagy ur azonnal jelentkezzek nála! Az irodában várja fótiad nagy urat.

Levertem magamról a port és az irodára siettem. Miért hivat, micsoda hirrel fogad? Talán vissza kel) mennem a frontra?

Az őrnagy nagyon nyájasan fogadott.

— Bocsáss meg, hogy fárasztottalak, de fontos beszédem van veled! — mondotta. — Föl akarlak menteni a századparancsokság alól Igen unalmas, fárasztó foglalkozás, nem igaz?

— Nem nagyon mulatságos foglalkozás, de mi lehetnék én egyéb? — kérdeztem őszinte csodálkozással.

— Mielőtt megmondanám, tisztázzunk egy kérdést. ügy hallottam, hogy az egész zászlóaljban te tudsz legjobban írni Tiszttársaid mondották.

— Ez tévedés lesz, őrnagy ur! — nevettem el magamat. — Az iskolában is mindig bajom volt az írásbeli dolgozatok külalakjával.

— Ó, kérlek, nem a külső alakot értem. Nem arról van szó, hogy milyen betűket tudsz vetni, ügy értem, hogy te tudsz legjobban fogalmazni, érzelmeket festeni, helyzeteket leírni, eseményekét elmondani. Ha jól tudom, újságokban is jelennek meg írásaid?

— Hát ez igaz, őrnagy ur! Nem tagadhatom. Szívesen Írogatok, ha időm engedi.

— Noshát, én időt és alkalmat akarok nyújtani neked. Ha nincs kifogásod ellene, segédtisztemmé neveztek ki. Nem fogsz azokkal a nehézefjü bakákkal vesződni, kényelmesen áldozhatsz az irásmüvészet- nek. Akarod, van kedved hozzá?

Már hogy ne lett volna kedvem? Két kézzel kaptam a szerencse kedvezésén.

Lám, mindennek hasznát veszi egyszer az ember, még a tollforgatásnak is!

A vezénylés még az esti parancsban megtörtént. Másnap reggel segédtiszti minőségben nyitottam be a zászlóaljirodába. Azon kezdtem, hogy eléfogtam Finkelsteint, a zászlóalj-irnokot és kifejtettem neki, hogy vége a lompos, magyartalan, nehézkes irásmódomak. Ezután minden Írást, ami a zászlóaljirodá- han kél, átnézek és megfésülök.

Finkelsteín sokkal szívesebben működött az iro dai fronton, semhogy velem, föllebvalójával, tolla becsületéért pörbe mert volna szállani. Mind)árt elém rakó t egy csomó élelmezési cédulát, létszám- jelentést, zsotdjegyzéket. Belemélyedtem az ügydarabokba, de sajnálattal állapítottam meg, hogy nincs mit fésülnöm rajtuk, mert többnyire számokból állanak.

Az őrnagy ot1 talált az irodai aszta! mellett.

— Hát te mivel foglalatoskodol ? — kukkintott felém.

— .Jelentem alásan, az iratok stílusát vizsgálatom! — mondottam.

Az őrnagy megtorpant, majd őszintén felbosz- szankodo't.

— Eh, hadd ezeket a vacak dolgokat! Szép volna, ha ilyesmire pazarolnád írói képességedet. Ezeket jól elvégzi Finkelsteín, add csak vissza neki!

Finkelstein győzelmes pillantással mért végig, én meg értetlenül néztem az őrnagyra.

— Nem tudom, hol szolgál hal ok én toliammal, ha nem itt, az irodán! — jegyeztem meg kissé fanyarul.

— Hát persze, hogy nem tudod! — nevetett az őrnagy. — No, majd meg fogod tudni. Majd adok én olyan feladatot, amely méltó lesz toliadra.

Megnyugodtam és vártam a feladatot

Egy délu'án, mialatt a zászlóalj kiinnt fázódott a téli zúzmarában, mi ketten, a parancsnokság, beültünk a kantinba és jó meleg kincstári tPa mellett bizalmas beszélgetésbe bocsátkoztunk. Gondoltam, itt az. alkalom! Okkal, móddal úgy forgattam a szót, hogy az én irói feladatom is szőnyegre kerüljön.

— Noshát barátom, asszony van a dologban, vagy nevezzük nevén a gyermeket: szerelemről szól az ének! — szólt, miközben némi pirosság ütött át arcának feketeségén. — A te feladatod az lesz, hogy illő szavakban öntsd egy férfiú szerelmi lángolását. Az én stílusomat ugyanis katonás rövidség és szárazság jellemzi . Nos, meg vagy elégedve?

— Nagyszerű feladat, előre is örvendek az irói lehetőségeknek! Csak megfelelő milliő-rajzot. és egy kis jellemzést tessék adni arról, akinek a levelek S7,ólni fognak.

— Gazdag és még mindig szép özvegy Baja városában — mondotta az őrnagy csillogó szemmel. — Fellengős gondolkozás, regényes hajlam. Szereti a hősies erényeket, engem például állandóan szemrehányásokkal illetett, hogy miért nem megyek ki a harctérre és miért nem szerzek kitüntetéseket Meghoztam az áldozatot, itt vagyok a hadtápon túl, a hadrakelt sereg körletében. Meg fogod érteni, ha fenékig ki akarom használni helyzetemet Olyan leveleket szeretnék küldeni az özvegynek, amelyekben a harctér vadregényes hangulata és az én gyöngéd érzelmeim művészi egységbe olvadnak. V

— A feladat nagyon izgat! — erősítettem meg előbbi niylatkozatomat. — Szeretném mihamarább próbára tenni szerény képességemet.

— Próbára tenni, ez. az! Először prőbalevelet fogsz írni, azt meghányjuk-vetjük... majd csak megtaláljuk a legjobb formát.

Másnap bemutatt/im a próbalevelet. Dicsekedjem-e? Az őrnagy elragadtatással tette magáévá fogalmazványomat De hát amikor az özvegy elismerő válasza megérkezett? Megölelt és homlokon csókolt.

Megindultak a levelek Baja városa és Galicia egyik szerény faluja közö t. Az asszony is nagy ambíciót csinált a válaszokból, azt mondhatnám: párbajt vívtunk az irásmüvészet porondján. Az őrnagy azzal a boldog meggyőződéssel szemlélte toll- harcunkat, hogy végül is ő fog örvendeni kettőnk versengésének.

Egyszer az asszony nagy kivánesiságát közölte levelében. Azt ir a, hogy az őrnagy küldjön fényképeket is azokról a helyekről, amelyeken az a sói hősi kaland lejátszódik vele. Vétesse le magát egy- egy harctéri jelenetben. Ma divatos dolog ilyen képekkel büszkélkedni az ismerősök körében.

A kívánság nagy szöget ütött mindkettőnk fejébe. Utánna nyomoz am a zászlóaljnál: senki sem akadt, akit fényképező szolgálatra lehete t volna vezényelni. Egyelőre hallgattunk a dologról. Alkalmasint múló női szeszélyről van szó.

De az asszony megsürgette a fényképeket. Az őrnagy olyan pillantásokat kezde t vetni rám, amikből megérthettem, hogy tőlem várja a megoldást. Mintha máris sokallta volna habozásomat J

Mit tehettem volna? Áldozatot kell hoznom kellemes beosztásomért.

Menetlevelet állítottam ki Finkelstein számára s Budapestre küldöttem fényképező fölszerelésért. Hozzon egy népszerű, jó szakkönyvet is, amiből a gép kezelését megtanulhatom.

Finkelstein sikerrel járt, minden megtakarított pénzemet befektetne a vásárlásba. Azonnal hozzáláttam a fényképezés elsajátításához. Mindent levettem, ami utamba esett, a szállásunk kerítését, a templomot, házakat, az őrnagyot gyalos- és lóháton, külön az őrnagy lovát, Finkelsteint tollal a füle mögött, a kivonuló és hazatérő századokat, konyhát, kantint, ruharaktárt, a ruthén gyermekeket elviselt katonasapkában, a falu csordáját a bivalokkal, egyszóval mindent, ami környezetünknek szint és érdekességet kölcsönzött.

A képek mind lobban sikerültek: haladásomat az őrnagy is elismerte. Az igazat megvallva, én már akárhány fölvételt alkalmasnak találtam volna az elküldésre.

— Tudod, ezeknek a tárgya nem olyan, amivel az özvegyet kielégihetnők! — mondotta az őrnagy. Éppen az hiányzik belőlük, amit az özvegy elvár tőlem: a harciasság, a hősies szinezet- De most már annyira haladtál, hogy az igazi feladatot is megkísérelhetjük. Nekem van nehány ötletem a beállításra nézve: azokat rendre megcsináljuk. Holnap, mikor a zászlóalj kivonul, mi is kimegyünk a határra és megvalósítjuk elsőszámú ötletemet.

Másnap az őrnagy a határ egyik emelkedettebb pontjára vezetet;:. A helyszínén megmagyarázta elsőszámú ötletét. Az élen — az előző harcok idejéből — védelmi vonal maradványai látszottak. A fö- dözéfe még jó állapotban volt, a drótakadályokat és gránáttöleséreko: is ki lehetett venni.

— Hát itt fogsz engem levenni 1 — mondotta az őrnagy. — Ez igazán harcias kép lesz, — szólt és fölállt a födözék szélére. — Nézd csak — szólt újra és keresztbe kulcsolta karját, mint ahogyan Napóleont szók1 ák rajzolni.

Csakugyan, magam is ügy Ítéltem, hogy az ötlet nagyon jó. Az a hely nagyon alkalmas hátiért fog nyújtani egy ambiciózus katona fényképe számára.

Most tehát remekelnem kell!

De már úgy szokott az lenni, hogy a dolog elé akkor gördül leg öbb nehézség, mikor az ember leginkább ki akar tenni magáért. Mindjárt a készülődés elején nagyon kellemetlen fölfedezést tettem. Rájöttem, hogy csupán egyetlengy olyan lemezt hoztam magammal, amit használni lehet.

Szórakozó1 tságomat nem mertem az őrnagynak bevallani, inkább elhatároztam, hogy mindent elkövetek az egyetlen lemez sikeres fölhasználása érdekében. A beállítás... az a fő! Evégből a gépet i*, az őrnagyot is ide-oda mozgattam a terepen.

Végre pontosank és élesnek ígérkezett a fölvétel. Ekkor azonban uj baj jelentkezett. Észrevettem ugyanis, hogy a falu csordája ott legelészik az őrnagy közelében. Szerencse, hogy észrevettem! Hiszen ha a csorda is látszanék a képen, akkor hiába volna födözék, drótsövény, gránáttölcsér, vége volna a kép harcias hangulatának. Elszaladtam és elriasztottam a csordát. Nem vök. könnyű dolog, mert a bivalok részben lustaságból, részben szemtelenségből nem akartak eltakarodni.

Mire visszatértem, egészen megváltozott a világítás. Az őrnagyra felhő árnyéka esett, ami amúgy is túlságosan barna arcát teljesen elsötétítette. Uj beállítással kellett vesződnöm. Végre elköccintéere került a sor. Ekkor azonban megint észrevettem, hogy a csorda visszaszállingózott. Megint elkergettem a háttér nem kívánatos elemeit.

Uj nehézség! Szél indult, amely gépemet ‘*.e- oda ingatta a magas lábakon. Az őrnagyon a türelme1 lenség tünetei jelentkeztek: kezdett belefáradni merev, katonás állásba. Újig. beállítottam a gépet, de mi tagadás, ez már nem történt azzal a nyugalommal, mint az előzőek. Kezem reszketett az idegességtől, szemem könnyezel' a csípős széltől. Át kell esni rajta: elköccintettem a gépet!

Még egy koccintást rendeztem, de annak —lemez hiányában — nem volt magja. Csak éppen a fényképésztempóért.

Ilazamcnet arról beszélgetnünk parancsnokommal, hogy a háttér és a beállitás nagyon jó volt, csak most már az előhívás és kidolgozás sikerüljön!

A beszélgetés során egy ötletem támadt.

— Legjobb 'volna, ha a lemezt ■— akarom mondani: lemezeket — elküldenők egy pesti fényképéit-