Keleti Ujság, 1929. október (12. évfolyam, 224-249. szám)
1929-10-21 / 241. szám
7\z író írjon önmagádéi Jrta: Tlyirő JÓ2sef CapoESaa, folyőirafokb'as éfyre-másra jelennek aüf u erdélyi irodalom aktuális problémáival foglalkozó cikkek. Aakétokat rendeznek, vitákat vezetnek Je, aokazor mondvacsinált témákról. Az iroda- lompoltika is ki akarja venni a maga részét a sok- ■mi kedvezd konjunktúrákból. tAk utolsó tiz esztendő eredményei ée sikerei ma már komoly értéket reprezentálnak és az erdélyi irodalom bejutott a köztudatba és átkelt a határokon. Komoly fórumai számba veendő tényezői annak, írói nevek tekintélyetekké lettek és aa erdélyi magyar kultúrának már annyira aagyfomtoaságu tényezőjévé vált, hogy nyugodtan fel lehet vetni a vitakérdéseket és különböző értékű cikkeket lehet rászabni a testére. Fel lehet tehát tenni a kérdést, hogy „van-e szükség történelmi regényre“, vagy inkább a mai életet írja az iró, ezer fájó, szenvedő magyar arcát mutassa meg á* ne meneküljön a múltak kothumusai mögé. Kétségtelen, hogy ezek az eszmefuttatások érdeklődést váltanék ki & igy hasznosak is. Magam is érdeklődéssel olvasom és várom, hogy mi lesz a végső eredmény. Lesz-e aktiv ereje vagy csak elszálló szó és mintegy előadás végén hazamennek az emberek, hogy az egészet elfeledjék. A köztudatba bele lehet vinni nézőpontokat és át lehet lopni talán sok ember világnézetébe és gondolkodásába, de hogy az erdélyi irodalom további fejlődési szempontjából jelent-e hasznot, ez megint más kérdés. Bizonyos te. kinfcetben meddő amúgy is a vita, mert amit fheo- riában igaznak, valóságnak és megdönthetetlennek jelent ki a végső konklúzió, az a gyakorlatban, helyesebben a termelésben, esak kis mértékben, vagy egyáltalán nem valósul meg. Nem érzem belső szükségét, hogy a vitában résztvegyek, tehát csak ennek kapósán föltoluló néhány gondolatra szorítkozom. Csodálom, hogy irók vezetik le ezt az egyébként nivós vitatkozást; kétségtelen, hogy jobban sikerül, mintha mások csinálnák. Furcsának találom, hogy egy iró a fórum elé álljon és akármilyen ragyogó tollal a történelmi, vagy a maga regénye ellen, vagy mellette törjön lándzsát és nagy marok- szoritással áiia.pitsa meg, hogy mennyiben vau egyiknek vagy másiknak létjogosultsága, szabad-e ezt, vagy azt imi és precíz, igaz, de szabályoknak nevezhető konzekvenciákat vonjon le, akármilyen irányban. Szerintem ez esak esztétikai elmefutta- táe marad, vagy rosszabb esetben kulturáltság, olvasottság, esetleg névfitoktatás, amolyan „na most mutatok valami szépet". Ál erdélyi irodainkat nem az ilyen külső repre- Matáeiók aaináltik meg. Nem is ezek fogják a fejlődés utjain előrevinni, hanem nagy belső szükségesség, Írói telkeknek, szinte önkénytelen kicsorduló«^ amely formát «zab az írásnak függetlenül kis ankátoeekáktéi. Ami más motívumból válik könyvé, aa úgy ia elenyészik éa lehull az erdélyi irodalom testéről. Különös is beteg állapot volna, ha az irók egy ilyen mondjuk köztudattá, közfelfogássá amelt Ítélkezés alapján válogatnák meg témáikat, írni valójukat éa határosaik el, hogy történelmi, vagy a ma regényét irják.e. Ztaek a müvek nem irodalmi, hanem irodalom? olitikai szülemények volnának, •melyek aot mutatják, hogy Erdélyben az irók feladták aa erdélyi írás egyetlen megengedett forrását, önmagukat. Sajnos, ma már nemcsak felőlem egy esetlegesen bekövetkezendő rossztól, hanem némi alapja ie van. Sajnos, ma már sem ín nem vagyok az, aki voltam, sem a többi erdélyi irók. Ködbe borul az ember szeme, ha elgondolja, milyen gyönyörű világ volt ezelőtt nehány esztendővel Erdélyben, amikor még a hőskorát élték ennek a mai, sokszor agyondédelgetett erdélyi irodalomnak. Ezt a hőskort, amikor magam is olajtól foltos kézzel malom-motor sáros kerekén írtam le igaz, cikkektől mindenféle politikáktól mentes nehány gondolatomat, úgy, ahogy igaznak és jónak éreztem, tudtam. Vagy Bar. talis János Kosolyán turta a földet. Tamási Áron Amerikában pueolta a kilincset, Áprily Lajos Enye- den húzogatta a nebulók fülét. A nevek fölöslegesek is. Nem volt köztük senki „beérkezett“, tekintélye« iró és nem állottunk oda nép és szellemirányitani, hanem saját keserves sorsunkat daloltuk, ha hallotta valaki, ha nem, mint a fülemile a holdfénytől ezüstre festett néma bokorban. Ez a lelki és életállapot önmagától megoldotta az összes irodalompolitikai „problémákat“. Keserves munka közben verejtékezve, ezer gondtól sujtolva, nagy terheket, nagy kinokat cipelve született a szó, abból a belső öntudatból és azokból a fenséges lélekforrásokból, amelyeket a nagy történelmi változás után reánk szakadt sors nyitott meg bennünk. Kevesen gondoltak rá, hogy műfajilag is ez határozta meg többek között az erdélyi irodalmat és az Írott müvek formáját. Minden erdélyi iró munkásságán végig lehet kisérni azt az életet is, amelyet leírni kényszerült. Nemcsak a lírikusoknál, akik a legszubjokti- vebben mondhatták el, amit éreztek, hanem a próza művelőinél is, akik lezárt vagy heverte szájak véres kínjai között is megtalálták a formát, amelyben mondhatni Isten asztalára'érett lelkűk megnyilatkozzék. így lett mondjuk először a történelmi novella,, azután a történelmi regény. Alig jelentek meg ezek az írások, mindenki érezte és észrevette, hogy valami más született tervében, mint amit történelmi szép próza alatt eddig ismertünk. Egyszerű elintézési formában voltak, akik kisütötték, hogy én és mások történelmet hamasitunk. El is találták. Nagy tévedésük azonban abban volt, hogy ők a tör- ( ténelem külső formáit megszokott és már kötök korban megtanult sablonjait látták összetörve, de nem volt szemük a nagy belső „hamisítást“ megérezni, ami pedig valójában a legnagyobb igazság volt. Ezekben a történelmi figurákban nem a névvel neveseit hős lelke él, hanem az Íróé, s nem a hős árt, imádkozott, átkozódott, vagy szenvedett, őrült, vagy hallgatott, hanem az a szerencsétlen, alig ismert, valahol Isten háta mögött verejtékező ember, aki még nem volt iró, hanem „csak“ ember és benne egy egész nemzet sorsa revelálődott. Való tehát, hogy az erdélyi irodalom belső szárnyhanyatlása akkor kezdődött, mikor az erdélyi heraklesek tizenkét munkájától felmentettek bennünket. Lehet, hogy belepusztultunk volna, de rosszat, vagy gyöngét alkotnunk képtelenek lettünk volna. Aki egy irót meg akar ölni, azt tanítsa meg irodalompolitizálásra. A külső eredmény ebből a szempontból igazán lényegtelen. Mindössze csak azt jelenti, hogy eltelt tiz esztendő és ez alatt a tiz esztendő alatt felszaporodtak a könyvek, annyira, hogy bibliográfiát is lehet imi róluk. Az Íróból „iró ur“ lett és az életkörülmények többnél megváltoztak. Csak az igazat mondom, amikor elárulom, hogy sok súlyos belső válságon estünk át mindannyian. Ezek a válságok *«m váltak javán a léleknek. Már is vannak köztünk, akik csak mesterséget látnak az írásban és adottságuk szerint kényszerű lehetőséget a mindennapi kenyér megszerzéséhez. írok, mert pénzTe van szükségem és irok mindent, éjjel-nappal, ha van belső indítékom, ha nines. S hogy ez igy van, ebben viszont nem az iró a hibás. A másik tipuj akkor zuhant le önmagában, amikor megtanulta, hogy mit isabad és mit nem szabad megirni. Finom érzéket szerzett, amely minden feltörekvő gondolatot előbb szépen mérlegre rak, vagy elkendőz. Eddig mindannyian csak azt tudtuk, hogy mindent meg kell írni őszintén, ami! a bensőnk diktál. Sikerült megteremteni az irodalmat és az Írókat többé-kevésbbé megismertetni egymással, összehozni és tényezővé avatni. Abban a pillanatban megkezdődtek az emberi gyengeségből származó kicsinyeskedések, intrikák, írigykedések és mis özei- lembénitó mérgezések, aminek szintén csak az ordái yi irodalom vallja kárát. Arról nem is beszélek, hiszen köztudomású, hogy az irók megosztottsága faj, vallás s más szempontok szerint is megtörtént. Harcosokká, gyűlölködő fenegyerekeskedéaek esnek meg, amiket egyszerűen világnézeti differenciákká fújtak fel. Szent meggyőződésem, hogy irigy, gyűlölködő emberi szenvedélyektől és hit hiányából származó gyarlóságokkal megvert erdélyi iró nem lehet valóban iró. író csak jó ember lehet. Honnan meríthetne másképen munkásságához annyi melegséget, annyi hitet, szentséget, meggyőződést, olyan széles nagy emberi és emberségi perspektívákat, amelyek Istenhez teazik hasonlatossá, ha nem önnön magával? Ezért én mindig gyanakszom az ilyen Íróknak, még a tehetségére is. Csak abban bízom, hogy mindez múló dolog. Az erdélyi íróknak tehát vissza kell térniök önnörnnagukhoz s abban a pillanatban nincs több probléma, nem kell ankétokat tartani,' hogy történelmi regényt irjanak-e vagy a mát tárják fel, a mesterség ugyanis abban a pillanatban megszűnik. Akinek kedve van, ilyen kérdések feszegetésére, hát csak feszegesse nyugodtan, ha az irók önmagukból fognak irni, akkor az erdélyi irodalom úgyis csak az lesz, amit ők alkotnak. Ember kell! Nem csoda az, amit kívánok nektek: csoda: hazárd nép lutrija, de mi tisztult bércek magasából kell tudjunk a sorsrajtólynek visszainteni. Nem erő m, amit kívánok n ók bek: erő legtöbbször erőszakra hajt s mi nem betömi akarunk a kínba, de szép-halk an megelőzni a bajt. Sem győzelem, amit kívánok nektek? győzni sokszor nem győzelmes dolog, s irgalmatlan győzelemnél nem több tán győzött szivünk, ha forrón feldobó«? Csodán, erőn, győzelmen ttd — nyugalmat, higgadt fölényt kívánok nektek én, mert nem frázisra s jelszókra van szükség, de ember kell e furcsa eártekén! BAKU OSZKÁR LEGÚJABB őszi és téli újdonságok megérkeztek!! NEUMANfr M. férfi- és fiuruha áruháza CLUJ, FŐTÉR 14.
