Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-02 / 199. szám
16 A „KELETI ÚJSÁG“ vasárnapi melléklete XII. ÉVF.,,!99. SZÁM 71 fr.pán tröszt-kiráíynö Tone Sucuki, aki Tokióban látott napvilágot, a kereskedelmi pályán aratta babérait. Egy kis cukorgyár tulajdonosához ment férjhez s amikor férje vérmérgezés következtében meghalt, ö vette át a gyárüzem vezetését. Szerencsés spekulációi és merész vállalkozásai csakhamar ismertté tették nevét egész Japánban, ahol Sucuki et Comp’’ néven hatalmas trösztöt alapított, amelynek ő volt a feje. Egymásután épültek gyártelepei. Cukorgyárak, gyapottelepek, szeszfinómitqk, gumifeldolgozók, bankok ura volt a szertelen ambíciójú japán asszony egészen a világháború kitöréséig. A háború alatt azonban végeszakadt a csodálatos karriernek. Az történt ugyanis, hogy a rizs ára a forgalomban napról-napra emelkedett, amely körülmény érthető módon nagy izgalmat keltett a fogyasztók sorában, annál inkább', mert köztudomás szerint Japán lakósságának tulnyomórészénél a rizs szolgáltatja a főtáplálékot. A felbőszült lakosság a Sucuki-tröszt mahinációinak tulajdonította ezt a nagymérvű áremelkedést s kemény bosz- szut állott. Hasonló esetben nálunk egypár felhorkanó újságcikken kívül alig szokott más történni, nem igy azonban Japánban, ahol a nép haragja szinte máról-holnapra pusztította el az árdrágítás gyanúja alatt álló Sucuki-tröszt érdekkörébe tartozó minden gyártelepet. A nagy pusztítás nem törte meg az energikus asszony szívósságát s megtett minden lehetőt, hogy még egyszer talpraállítsa vállalatait, azonban sikertelenül, mert 1927 nyarán kényeden volt a tröszt felszámolni. így végződött az ázsiai trösztkirálynő karrierje. Tizenhét szén:y~öl énekeitem Irta: Kisteleki Ede Nem hüt soha, fészek marad az otthon, Fuválma leng és nyújt örök tavaszt, Miként egy lömjénfiisttel megtelt templom, Elmélyedett imába, — úgy mar ászt. A gyermekek meglátogattak itthon, A napok: perc, de most is még jelen, A lelkem könnyeit utánok sírom. Édes keserv, mint szárny repül velem. Vágyón tizenkét szárnyról énekeltem, öt gyermekem, s mi ketten öregek, Hogy jönnek így lassanként páros-ketten, Emelkedem az égre, közelebb. Mint egy család, szeráf tizenkét szárnya, Várom, hogy párosával már kinő, S repül velünk a halhatatlanságba, Tizenkét szárnnyal az örök idő. Jlz őrült király öröksége Herrenchiemsee, augusztus A nyolcvanas években őrültnek, tékozlónak, eszeveszettnek tartották; ma az őrültségéből él jórészben Bajorország idegenforgalma. Temérdek idegen mondja el naponta róla: — Nem, nem lehetett őrült! Ami tékozlásnak tetszett egykoron, ma nemzeti kincs. Idegenvonzó. Nem furcsa dolog, hogy ez a pénzleső, ridegnek mondott kor kezdi igazolni a pompázatosság rajongó királyát, még pedig gazdasági alapon?! Nemcsak itt van ez igy, a legpompásabb bel- sejü királyi kastély országában. Versailles, Fon- tenaibleau, Saint Cloud, Saint Germain en Laye, Chantilly nélkül sokkal szegényebb volna Franciaország. A Bourbonok pazarlását forradalom követte, XIV. Lajost csendes magukban bizonyára őrültnek tarthatták alattvalói Versailles megteremtéséért. Most milyen jó mutogatni müveit. Drezdában Erős Ágost mutatott ilyféle őrültségi lendületeket a Zwingerrel. Most Drezda neki köszönheti világhírét. Jó, mondja az ellenvélemény, régi királyok dolgait ne bolygassuk. Ez a tékozló Wittelsbach azonban már a mai korban élt, most tartotta magát Nap-királynak a kezdődő szocializmus korszakában. Mire való volt neki ez a herrenchiem- seei mesepalota? Modern ember nem tudhat ilyenben lakni! Szegény feje csak huszonhárom napig ragyogtathatta körül vele magát, aztán lement a Sternbergi-tó csúnya vizébe. Persze, az idegenforgalom! Ennek józan és hideg dolgokat nem lehet mutatni. Ma az építésnek nekibolondult Berliut nézi, tetszését leli abban az őrületben, hogy 1920 óta Berlin minden évben egy-egy Debrecent épit magához. A boldogtalan II. Lajosnak azonban eszeágában sem volt az idegenforgalom. Önmagának építette négy hires kastélyát. Ha tudja, hogy valamikor múzeum lesz belőlük, ha megérzi, hogy kék-arany hálószobájának három márka belépődíjért minden jött-ment csodálója lehet, inkább leromboltatta volna herrenchiemseei büszkeségét. így beszél a józanság és megvetően legyint. Ugyan kérem, mi egyéb van itt pompánál? Nem művészet ez, csak ragyogás; arany meg arany, a legdrágább anyagok beteges halmozása. Még a pompához sem eredeti, hiszen Versaillest utánozza csak sikerületlenül. A bámuló viszont azt feleli erre: nem bánom én, kérem, de ilyen gyönyörűt még nem láttam sehol. Hogy félbenmaradt Versailles-után- zat? Miért gondoljak erre, mikor belül viszont olyan pompázatos, amilyen Versailles sohasem volt! Jártam már minden hozzáférhető császári és királyi kastélyban, Isten látja a lelkem, ez a legkedvemre valóbb. így gondoltam el a királyok lakását én is mindig! Igen, bámulni akarok a pénzemért, ha már elhordom hazulról mindenfelé. És hálás vagyok minden őrültségért, mely bámulnivalókat teremtett nekem. Ha ez a király csak jól kormányzott volna, nem ismerném és nem küldeném most feléje elragadtatásomból fakadó üdvözletemet. Ez a király ki tudta fejezni azt, ami mindannyiunkban él a királykodásról. így akartunk mi is enni gyerekkorunk királyálmaiban, ilyen piros-arany székekre gondoltunk ezzel a terülj-asztalkámmal, mely lesüllyed konyhánkba és egyszerre itt terem előttünk, telisded teli a jó enni-innivalóval. Hálószobánkat h&jszálig igy rendeltük meg álomasztalosaink és kárpitosainknál, szakasztott ezzel az arannyal agyonszőtt világoskék selyem meny- nyezettel; az aranylábon álló kék lámpagömbbel is, no ni! Személyünket ezzel az aranyba foglalt faragott korláttal akartuk ágybamenet elbástyázni szintén... Bevallom, hogy ez az őrültnek mondott drága király mesére leső, édes várakat épitő énem testvére; neki sikerült mindaz, amit magam el nem érhettem soha. Nem gondolt ránk, elmaradt pajtásaira, azt beszélik? Csak magának akarta játékait?. Mindenkinek ez a vágya közülünk is. Csupán az a különbség, hogy a mi féltett játékainkból nem lesznek ilyen múzeumok. Ország- utunk, világjárásunk kilométerkövei e tékozlók, „őrültek“, pénzszórók alkotásai. Vetésük kései aratását jelentjük. Boldog az az ország és az a város, melyben mertek hajdan belebolondulni a kövekbe, bútorokba, ragyogásba. Mint ez a ködös életű bajor Nap-király, ez az álmait valóra váltó szegény... Kilián Zoltán szempillákat, H.'88/.U, • SÍÜOfiO mÁ’vtüzü «nmeket varázsol a YESSO'HEHróA Egyp'.omi henna levelekből van «ntun- dá'vn.Abszolu' ártalmatlan.rs6.könny, érni vis .i le. Kapható minden gyógy* fórban, drogueráben és illatszertáf* Lan. Ha valahol nem volna, forduljon (. * K - f -hoz ról, hogy a házak egymáshoz közel essenek; az időbeli gyorsaság szükségtelenné teszi a térbeli közelséget. De Keleten- még a kisebb városokat is olyan szorosan tömik meg épületekkel és emberekkel, hogy a londoni nyomortanyák tágasak és lakatlanok hozzájuk képest. Az utcák szükek, ez jellegzetesen keleti; s ha egyik-másik valami különös véletlenségből kifolyólag egy kissé szélesebbre sikerült, azt telerakják eláru- sitó-bódék hosszú sorával, vagy az utcai iparosok guggolják tele a falak mentén: a borbélyok, a szandáljavitók és az üstfoldozók. Engem a tömeg mindig vonzott. Járni az utcákat hosszú órákig, megállani egy utcasarkom' és figyelni a járókelőket, a sokféle gondot és gondtalanságot kifejező arcokat, a különféle ruhákat, a jármüveket, a házakat, a kirakatokat, mig egyszer fölfedezem, hogy újra ismerős épületek előtt haladok el, engem mindig valami kábult gyönyörűséggel töltött el. Különös élvezetet találtam abban, hogy kiismerjem magamat sohasem látott helyeken. Néha futólagosán áttanulmányozta m egy térképet, néha csak a főutca irányát jegyeztem meg. De estére kelve már tudtam, hogy merre vannak a templomok, hol sorakoznak a szállodák, a színházak, merre kell mennem, ha a gyümölcspiacra akarok kiérni, s hogy milyen messzire kerültem el a hajómtól, vagy a szállásomtól. Singapore csemege volt ebben a tekintetben. Pedig egy forgalmas mellékutcában az angol titkosrendör igazolásra szólított föl, s figyelmeztetett, miután látta, hogy az irataim rendben vannak, hogy veszélyes egyedül a kínaiak által lakott negyedekben kószálni, különösen sötétedés után. De jó szerencsém úgy akarta, hogy titkos rendőröknél kellemetlenebb támadóim egész külföldi utazásom alatt nem akadtak. A teozófusokat persze itt sem kerülhettem el. De nem is állott volna az érdekemben, hiszen nekik köszönhettem, hogy egy egész délelőtt vizsgálhattam azután Singapore környékét. Még a szomszédos Jahore államba is áthajtottunk; az ut legalább húsz kilométer hosszúságban gummi- ültetvények között vezetett el. Behatoltunk a dzsungelbe is, hogy megtekintsük a maláji falut. Cölöpökre épített, gyékénnyel fedett, kezdetleges házak tűntek elő elszórtan a bokrok és a fák között. Ennél többet aztán nem is láttam a faluból: embert még véletlenségből sem pillantottam meg. Valamerre munkában volt az egész lakosság; vagy talán a falut az angol etnográfus társaság építette ide, hogy növelje az idegenforgalmat. Többet szerettem volna tudni erről a mongol fajtájú népről, mint amennyit a kísérőm elmondott. Elmennek a városokba szolgálni, de napszámos munkát sohasem vállalnak! Sem emberi, sem faji öntudatosságuk kifejlődve nincsen. Az angol uralmat nemhogy bánnák, de még tudomásul sem veszik. Be kicsit tud az, aki csak ennyit tud! Annál többet beszélt a kísérőm az indiaiak függetlenségi mozgalmáról. De ez engem nem érdekelt ott, a maláji falutól nem messze, mir;-: ahogy nem érdekelt volna a néger kérdés sem a lappok között. Az indiaikra is sor fog kerülni, csak jussak közéjük, —nyugtattam meg a lelkiismeretemet. Pz mng. mLvzius 7. Singapcre-ban elláttam magamat ananásszal és banánnal, de az éléstű ram kiürült, mire a félszigetnek ebbe a másik kikötőjébe megérkeztem. A partraszállást azon. ban anélkül sem mulasztottam volna el. A kikötőben mozogni sem lehetett az ökrö‘- fogatoktól. Már ez is mutatta, hogy a kinas világot, ahol szamáron kívül más állatot alig lát az ember, magunk mögött hagytuk. Viszont azt sem képzelhettem, hogy otthon járok, mert ezek az indiai ökrök karcsúbbak, magasabbak s fürgébbek a nálunk tenyésztett fajtáknál s ami még sajátságosabb, kis, hegyes púpot viselnek a nyakcsigolyájuk felett, ami mintha az évezredes jármozás következtében tiiremkedett volna föl. Kókuszdió ültetvények között vágott át a villamos a sodrony pálya lábáig, ahonnan a szinte 45°-ban elhajló síneken két részletben a tenger színétől egyenesen 800 méter magasságban vitt ki egy kicsi vonat. Ide föl is csak azért jöttem, hogy később ne vádoljam magam, hogy valami pompás látványosságot elmulasztottam. Annak idején ugyanilyen szempontok vittek ki a coloradói Pike csúcs tetejére is. Az a világ legmagasabb hegye, mintegy 4600 méter, amelyiknek tetejére automobil ut vezet. Egyébként a fáradtságot mindkét ut megérdemelte, mert erővel jól bírtam. Ayer ham, egy csoport buddhista templom a hegyoldalban, érdekes müveltségtörténeti adat. A fehérre meszelt épületek fedelei kínai módra kunkorodnak fölfelé. Ehhez hasonló érdekességet még csak Palesztinában láttam pár hónap- oal később, ahova a kereszténység román és gőth stilü templomokkal jött vissza. A buddhizmus is annyira gyökeret vert a sárga világban, hogy már a tulajdonképpeni szülőhazájába is csak kínéi köntösben tud ellátogatni. Mikor villamosra akartam ülni, akkor vettem észre, hogy összes penangi pénzemet elköltöttem. Hogy megkíméljem magam a hosszú gyaloglástól, amire időm sem lett volna a hajóm indulása előtt, a pénzszerzésnek egy széliében ismert, általam azonban eddig még soha -erénybe nem vett módjához folyamodtam; két vadidegen angoltól öt centet koldultam. Azok az angolok talpig úriemberek voltak. Tiz centet nyomtak a markomba.
