Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-02 / 199. szám
Kegyetlen nyár Elbeszélés Irtás Papp Károly 14 Ä „KELETI ÚJSÁG4' vasárnap] melléklete ■■CBMBBW—B>w«wa——a—BCTPBBBWBIB8aWILjmjltfllllll —IMI ..B) —WK'MI'HT Hetek óta olyan vakító, kegyetlen nyár volt, mintha az ég elfeledte volna, hogy a földön emberek is vannak. Talán meg akarja sütni a földet, _ gondoltam _ hogy egészében feltálalja ismeretlen istenek asztalára. De azért egyfolytában dolgoztam. Lakásom nem volt, a Boston kávéházban ültem, tintával, tollal, fölgyurt ingujjban, dühösen, lázasan, kínosan róttam a betűket. Képzeletem amúgy is olyan volt, mint az égő ház, amelyből éjnek idején menekülnek a fölvert alakok g most meg a nap is kiűzött. XJjra és újra rámsaálltak a sugarai, mint éhes és nesztelen legyek, előbb csak ültek mezítelen nyakamon, inges hátamon, szinte hallani véltem zümmögésüket. Aztán raeg-megcsiptek. Pihegve ráztam meg magamat, egyik asztaltól a másikhoz telepedtem, de a sugarak raja mindenütt nyomomban. Lelkemet az égtől loptam talán» hogy így kinoznak? , Homályosan láttam, hogy az emberek körülöttem egymásután vetik le kabátjukat, de én, a magamét már rég levetettem. Titokban gyorsan legalább kioldottam a nadrágomat és nyakra valómat is a zsebembe gyűrtem. Aztán dühösen tovább aiz irápsaíL! Bizonyára az idő is mult és a hőség nemsokára oly hevessé lett, hogy szinte ijedten, hülyén bámultam körül, majd az ablakon át az égre néztem. Belül csupa láz, kiyül csupa nap, megőrülök a két tűz között! Mindenki így szenved, mint én? Betűim már-már olvashatatlanok, mintha valamennyien a hőségtől rángatód- zó vitustáncot járnának a papíron és egymástól szerteszakadva akarnának szétfutni a világba... Kezem remeg, a veríték kövér csöppekben hull a papíromra, meg akarja fullasztani rángatódzó betűimet. Szédülni kezdek. Hol vannak a vendégek? Igen, már mindenki elmenekült, ki az erdőbe, ki a vízbe, de én az erdőben nem tudok dolgozni, mert a természet fensége agyonnyomja apró emberi érzéseimet és gondolataimat... A pincér hirtelen rámszólt, hogy nézzek csak a tükörbe. Arcom meghökkentett, vörös volt, mintha csupa vér volnék; fölgyurt ingujjban az irás lázától kifordult szemmel, makacsul szorítva toliamat, meredtem magamra. Mint valami szörnyű, őrült mészáros, __gondoltam és hirtelen összeszedve holmijaimat, egy másik kávéházba menekültem. Onnét egy harmadikba. Aztán egy negyedikbe. éé Sehol sem Írhattam többet néhány sornál, mert a nap mindenhová betört, testem, kezem már úgy izzadt, hogy utálat volt a papiroshoz nyúlni, öt tollat is összetörtem a dühös izgalomtól, lélekzetem csetlett-botlott, egész testemet' már úgy kezdtem érezni, mint valami mocskos kelevényt, amely dolgozniakaró lelkem nyakán fakadt. Ujjamat percenként mártogattam meg a vizespohárba, s ide-oda huzgáltam homlokomon, de már a viz is langyos lett s egyszerre csak a tintám is kiszáradt. Kiitta a nap l — Ahia! — mlormogttami _ itt vám a sojrsh'arag! — Már sokszor tapasztaltam, hogy van valami, ami engem éppen akkor nem akar dolgozni engedni, mikor a legnagyobb lázban vagyok. Vérem felsustorgott, toliamat elhajítottam, ceruzával fogok írni, gondoltam, talán majd valahol egyik barátomnál valamivel hűvösebb lesz. Útnak eredtem. Az ueca burkolata már fel- puffadt a hőségtől. A forró levegő, mint valami mérges altató gáz, lenyomta az embereket. Elaltatja az ég az egész földet, _ gondoltam _ hogy aztán titokban szivét, veséjét vizsgálja? A fölszakitott villamossinek mentén a munkások szanaszét bevertek, bágyadtan, mint a sebesültek, arccal a földnek, mintha punét akartak volna valami életet szürcsölni. A padokon mindenütt ólmosfejü szunnyadók. Mellük kibontva, hajuk csapzik, arcuk a verítéktől ezüstös, vörös, vagy sárga. Sokau úgy látszottak, mint a halottak, mások, mintha nem a hőség, hanem valami mélységes szomorúság gyászsulyától roskadtak volna a padra. A piaci árusok elszáradt gyümölcseik mellett bóbiskoltak, erszényüket szorongatták s ijedten fel-felriadtak, mintha tolvajokkal álmodtak volna.'A kocsisokat álomba rázta a kocsijuk, mint nehéz bábok, íüc-oda lötyögtek szekerük tetején, le-lezuhantak és alva vagy’ halva maradtak. A lovak fényesek voltak a verítéktől, sugároztak és testük párája mint felhő gomolygott faruk tövénél. A kőművesek állványaik tetején heverésztek, mint nagy darab kövek vagy malterdarabok. Mások félmeztelenen a cementporban hevertek, vagy ültek az agyagpu- hitó tócsában nyakig. Csak a rendőrök álltak' kétségbeesett rendületlenséggel, szitkaikat és nyálukat nyeldesve, izgatottan bámultak a kihalt uccák sorába, mintha messziről tüzeket éreztek volna— Mindez úgy hatott rám, mint valami csodálatos biztatás. Alszik az egész világ, gondoltam, annál inkább kell nekem ébren lenni! Bennem forog kockán a naptól eltikkadt emberiség sorsa. Innivaló alakjaim izgatott rajban követtek, ahogy az uceán végigvonultam. Szárnyuk még tulgyönge lehetett és újra és újra csipogva, ijedten, mintha őket is meggyötörte volna a nap, ültele vissza-vissza lelkembe, amely recsegett, mint a tul’teü fészek, hä le akar mskadni lakói terhe alatt Szám, szemem tátva, zihálva kerestem barátaimat. De ők is a vizben, az erdőben voltak, 3 órákba tellett, mire egyet mégis otthon találtam közülök. A fürdőkádban feküdt. _Megörültél,__mondta, — hogy ilyenkor dolgozni akarsz? Örülj, hogy élsz és ne mozdulj. _Mindenki megállhat,__feleltem lázasan, _ csak az iró nem. Adj helyet, ahol dolgozhatom. Hűvös helyet. _ Örülj, hogy ürügyed van lopná a niapoití és szidni az Istent, _felelte és egyet bugyborékolt. Bementem a szobájába, de mintha kemencébe léptem volna. Förtelmes fülledtség szorongatott; innét is mingyárt futnom kellett. _ Vízbe, vizbe bújj, _ kiáltotta utánam' a barátom. Alámerült és bugyborékolt. Haragosan dobtam vissza a kicsapott ajtót, s most megint vánszoroghattam. A bőség mintha már meglazította volna a világ gyökereit. A levegő egyre jobban, erősebben remegett körülem, akár a viz, ha irdatlan messziről iszonyú nagy halak hullámverése érinti. Benne a házak, fák, uccák mindenestől remegni látszottak, mintha minden pillanatban el akarnának szállani, szétfos zlani fel az ég felé... Vártam, hogy a házak" egyszerre ledobják kalapjukat s iszonyú recsegéssel ők is a földre dűlnek... Rossz cipőmön lassan átsütött a megolvadt aszfalt, fölszisszemvé futottam a kövezetre. De ahová léptem, tűz fogadott, amit érintettem, meggyulladással fenyegetett. őrült aggodalom bántott, hogy egyszerre csak kigyulladnak papírjaim vagy alakjaimmá! együtt tüzet fogok s ők bennem égnek... Állati bőgéssel erre-arra tűzoltók száguldottak, a város alján lapuló lángok aranyossá festették az eget* ez és a nap tulvilágossága pokolian kísérteties homályt varázsolt körém. Meg-megkuporogtam' egy-egy hűvösebb kapualjba, de a kövön nem lehetett írni s az írás láza továibbüzött... Már az inget is lecibáltam magamról s mig futottam, azt sem tudva merre, egyre bő- szültebibcm facsartam aiz inget o szorítettem hónom alá ötven iv papirosomat... Ekkor egy térség közepéből egy templom toppant elém. Felkiáltottam: _ Allelujah Igen, odabent a márványkupolák, oszlopok, bolthajtások alatt, ott van a hűvösség!... De a bejáratnál már megijedtem. Hátha mise van odabenn?... Vagy ájtatoskodófk oly sokan, hogy majd nem lehet tőlük dolgozni... De az előcsarnok hűvössége felbátorított. Ájtatosságot színlelve, lehajtott hajadonfővel léptenríát a küszöböt. Jobbról mingyárt megszólított a kőbe faragott Krisztus. Hozzáfordulok, gondoltam s addig is majd körüíkémielek. A homályt még nem szokta meg a szemem. _Mi a te szenvedésed?__hallottam Krisztust, _az enyémhez hasonlítva. Boldogok, akik kivül-belüi tüzesek, és nem lelhetnek soha nyugodalmat, csak az utolsó napon, mikor minden újra tüzzé lesz. Különös érzékenység szorította össze sziveXII. ÉVF. 199. SZÁM. mHH'IH—■UIIHIIH'HW III Mimii f met s hónom alatt papírjaimmal, úgy, ahogy* megérkeztem, Krisztus elé borultam. Ugy-ugy _ mosolyogtam kínosan, __ tűz, tűz, csak1 mond... De azért elég az & láng, maga is egyedül, ami bensőmben van és boldog vagyok, hogy* templomokat építettek Neked, ahol ilyen jó hűvös van s talán dolgozhatom is. Felálltam, óvatosan néztem körül... Hála; Isten, csak néhány öregasszony térdelt, szanaszét itt-ott... mécses szentképek előtt. Halkan ellépkedtem mellettük, kikersetem a lagtávoLabbl sarok legbensöbb padját, oda besurrantam s egy ideig mintha imádkozni jöttem volna, szorongva bámultam magam elé. Alakjaim már is körülvettek, mint szomjas méhek a virágot, bob' dog izgalommal, meg-megrezzent lelkem légies, zárnyas testüktől; tovább nem várhattam. Remegő kezekkel, szüntelen körül-körülvizsgálva, magam elé terítettem a papírt. A félhomályban eleinte nehezen láttam. Egy ideig a félelem se tágított tőlem, rémeket láttam. A templom mégis csak az imádkozásnak épült f Az én munkám is valami imádságféle, de azért jó lesz vigyázni. Apró véletlenek, gyakran nagy vétkekké szíthat a gyanú. S valóban, alig Írtam! néhány Ívnyit, hirtelen embert éreztem hátam1 mögött. Ceruzám ijedten állt meg s gyorsan úgy tettem, mintha festőművész lennék, aki a szenteket rajzolja és a templom belsejét. _Az ur mit csinál? _ súgta hátam mögül az ember, aki bizonyára a sekrestyés lehetett. _A szenteket rajzolom, _ feleltem sápadtan, _egy nagy festmény számára. A sekrestyés erre mingyárt mellémkeríilt s nagy figyelemmel várta, miféle csodákat fog művelni a oeruzám. Ez aztán tökéletesen összezavart. Sohase tudtam egy épkézláb rajzot csinálni, egy vizes pohárról sem, nemhogy a szentekről. Idegesen meg-megállt a ceruzám: 1 _Bocsásson meg uram, mondottam halkan, nem tudok dolgozni, ha néznek. A sekrestyés csodálkozott: _ Ejnye, _ mondotta, _ hisz a fesitőK örülnek, ha bámulják őket. S még mielőtt megakadályozhattam volna, teleirt papírjaim felé nyúlt. Ijedten kaptam utánok. Gyanakvón nézett rám. Gondoltam, legjobb lesz ha bevallók neki mindent. Ámulva hallgatott végig: _Mi jut eszébe az urnák? mondotta fejét csóválva. Itt nem lehet regényt irai! Izgatottan suttogva magyarázkodtam. Â1 fejet ingatta. Könyörögtem neki. _Lehetetlen, suttogta, _csodálkozom az uron. Rimánkodtam1 neki. I 1 _Én talán elnézném,__mondotta,__de! ha a plébános ur és ezek az ájtatóskodók... s körül mutatott a térdeplőkre... Izgatottabban folytattam: _ Én is vagyok olyan csöndben, mint ők... másutt meggyulladok... maga a Krisztus is elnézné... ' 1 Hangom izgalmára fölemelkedtek térdeikről az ájtatóskodó öregasszonyok. Rosszalólag csóválták a fejüket, aztán közelebb jöttek. A sekrestyés a maga módján elsuttogta nekik ad ügyemet. Megzavart könnyezésük és imájuk fojtott indulatával egymásután fordultak ellenem. Öregek voltak és gyászosak, csak kisirt könyek ttíiae fátezotih sizemüikiöin,, de egyébként mimtha sohase szenvedtek volna, se lelkűktől, se a naptól. Bocsánatot liebegyo, ügyetlenül távoztam közülük... I De már a köszöbön rémülten torpantam meg. Mintha a nap egész vakító kegyetlenségében be akart volna lépni a templomba. Valamennyi sugaraival, mindmegannyi tüzes karral egyszerre ölelt át. Egyet se léphettem, dadogva, begtebve álöotteim: _Az alakjaim! __ hebegtem. _ A papírjaim ! Az írásom! Ájultan 'kapkodtam ide-oda, mintha igy akartam volna lefejteni magamról a nap sugarait. De azok puhák voltak, végtelenek, sűrűk, milliónyian... — Az alakjaim... — gondoltam _ az életem !... De a nap már fölemelt sugaraival, egyre1 följebb, közelebb magához, yérern mintha egyszerre elpárolgott volna, eltűntek a házak, aí templomok visszaroskadtak, s még mintha láttam volna, amint alakjaim zűrzavaros kiáltással kavarognak alattam;/aztán ők is szétszóródtak az űrben, mint viharban a por... eooO(%0$o*
