Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-02 / 199. szám
Vissza a faluba Irta: Dózsa Endre Ismeretes Mihalache földmivelésiigyi miniszternek az az intézkedése, amely az agrártörvénnyel kiosztott törpe birtokok eladását megengedi 25—50 hektárig terjedhető kis középbirtokok létesítése szempontjából. Ezt az újabb irányt gyakorlatilag is megkönnyítheti a Garofild féle 500 milliós külföldi kölcsön, mely a földnek intenzív gazdasági kihasználását lehetővé teszi és alkalmat nyújt egy olyan értelmes és szorgalmas gazdaosztály kialakulására, amely a föld szeretetét mélyen átérezve, képes is a középbirtokos osztályba felemelkedni. Ennek lesz akarata tudása is és némi reális alapja is nemcsak a földnek megszerzésére, hanem annak megtartására is Ma már kétségtelen, hogy az agrárreform a népnek, a háborús közszellemnek a rendes polgári életkörbe visszavezetésén kivül semmi más javulást az életstandard tekintetében nem hozott. A végrehajtásnak a népkisebbségekre való nehezedése leszegé- nyitette különösen az újabban kapcsolt területek volt birtokosságát és egyáltalán nem gazdagította a favorizált román népet. Az Európa keletét gabonával ellátni képes kis Románia, ez a közismert gazdag ország, most mint Nagyrománia alig termel saját szükségletére elég gabonát. Hova tovább mindinkább behozatalra szorul. A favorizált nép legnagyobb része könnyen nyert föl- decskéjét megbecsülni nem tudja. Munkaeszközök és igásmarhák hiányában cimbo- rába-szántással rossz munkát végez, ha egyáltalán nem hagyja parlagon a kiosztott földdarabot. Az a pár esztendő, amit még a jól miveit urasági birtoktestek úgy ahogy kibírtak, a trágyázás utánpótlásának hiányában gyenge megmunkálás rendjén teljesen kimerültek. A kiosztott föld hozama igy a népnek egyáltalán nem elég. A románság részéről az imperium változásával uj konjunktúrák káprázata rendjén a nép a faluról városokba tódul. Az elhelyezkedés azonban a városokon mind szü- kebb körbe szorul. A sorsváltoztatás kényszere azonban folyton égetőbb lesz, a kis parcellák megművelése alig igényel évenként pár hetet, a fennmaradó napok munkaerejét a nép a falun hiába kínálja, mert birtokosság hiányában nincsen, aki igénybe vegye. A városra tódulást megnehezíti a gazdasági viszonyok miatti folytonos leépítés és a munkanélküliség. Úgy a városokban, mint a falvakban nő a proletáriátus. Rongyosabb a ruha, kevesebb a kenyér. A nép proletáriátusával együtt nő az intelligens elemek leszegényedése is. A birtok nélkül maradt birtokososztály eladva ingóságait, használatlanul maradt házait, gazdasági épületeit, szintén a városokba tolul szerencsét próbálni. Itt pár esztendő alatt felélte maradék vagyonát. Gyermekeit neveltetni nem tudja, de ha nevelteti is, ma még a népkisebbségi sors erős akadálya az állami, vagy városi kenyérbejutásnak. A folyton leépítő ipar és kereskedelem pedig újabb néphullámot képtelen megbirni. Kétségtelen, hogy ez a népmozgalom katasztrófára vezet. Ilyen körülmények között érthető, hogy a kivándorlás nemcsak a népkisebbségek, de a néptöbbség tagiaiból is szedi áldozatait. Az államháztartás egyensúlyba hozása magával hozza a közterhek folyton növekvő súlyosbítását, amivel éppen fordított arányban áll a közönség teherbíró képessége. Ugyancsak az államháztartás egyensulyba- hozása követeli meg a túltengő hivatalnokosztály lényeges csökkentését. Mi lesz ebből a százezrekre menő hivatalnokrétegből, ha kiesik kezéből az amúgy is szükreszabott falat kenyér. Melinnek, a francia Írónak munkája, „Vissza a faluba“, felrázta a francia társadalmat. Ott már megérezték azt a veszélyt, amit a népnek a városba tolulása és az intelligenciának a falvakból történt elmenekülése okozott. A vezetők nélkül maradt nép éppen úgy hajlamos a szélsőségekre, mint a lecsúszott intelligens elem. Ott már előljártak az annyira világhírű kis kapitalista elemek a kis középbirtokok tulajdonosaivá való átformálásában. Hozzájárult ehhez az átalakuláshoz a pénzgazdaságba vetett hitnek a valutáris eltolódások folytán történt teljes leromlása és a produktiv munkának, mint a megélhetés egyetlen igazi tényezőjének, egyedül a gazdasági életben biztosított lehetősége. Határozott és a legnemesebb észbebapás a Mihalache miniszter uj koncepciója, amihez hozzájárult, hogy a földmivelésügyi miniszter még külön levelekben és agrárcikkekben is felhívja a gazdaközönség, illetve a nép figyelmét a több termelésre. Rámutat azokra a módozatokra, amelyek a mai modern gazdálkodás mellett elengedhetetlenek. Ezekhez a levelekhez szakszerűség szempontjából ugyan sok szó fér, kevéssé ismeri a modern gazdálkodás legújabb eredményeit, de a jelen állapothoz mérten föltétlen tiszteletreméltó törekvés és megvalósítás esetén kétségtelenül az eredmény nem fog elmaradni. A miniszter koncepciója egyetlen ut a termelés fokozására és úgy az intelligens néposztály, mint a nép proletáriátusának levezetésére. Az eladott, most már többnyire sivár földek árából kitelik a parasztotthon kiépítése. Vissza tehát a faluba, ahol a szorgalom és intelligencia meg tudja teremteni a kis középbirtokos osztályt, amely viszont meg birja adni a munkásosztálynak a kiérdemelt mindennapi kenyeret. Nem ismerjük a törvény gyakorlati kivitelének módozatait, de úgy képzeljük, hogy abban nem szabad lennie olyan intézkedésnek, amely a megszervezett középbirtoknak a nehézkes tagositói eljárás nélkül is apró parcellákból való összevonását lehetetlenné teszi. Kisajátítási eljárásra gondolunk olyan esetekben, mikor a már ösz- szevásárolt apró parcellák egytagba foglalását egyik vagy másik kis parcellatulajdonos közbeeső földecskéje akadályozza, hogy ezáltal a közérdek kárára az intenzív gazdálkodás lehetőségét megakadályozza. Ennek az uj rendezésnek szociális hatása jóval felülmúlja a gazdasági értékét. A vezetés nélkül maradt, magára hagyott nép a középbirtokosokban az állami életre, mint a néptársadalomra nézve megbízható, minden szélsőségtől mentes vezetőket talál, kik begyökerezvén a nép között, visszaállítják a régi családias viszonyt a nadrágok és harisnyák között. A miniszter észbekapása mindenesetre államférfiuhoz illő mélyebbre- látást és tágabb horizontot jelent. Vallomás ÁPRILY LAJOS Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam, én döbbent szemmel láttam itt a vért, és nem lengettem omló barrikádon fehér zászlót a véres emberért. Viharokból kibomló uj világért csak álmom volt, nem lobbanó vitám. Rohamra nem harsogtam riadókat jövő-ködökbe zugó trombitán. S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden dalon. De mint a monda tóba fűlt harangja, a mélyben él az ember-fáj dalom. S én nem tudom, hogy meddig él a versem, titánok halnak, tornyok rengenek. Ahol világ.traverzek Összedőlnek, a vers, a versem hogyne halna meg? Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt, A hült sorok megannyi érckoporsó, s a könyv, a könyvem gránit kriptabolt. De túl romon, ha perce jön csodáknak, a mély megkondult, mintha vállán a s a bolt alól harang-tisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama.
