Keleti Ujság, 1929. szeptember (12. évfolyam, 198-223. szám)
1929-09-16 / 211. szám
t Xll ÉVF., 211. SZÁM Á „KELETI UJSAG“ vasárnapi melléklete iBPHB35SBäaEülAMI).l11Ilii—IIUMP.-JULJUJ! jiTMIlUI sS?*»,««»UIIM IUI || IIHl j B—HBMBH— Kiaide Isten rusnyát Irta : Donáth László Eszti nem »vjnálta, nem is sajnálhatta, mert egyiket sem ismerte. ügy tudd meg, hogy a* a lábát se tette ki a mezőre. Igaz, nem is erőltettem, mert a dolgot egyedül is jól meghirtam, aztán otthon olyan volt a házam tája, mint az ivópohár. János tanácsolta, hogy inkább a földet adjam, mint a nagy kamatot fizessem. Mikor először megszórni tani, 5 adott volt kölcsön, azután is adogatott, számon se tartottam, hogy éppen mennyit? ő jól tudta, még ugyan jól, egyezer megkérdeztem s akkora summát mondott, hogy még megszédültem. A kamat meg még egy annyi!... Egyik földem ki se futotta, esett beló'le a másikra is. Aztán megint megszorultam, megint János adott, igy a másik föld is az övé lett. Két esztendőre hát mind a kettő s ha jól felszámítom, összesen se adott száz pengőt. Szinte ingyen kapta, de kellett, mert nem volt elég földje szegény nagygazdának!... De hallod-e, nem volt azon istenáldás, előbb az apját, aztán a feleségét temette el s egyikre is többet költött. Nem átkozom, mert az Isten eléggé megverte bánattal, de ha egyszer úgy találom kézbe kapni, kétszer se mondom, hogy a gyertyáját el nem oltom. Mikor a múlt télen a dalárdabál vala, az asz- szony megint Jánoshoz futott. Uj topánka kellett, meg selyemviganó s a házunknál egy rézgaras se volt. Nagy örömmel újságolta, hogy János megint megemberelt, mert én úgy biztattam, hogy oda tiszta hiába... Mikor a bál után hazakerekedtünk, úgy éreztem, hogy a ház is megmozdult a fejem felett. Igaz, egy kicsit sokacskát ittam, de János kétannyit is szívesen fizetett volna, mert hogy az asszonyt táncoltathatta az egész hordót elém akarta tétetni Magam nem vagyok táncos, hát gondoltam, legalább az asszony mulassa ki magát... Aztán, hogy a ház is ingott ,azt mondtam Jánosnak: arra mégse tábláztatunk, hanem tegyük kötlevélre s én a nyáron leszolgálom. Ezért levék pásztor, édes komám!... Egy pengő jár minden tulokra, aztán egy véka gabona, aminek fele buza, fele törökbuza, meg minden párra egy napi tarisznyái ás. Eből megélünk a nyáron s a gabona télire marad. Harmadában kapálgatva két esztendő alatt se szereznék ennyit. Pénznek, gabonának ugyan hason fele a legényekre megy, de nem sajnálom, mert eleget futkároznak érte, aztán nekünk úgyis elég, ami marad. Ha őszt érünk, Jánost kifizetjük... Aztán amiből lehet, rendet szabok az asszonynak is, mert a házat nem hagyhatom. Édesapám a másvilágon is számonkéri. A földekért tudom igy is baj lesz. Aztán tudod, nem is olyan utolsó dolog ez a pásztorkodás... Ez a zúgó, lombos erdő folyton beszél, mégse hányja a szemedre, hogy adós vagy. Itt a szomszéd se veszekedik, de nem pöffesz- kedik a nagygazda se, amiért a háza egy két téglával magasabbra nőtt a tiednél Ha szomjazol, ott a forrás, ha éhes vagy, a teli- tarisznya; eper, málna is kerül, ha megkeresed... Ha megfáradsz, puha gyepen megpihenhetsz. Eleinte az asszony is úgy szerette, mintha itt született volna. Kétszer-háromszor kijött egy héten s amikor tehette, itt töltötte az éjszakát. Aztán lennebb hagyta, mert mint mondja, dolga van othon is. Vetemény, majorság: csirke, ruca, liba; jó gazdasszony nem hagyja hosszú kijtélre. A malacnak burjánt szedni, locsot adni... Mert azt még az előpénzből vettünk. A szomszédra nem bizhatja... Egv hónapja, hogy nem járt künn... Az este hát magam nézék haza... Aztán ezt hallgasd meg!... Terített asztal, vetett ágy!... Piros bor az asz talon!... A tűz mellett lábassal a csirkehús!... Te az az asszony eddig is tudott ölelni, de igy mégsem ölelt soha!... Hát a csókja?!... Pokol, vagy menyország, ki tudná azt megmondani?!... Azt mondja, engem várt, éppen engem; érezte, hogy megyek!... Te hiszed-e, édes komám?... Hidd el komám, mert látod, én nem tudom elhinni !... Tőlem megesküdhet százszor az Istenre, az üdvösségére, a boldogságára, az édesapjának a virágos sirhalmára, mert én el nem hiszem!... De te hidd el komám, hogy valaki higyje. A kell az asszonynak, hogy elhigyjék az álnok beszédét!... Hanem komám, én megmondom kit várt?! Meg én még ha addig élek is, de akkor az Isten irgal- mazzon s adjon szárnyat nekik, mert aki a földet tapossa, élve nem menekül !... Itt Pál Izsák a fejével rábólintott, a szeme szikrát hányt, szája kényszeredett mosolygásra rânduit s öklével az égre fenyegetett... — Né, komám, a bocskor, — fordította tréfára a dolgot — szíjjá van, de kapcát is adok, megszol- gálád, hát kösd fel izziben. Jelekkel is megintette, de a néma rá se nézett a boeskorra. Égő szemmel meredt Izsákra sokáig, aztán felkelt, jobb kezével hármat kanyaritott a tarkóján, ami az ő nyelvén kontyot, vagyis asszonyt jelent, aztán ajkát biggyesztve lemondólag intett s fenyegetett. Ujjával néhányszor megbökte a homlokát, a fejét bólogatta s ahogy volt, mezítláb, elindult a falu felé... Izsák majd sóbálvánnyá vált... Hogy ez a néma megértette volna a beszédét?!... IV. Három éjjel leskelődött a háza környékén, negyedikre megunta a dolgot s főleg maga előtt is szégyelte, hogy tolvaj módra sunnyogjon a saját háza körül. Feltette magában, hogy mig valahonnan bizonyságot nem szerez, többet nem tesz egy lépést se. Este a pásztortüz mellé feküdt, sokáig nézte a kéklő és csillagtáborát, mintha azoktól akarná megtudni: bűnös-e az asszony? A csillagok csak hunyorogtak, de nem tudott I ............................................ ........ _________________________17 SZÉP ARCBŐRE LESZ O —- r-y ARCKRÉMÉT HASZNÁLJA PARFÖM GYÁR PÁRÍSBAN I8I8 ALAKULT ÎM ÍN DE NŐTT KAPHATÓ
