Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-27 / 60. szám
20. oldal Vb sárnap, 1921. március 27, Rochnitzer: A házi szerző. Hehehe ... A házi szerző. Házi ba... barát. Hiszen az mindegy (megveregeti a saját vállát). Ilona: Megbolondult? Rochnitzer: Ne zavarjon. Rochnitzer ur hódolatát fejezi ki Romhányinak. Rochnitzer ur szédületes ember. Az egyik szerző ir magának szeretőjéből egy darabot, én irok a darabomból egy szeretőt. Ilona (magában): Bosszút akarok áilani, bosszút. Csak ne volna olyan tökfilkó ez a Roch- nifzer, megszöknék vele. IV. Jelenet. (Künn nagy zaj. Dölyfhézi berohan.) Rochnitzer/ (együt,)': Mi történt? az Istenért! Dölyfházi (izgatottan): Semmi sem történt. Egy szóval elmondom az egészet. Amikor Dudunel grófnénak azt kellett volna mondanom: Ricsett baronesz, akkor én a közönség élé léptem és egy- saerüen megkérdeztem tőle, hogy ki a nagyobb tehetség, Ricsett baronessz, már mint te, vagy egy Ritter Sylvió, mér mint én. Erre a közönség zavarba jött, elkezdett prüszkölni és hahotázni és erre én előadtam, hogy veled nem lehet kibírni, hogy te engem megcsalsz egy Romhányi nevű sipistával és hogy ne dűljenek be neked, mert te egy giccs vagy és hogy én vagyok az egyetlen, hamisítatlan, házhoz szállított komoly művészet, mire az emberek elkezdtek ordítani, hogy le a színpadról, mert megbolondqlt, de énnekem helyén van az eszem, én egy nagyszerű művész vagyok, én ugyanazt csináltam meg, amit Máramarosszigeten, akkor Írtak rólam a lapok és az egy cseppet sem ártott meg nekem, óriási volt a hatás, ha mindjárt le is engedték a függönyt. Punktum 1 Levegőt 1 (Végig veti magát a kereveten.) Ilona—Rochnitzer: (Tanácstalanul néznek egymásra.) Rochnitzer: Tönkretettél Dölyfházi, de megnyertem nőd szerelmét. Ilona, gyerünk. Ilona (maga elé mered): Gratulálok, Dölyfházi. Isteni voltál ... DAlyfházi (meglepetten): Mit ? Mit ? Hóna: Azt mondom, hogy szenzációs ötlet. Meg vagyok hatva. Rochnitzer (Ilonához): De hiszen ez lehetetlen. Ilyen sértés után még maga szóba áll ezzel az emberrel ? Dölyfházi! Disznóság, Ilona, te froclizol. Nem érted, megbuktattalak. Miért nem pattogsz, dühösen téped a diványt kínodba. Ilona (fölényesen): Miért fiam? Éppen ezzel bizonyítottam be, hogy meggyőztelek. Szeretlek. Imádlak. Nagy voltál. Dölyfházi (gondolkodva): Ravasz asszony. Nem látok túl az eszeden. Ilona: Nem is fontos ez fiam. Igazságod van. Az asszony ne legyen okosabb az uránál (félre). Mert ha azt mondja — akkor mindig okosabb. (Hangosan): Az, aki a művészetért ilyen áldozatokra képes (Rochnitzer közbevág: az ón bőrömre) az művész. (Félre): Soha ilyen jó reklámot. (Hangosan) Dölyfházira mutat: Látja, Rochnitzer, vegyen példát. Ez az igazi művész. Sohasem válók ettől az embertől. Dölyfházi (csendesen): Nem látok túl az eszeden, de igazad van. (Félre.) Bizony Isten nem várt fordulat. (Hangosan.) Most az egyszer megbocsájtok. Ilona: Te kis okosom. Olyan éles ennek az embernek az esze, Romnitzer (mutatja Dölyfházi fejét) mint a borotva. Lehetne vele borotváltatni. Dölyfházi (félre): Majd gondolkodok. Itt valami gonoszság van. (Hangosan): „Fortélyos útjára nem kisérem tovább Ricsett grófnő, Apám, a szegény körorvos postakocsival üzent Önért. Mit tehetek, mondja Mélcsi néném!“ Rochnitzer: (kétségbeesetten.) És én velem mi lesz? Sem darab, sem szerelem. Hisz — ez elviselhetetlen'. Ilona (oktatva): Tudja mit, Rochnitzer. írjon egy tq darabot. írja meg ami itt történt, kilenc karátos kassza siker. Rochnitzer: Megírom, de tudom, maguk nem játszanak benne. Ilona: Játszik más. Abban is színészek játszanak. Mert már mi mind ilyenek vagyunk (szaval) „avagy őrnagy ur, úgy véli, hogy porto- péját veszni hagyja? Ezredbiróság elé kerül és Rückauf nem ismer tréfát“ . , . Dölyfházi: Helyesen őrgróf. Én vállalom a felelősséget. Mint a becsületrend lovagja . .. Ilona: „Julia közbevág:“ De . ezredes! A látszat csal, ön elveszett ember. És ha figyelmen kívül hagyja állításaimat, akkor . .. akkor“. Dölyfházi (súgva): Ilona nem készültél. Ilona: Nem, cucus, de azért nevess, Dölyfhézi (kezét odaadja a Dölyfházi kezébe, Roch- nitzerhez fordulva): „Rajta, csapataink átlépték. Dölyfházi: A Rinkolni sikot. . .“ Ilona: „Győzelmesen előre. Mit késlekedsz, cselszövő: Á penge éles és hideg a sir“ .,. Rochnitzer: (bizonytalanul) úgy látszik, rossz helyen jároF ■—MBIHBIIIill Ml IIH IIHM»»«« ■■»’* UU—tatMBHE Dölyfházi: „Hideg a sir. (Rochnltzert kifelé tuszkolják) sir, sir, sir,.(Nagy szünet.) Dölyfházi (átöleli Ilonát, magyarázón): A III. Richárdból. Ilona (ábrándosán.) Mint Máramarosszigeten. (Függöny.) 126 Irta: Szentimrei Jenő — Milyen szám ez, édes? — Mint a többi. Mint egy a sok közül. Együttható, amely mellől hiányzik az algebrai jegy. 126 perc, 126 szó, 126 patkány, Így értenéd ugy-e? Bizonyos mennyiség valamiből. — Beszélj világosabban édes! A szavaknak külön-külön van értelmük, a mondatok is érthetők egymásután és az egész együtt olyan, mint sürü fekete fátyol, melyről látni, hogy szálakból szőtt, de nem engedi át a napot. — Többet hiába is kívánsz érteni. Elég értened a szót, mely benned megüti a megfelelő fogalmat. Elég értened a mondatot, mely elrendezi benned a felidézett fogalmakat. A nagyobb összefüggések úgyis mindig rejtélyek maradnak előtted. Egymásra tolulnak, egymásba visszakapcsolódnak és előre mutatnak ismeretlen kapcsolatok felé. Ezen a szövőszéken csak fekete drapériák készülnek a szemed és a szemem közé, a szemed és a nap közé, a szemed és az istenség közé. Mert az, ami egy dolgot eltakar előled, ugyanakkor eltakarta a Mindent. — Fedd föl kérlek legalább e számjegy értelmét! Add mellé a szót, mely többé teszi számomra egy puszta számjegynél. — Ezt soha, semmi sem teszi többé. Az ember számokat, idő, súly, hossz- és minőség- mértéket talált ki, hogy a maga kicsinységéhez hozzá tudja mérni a tér és az idő korlátlanságából legalább azt a darabot, amekkorát a maga mértékeivel átfogni képes. De hiába, a számokkal nem tud semmit közelebb hozni magához, csak a részleteket, melyek egyenként benyomulnak a tudatába és mondatokká rendeződnek, hogy értsen és nagyobb összefüggésekbe bonyolítják a monda- tokát, hogy ismét semmit se értsen. Ha mondom: egy csillag, ez kigyullad benned. Ha mondom: húsz ház, a fantáziádra hatottam, ha nem is tudtam pontosan elődbe idézni egy házsor képénél egyebet. Ş ha mondom: 126 halott... — Ó, sok halott! — Ládd, pár szó nyomán erőteljesen megrajzolt, tiszta kép keletkezik tudatodban, 126 emberi hulláról, amelyeket már szánsz is, amelyektől már a borzongás is átfutott idegeiden. De mihelyt több mondatot hallasz kapcsolatban e százhuszonhat élettelen emberhüvellyel, már nem fogsz érteni semmit. A miértek, a hogyanok és a többi kérdés és szokott felelet olyan kusza szövevényét vonják szemed eié a vonatkozásoknak, hogy már nem látsz semmit, nem hallasz semmit, nem érzékelsz semmit, csak két elmosódó szilüett rajzolódik ki valamely agysejtedben. Magadat látod és egy súlyos, kifejezhetetlen rádhatásban a Mindent. Magadat, a törpe, jelentéktelen Egvet és együtt az egész, számokban, arányokban, képekben és szavakban esszé nem fogható Világot. Te is e képbe tartozol mihelyt egy másik Egy érzi magát külön Tőle, de külön js vagy, mert a többi és a többiek mind egyek Ővele, a kimondhatatlanul Naggyal. Nagy árnyék fekszik az életeden : ez ő. Nagy nyomás szükül a szived köré: ez Ő. Nagy felszabadulás old fel benned mindent örömre,: ez Ő. És rád tapos és észre sem veszi. És,rád tapos és észre sem veszed. — Én félek! — Mitől? A csillagtól, mely rád mosolyog? Az embertől, mely egymaga éppolyan jó, mint te vagy, éppolyan rossz, mint te vagy és éppolyan kicsiny és éppolyan nagy? — Tőled félek, aki mindezeket mondod! Tőled, ki egy szóval fölrepiísz és semmivé zúzol másik szavaddal. Tőled, aki a Mindenből legközelebb állasz előttem é6 rajtad keresztül hat rám hitvány egyedülvalóságom érzete. 0 szabadíts tel e szavak súlyai alól. Mondd a mesét, amit értek, mondd a verset, ami andalit, mondd a tragédiát, ami elsodor és mondj kedves elmósségeket. Engedd: éljek, mint a fák, a madarak és a csillogó kavicsok, hogy ne tudjam, csak illusztráljam az életet. — Volt egyszer, hol nem volt, hetedhétországon innen, Operenciákon innen, az életem pázsitján, egy fehéren szaladó úttól jobbra és balra 126 halott. Egy század rajvonalban. Százhúsz halott egy sorban, a második sorban öt, á harmadik sorban egy, a parancsnok. Felfejlődtek valahol a rét alsó szélén, aztán szép égj enes léniában ballagtak előre a völgytorokban. Szemben egy géppuska megszólalt és ők lenyaklottak, mint mikor a gyermek fakarddal végigsuhint a fűszálak derekán. Délután két óra volt, a délnyugati oldalon levő hegy a vállárai árnyékot vetett rájuk. Jobbról és balról to. vább mentek a szomszéd századok, de párszáz lépéssel odább már észrevették, hogy hézag van a két szárny között. — Balra engedni! — vezényelt ajobbszárny- századparancsnoka. — Jobbra engedni! — vezényelt a balszárny- századparancsnoka. j| Ötven lépés múlva nem volt semmi hézag a két szárny között. És hányféle nevük volt kérlek ezeknek a százhuszonhat halottaknak! Képzeld csak! pontosan százhuszonnégyféle. Mert két-két olyan is volt köztük, akik testvérek voltak. És hányféle formájú ruhát viseltek és hányféle különböző korban születtek, milyen különböző élményeik voltak, milyen elütő családi életet éltek, amig éltek! Volt, akinek csak özvegy édesanyja maradt és volt köztük hatgyermekes apa is, volt vált ember és volt számos törvénytelen gyerek apja. Voltak nagyratörők, voltak fenhéjázók, voltak engedelmesek, alázatosak, kérges szivüek, megfáradtak, gyülölködők és hencegők, szilárd jellemüek, pénzsóvárak,makacsok, könnyelműek, hebehurgyák, ízléstelenek és volt két költő, egy jogász, három tanító, egy segédjegyző, hát gyári munkás, hét kisiparos, negyvenegy telkes gazda, nyolc napszámos, egy urasági inas, egy cipőfelsőrész készítő, egy műszaki rajzoló és még sok mindenféle foglalkozásúak, hétféle vallást követők, három anyanyelvet beszélők ...Voltak... 126-an... — És? — És 120 hulla feküdt az elsősorban, öt a másodikban, egy --a parancsnok— "a harmadik. Na,)J az igazodás nem volt valami mintaszerű, de ezt rajvonalban nem is szoktuk követelni. — És? — És különös. Mindegyiknek valami eksztra poziturában tetszett meghalni. Nem kaptál kettőt, hogy szépen, arcraborulva, póznélküli egyszerűséggel terült volna ki. A guggolásnak, az ös3ze- tekeredésnek, a tagok elrendezésének annyi változatát nyújtották, mintha fontosságot tulajdonítottak volna annak, hogy egyéniségük az utolsó pózban is önmagát revellálja. — Borzasztó ahogyan róluk beszélsz! — A borzasztó az édesem, hogy harminc- kettőnek nem volt felfűzve a szuronya, kettő még nem is töltött s a parancsnok nem volt pontosan a második szakasz mögött, holott semmi oka sem volt rá, hogy eltérjen az előírástól. A borzasztó az, hogy égy káplárnak a borjújában egy fél vég lopott selyem volt. És az egyik hadnagy hatvan korona becsületbeli kártyaadóssággal tartozott a másik század kadétjának. Ki fogja ezt megfizetni? Egyébként is a parancsnok a felelős, mert ebben a meglehetősen zárt formációban nyilt terepen nem is lett volna szabad előrevinnie csapatát. Azonban már nem volt közöttük senki, aki élő lett volna, aki elitélhető és megjavítható lett volna. Meg voltak halva mind a százbuszonhatan. Senki sem avatkozhatott beléjük és senkinek — önmagukat is beleértve, — nem okozhattak kárt hibáikkal. Hősök voltak. Az ezredparancsnok kitüntetésre terjesztette fel a századot. Kezdett alászitálni a szürkület és százhuszonhat barna rög feküdte a mezőt. Olyanformán, mint trágyarakások, melyeket kikészítettek tavasszal a föld zsírtartalmának feljavítására. A föld megérezte ezt és hálából lélegzett helyettük. A kakukfiivek és a vadszekfük illatot leheltek az égbolt felé. Megszámlálhatatlan csillag silbakolt a Hold körül, megszámlálhatatlan fűszál görnyedt meg a harmatcseppek súlya alatt. A kövek az ut mellett és szerte a réten úgy hallgattak, mint a százhu- szonhathalott.Tücsköíc hárfáztak hátsó végtagjaikkal s távol, már messze elől döngicséltek az ágyuk. A csend eltöltött mindent, a földtől az égig, a csend betakart mindent és felivott minden hangol A csendet hallottad, ha megszólalt a tücsök, a csendet hallottad, ha dongott a távoli ágyuszó, a csend úgy zengett, mint az életek egybefoglaló dallama. A többi halottak is ugyanígy feküdtek szanaszét a mezőkön, mint ez a 126. Csak nem ilyen rendben, de már emezek rendje is egybeolvadt az éjjel. A Hold virrasztóit felettük, mint megfagyott anyamosoly.
