Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-27 / 60. szám
YERMEK-HUSVÉTi Mese az — ujjakról Piki (a mutatóujj). Liki (a középujj). Csíki (a gyűrűsujj) és a Picike Miki (a kicsi ujj) elmentek egyszer a mezőre sétálni, de bátyjukat, Tokit (a hüvelvkujjat) odahaza hagyták. Hiába mondotta nekik Toki, hogy nála nélkül ne menjenek ki, mert valami veszedelem éri, nem használt a figyelmeztetés semmit; mégis csak elmentek. Amint a kapun kiléptek azt mondja Piki: „én mutatom az utat!“ Liki, a legnagyobb folytatta: „én parancsolok“, Csíki azt mondta: „én viszem a kincset utánatok“: a picike Miki pedig kijelen-. tette, hogy „én jó tanácssal látlak el az utón“. Így mentek mendegélfek, legelői Piki, utána Liki, Liki után Csíki egy szép arany gyűrűvel s a menetet Miki zárta be. Nem igen messze tudtak azonban eljutni, mert csakhamar egy folyóvízhez értek, amely elzárta az utjokat. Egy darabig álldogáltak a parton s mind várták, hátha a viz lefolyna s ők tovább mehetnének. Amikor azután belátták, hogy azt bizony várhatják Ítéletnapig is, azt mondják Likinek, eredj te hosszúlábú s nézz széjjel a parton, nincsen-e valahol valami hid vagy csőinek, amivel átkelhetnénk a túlsó partra. El is megy Liki, de amig odajárt, a többiek egy dióhéjat találtak s azt a vízre eresztették. Amint visszajött Liki s jelentette, hogy nem talált sem hidat, sem semmit, mind a négyen beletelepedtek a ’ dióhéjba. Hárman eveztek, a kicsike Miki kormányzott s szerencsésen átjutottak a túlsó oldalra. Amint igy mennek tovább, hát egyszer csak egy gyönyörű szép kertbe értek. De ez a kert olyan szép volt, hogy párját ritkította. Gyönyörködtek benne egy darabig, egyiknek a sok szép virág tetszett, a másiknak a gyümölcs, a harmadik a madarak énekét hallgatta nagy gyönyörűséggel. Csak a hossz«, horihorgas Liki kutatott össze-vissza a bokrok között, amig egy cseber mézet talált. No egyéb se kellett neki, azonnal neki esett és nyalni kezdette. Hiában biztatták a többiek, hogy hagyja már abban és menjenek tovább, mert még elé talál kerülni a kert gazdája s akkor jaj lesz neki. A nyalánk Likin nem fogott a szép szó. No ha nem fogott hát meg is bánta, mert egyszercsak honnan, honnan nem elétoppant a kert gazdája. S tudjátok-e ki volt annak a gyönyörű szép kertnek a gazdája? Abbizony senki más, mint egy hatalmas nagy medve. Hej volt ijedtség a társaságban, mikor közöttük termett a medve. Irgum-burgum mormogta, hogy mertetek ti haszontalanok az én kertembe jönni s hogy mertétek a mézemet megdézsmálni! No most jaj nektek nyomban felfallak mind a négyet. Eleget Istenkedtek az ujjak, hogy igy-ugy, ők nem tudták, hogy kié a kert s hogy nem szabad benne sétálni. Csak most az egyszer engedjen meg nekik, ők soha többet még a tájékára sem jönnek. Az irgalmatlan medve nem kegyelmezett nekik. Szépen sorjába állította őket s kitátotta rettentő nagy száját, hogy egyszerre bekapja: amikor a fífikus kicsi Miki gondolt egyet s előállott vele. Mackó bácsi, szólt a medvéhez, ha már meg keli halnunk, engedd meg, hogy mind halhassunk meg. Mi öten vagyunk testvérek, de csak négyen vagyunk itt. Engedd meg, hogy hívjam ide az ötödiket is. Az a legvastagabb közöttünk. A medve ebbe beleegyezett szívesen s Miki hazaszaladt, hogy hívja el Tokit (a hüvelykujjat) is. Toki eleinte hallani sem akart róla, hogy testvéreihez menjen, de a picike Miki addig- addig könyörgött neki, mig végre megszánta őket s útnak indult. Utravalóul azonban magával vitte a hatalmas vasbotját is. Mikor a többiek meglátták Tokit a vasbottal, valamennyien belekapaszkodtak a botba s annak bunkós végével egyesült erővel úgy vágták fejbe a medvét, hogy az rögtön szörnyethalt. No de a testvérek azután nem is hagyták el soha egymást s együtt vannak máig is. A legszélén Toki, a hüvelykujj, hogy védelmezze őket, ha baj van, mellette Piki a mutatóujj, a hosszú Likit, a középujjat közrefogták, nehogy több bajt szerezzen nekik a nyalánkságával; Csíki a túloldalon áll őrt a gyűrűvel s leghátul a picike Miki, a kisuj, aki eszével kimentette a testvéreit. Most is neki van a legtöbb esze s ezért mondják most is néha az emberek „várj, hogy kérjek tanácsot a kisujjamtól.“ Ha pedig valaki nagyot füllent, azt mondják, „ezt a kisujjából szopta“, éppen mint én ezt a mesét... . % A% ö?dög munkái keres (Avgust Kopisch meséje) „A népség rossz és renyhe itt. Látom, ön keres valakit plébános ur, ki mindenkor, télen-nyáron át robotol, aki estére ki nem dől a fáradságos élettől, aki nem sír az italért és aki nem eszik hatért és aki tétlen sosem ül, aki táncért nem lelkesül. — Ne kössünk egyességet tán ? Szorgalmas legény vagyok ám ! Nem zöllök, mint akárki más, nekem nem kell tánc, mulatás, étel-ital se kell. nekem, a ruhát el nem viselem és bérre semmi gondom, csak mindig legyen dolgom, külömben rossz leszek!“ A pap megnézi a legényt és szól: „Legyen szavad szerént, fogd ezt az ásót ízíbe, ássál árkot körül vele. Hat láb mély, tíz széles legyen, — ha kész lesz, majd megnézetem.“ Az ördög a markába köp és ásni kezd a ház között. Huj! de magasra száll a rög! röpití messze föld fölött. Majd itt szuszog, majd ott szuszog, most itt, most meg ott találhatod. — A pap szemének alig hisz és már ott áll és már szót visz j „Plébános ur, ez készen van, könnyen dolgozós földje van. Az árok kész, ha mondom, és mindég legyen dolgom, különben rossz leszek!“ „Hát aprítsd e tuskókat feli Tizenkét ölre való kell!“ „Jó, — mondja rá — a fejsze hol ? Ide vele, unott pokol! A nyele eltört, de sebaj I mindegy az nekem, kutyabaj Î A tuskot kőhöz vagdalom, majd hasad, ahogy akarom!“ S hajít és vág, csak úgy röpül a forgács fent a ház körül, mint a motolla, úgy pereg, messzi udvarba' lelni meg, felszedi mind, rakást teremt s a paphoz így szól odabent: „A kő használt, jobban mint más, tizenhét ölnyí a rakás, az árok kész, ha mondom, és mindég legyen dolgom. külömben rossz leszek!“ ) „Hát akad itt még valami! Menj a havas erdőre ki, száz öreg szálfám áll amott, nézd meg, hátha kihúzhatod, Kis idő ezzel is telik, én majd pihenek egy kicsit/* „Sokáig ne pihenjen ám! Gondoljon uj munkát talán!** Egy pillanat, egy pillanat s már írtja ott a szálakat, a sok gyökér, ahogy törött — vélnéd talán, hogy mennydörög. Felaprózza rönköt mind s hazaviszi jó rend szerint. „Plébános úr, a száz ős szál a tuskók mellett ölben áll, az árok kész ha mondom, és mindég legyen dolgom, külömben rossz leszek \ A pap megfordul álmosan t „Te vad barom, most éjjel van, hát vedd a lámpást és eredj a szántóra és ott keresd. A hó alatt van sok kavics j tisztítsd meg tőle földem is**. Már ég a lámpás, már rohan az ördög és már ott is van, ás, fúj, söpör és rátalál, a kövekből halmot csinál, szikrázik, ahogy odavág egy-egyet s kész a tisztaság. „Utolsó kő ! Plébános úr ! Még meddig hortyog szótlanul ? A szántóföldje tiszta már, tuskó és szálfa ölben áll, az árok kész, ha mondom, és mindég legyen dolgom, külömben rossz leszek !** A pap odafordúl és szól$ „Borzasztó lassan dolgozol! A sekrestyés megmondja majd ţ azt tedd mind, a mit ő óhajt. Nagyothalló talán kicsit, be ne verd az ablakait!“ Odarohan hát és kopog — A sekrestyés fülén hortyog, Fütyül, szól, kiált, káromol: „Hát ez a munkám itt? Pokol!** S riadót ver ott hamarost — az öreg is előjő most. „Nono, abbahagynád talán! Kí az?** - „Én!** - „Munka kell?** - „Az ám! A szántóföld is tiszta már, tuskó és szálka ölben áll, az árok kész, ha mondom és mindig legyen dolgom, ■külömben rossz leszek !** „Fogjál be!** — a sekrestyés mond. „Kész!“ — mondja rögtön a bolond. „A városba kell hajtanom, de nehéz ez az út nagyon. Te lustaság! Követ íde! verj járdát elénk ízibe! Jó út legyen !** — Az ördög már burkolatkövek után jár, rakja, viszi, el nem marad, lépést a szekérrel halad. Nincs messzi a kő, hordja hát, peng, ahogy veri a járdát. — Az öreg hajt, dúdol, kacag és szól; „Kitűnő gondolat! Jól messze jár már, jól köve*, látványnak is jóízű ez; mindjárt ügetve hajtok, dolgoztatom a barmot, nehogy még rossz legyen!**
