Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)

1921-03-27 / 60. szám

tß. oldal

Vasárnap, 1921 március 27.

delhiében is nótás kedves maradt, mint gyanut- ían rózsabimbó a puskacsőben. Lelke cigányé* nak mámorosán inti: — Hogy'is volt csak az a megnyilatkozás a finom szédülésben? — Igen. En azt mondottam.

— Sohasem mondom más nőnek, hogy szeretlek.

így felelt rá:

— Sohasem mondtam férfinak, hogy szeretlek.

‘ Látja a nőt, az ifjúságot és szépséget, ki az élet bizonyos sejtelme alatt fényben és erőben jár. Szinte érzékitve néz a szerelemtől felháborodott szemébe, ahogy bólintva ingatja a homlokán nyilt csókot, vagy levelében kutat, a betűkből kötözött labirintusban. — Hányszor hajlottak ketten a térkép fölé a véres vonalakon aggódva, fejük összeért: de csak lesiklott a tekintetük egy aligrajzolt kis névre, csendes álomjétékot játszottak Erdély, egy isten ruhadarabja fölött. >

— Közeleg az időd vén koponya.

Kába fejére más sorsot vert a vén Moria, de ő nem, sejtette. Csak a gondja volt nagy, hogy mielőbb a leányhoz jusson. Vén apja a háta mögött hátát gubbasztva fejcsóváló jeleket hányt. Öreg, árva, fakó, jószág ő már, vézna karjáról rég lehullott a feleség. A mellén bánat, száján mindig enyhe szendencia.

— Mi a szándékod vele fiam.

Csaba lelkesedik.

— Idehozom napsugárnak. Hozzá készülök.

Az öreg tüsszentve ceremoniáz,

— Ráérsz, ráérsz. Most nagyhét van.

— Nem határoz.

— Jójó — koppan sárga ujján a pecsétgyűrű. Bölcs, ki semmitse tud. Az ilyen édes betegségnek ráhagyás az orvossága.

Csaba türelmetlen. Haragszik a távolságra, időre, mindenre. Szembejövő jóbarátok visszatérítik.

— Ne menj. A templomban láttam.

Visszasiet.

Körülötte zavarog a város.

A palotákon barbár reliefek lógnak. Az elmenőkre hosszú orral kitekint a bolti báb. Férfiak hadonázva vitáznak, mintha meg akarnák fosztani egymást gondolataiktól. Amott súlyosan lengő vasat cepei a korom és tüzfestett vasmives. A kocsik előtt szárazagyu lovak. A

sarkon a szokásos sarki rendőr (

......anyja

szegény mosónő volt.“) A gyár hat órát dudál.

A férfi belép a templomba.

A tölgy portélén szent utasítások. A sarokban hányódik a nyomorék, isten testőre. A templom hangulatában benne van a „vespere autem sabbati“ tompultsága a komoly, húzott arcú papok zsoltárbusongása után. A padokban nehány bánkódó lapul. A főoltár zilált és kifosztott, a Miserere lesöpörte róla a pompát. A szentségház ura halott. A derengésben az arcokat alig lehet megismerni. A sir körül élő árnyékok sokasága. Gyertyafényben alszik a hideg corpus. Mindenen nehéz gyász. A leplen elnyújtott feszület, mellette két lator. Egyik egy ósdi cintányér, benne pénz, hasonlatos ama harminc ezüst pénzhez, a másik Bedellő Csaba, a férfi, ki jegyesét kutatja a merengő áhítatban.

Ott áll a nő alázattal és szépségben, ahogy a hajtott fejű virág nézi a tövében vergődő bogarat. Sáppadt, sovány és boszantóan ihletett, mintha sirató asszonyok utolsója volna.

Mind, akik itt vannak hoztak valamit, hogy a nagy hamuvederbe letegyék. Csak Bedellő nem. Legalább e pillanatban zárt egyéniségét semmi fel nem fedi. Hidegen fegyelmezi magát és unja a gyásszal nyújtott időt.

A kórus dörgedelmesen végig kong a templom öblén: —Ecce quomodo moritur instus.

Mi ez? — döbben benne a sajátos intuíció. — Panasz? Fenyegetés?

Nem. irgalom kiáltás.

A térdreesés zaja újra riasztja a férfit. A gyermekkori szájtátás kedvességével és merészségével elgondolkodott ő is. A sirüregre mered és fellázad szentségtelen indulattal a nagy Szendergő ellen.

— Alszol Uram ? ... Mi is aludtunk az ég sátra alatt, merev szakállunkban bogár motozott és nem volt erőnk, hogy elűzzük. Nem volt ki befödözzön. Ujjúnkat dugtuk lyukas mellünkbe. Rongyok alatt siró öreg betlehemi kisdedek valánk.

Szeretnék lángot ölteni ki e nyelv helyet: Megállj vöröslábu nemzedék, e pirosra fröccsen- tett falak mögött Isten alszik.

Hárítsd el a sebzett szájak elől a rossz falatot, rugdald el az árvák utjából a sírokat, az özvegyek ölét pedig virágozd fel férfipárjukkal — ha képes vagy rá; hogy szűnjön meg a csontok sajgása és ne rothadjon panasztól a száj.

A munka üvöltésén túl ébredjetek pihenésre ti gyermekkarokkal megfojtott apák.

Hátára heverjen a láncos eb is a kolduló előtt és magasztalja az ő, alázatosságát. Áldott legyen az erő, mely lébratámogatja a korán ellett béránykát...

Ébredj fel Uram, mig nem késő------—

Gúnyosan figyelte meg, mint szállingóznak egymásután az adoránsok az elhanyagolt üzlet és gyomor miatt.

— Széled a nyáj —- cinikuskodott.

Már kevesen voltak. A sekrestyés fráter felvont csuklyával gondozó útra indult.

Bedellő Csaba mohó elhatározással a távozó leány után lépett és tisztelettel megakadályozta.

A nő megzavarodott, ingerülten rávillantotta szemeit és elutasítóan elfordult.

— Illetlen voltam. Áhitatzavaró — korholta magát Bedellő.

A templom közömbösebb helyén ^komolyan, az egymásnak eljegyzés jogán mégis mellé lépett.

A leány most már rendre utasította.

— Mit konfidenskedik!

Bedellő megbénult. Ha ideje lett volna, a lándzsaszuréshoz hasonlította volna e pillanatot, de a lényét eltöltő vértelenségben csak annyit látott, hogy a pax-helyén, a szenteltvizmedencék mellől magas férfi szegődik a nő mellé, a csonka hős, a kegyes Praxiteles szobor. Rá kajánul visszanézett.

Bedellő Csaba megfordult maga körül. Elbámult azon, hogyan oltogatja a templomszolga a gyertyákat a szent sir fölött.

Végre isszonyu békességgel csak annyit mondott.

— Jó éjt. Most már én is halott vagyok Uram.

Az éj vetette haza.

A keserűség sötétre érett benne. Orgiázott. Szesszel töltött nyakerei zenélve lüktettek, tüzet lázitva pengettek. Mellében a vad kalapács mi- velt csúf galibát. Gerince, az élet higanyoszlopa meggörbült. Annyira volt, hogy ingatag útjában kiutasította Mátyás királyt egynémely vitézével együtt. Veszedelmes indokolása miatt a kisérő cigányok ijedtükben megszöktek. A holdnak pilóta műszavakat kiabált. Kuszálta a lábait s a szavakat. Szobájában a világosságtól hunyorogva ingadozott, mig felfedezte asztalán a koponyát.

— Szervusz csont bűvész — kacagot neki.

Eszébe jutott esküje.

— Virégkoporsó, aranydátum kellene, mi? Áffenét. Igyál konyakot, többét ér. Pezsgőzzük el együtt az aranykoporsódat vén Sorsos.

Ittas csókot adott. Utánna lapdázva feldobta, de elfogni képtelen volt. Az eséstől elferdült a koponya álla.

— Holnap helyredrótozzuk, ne busulj. Legalább uj iipus vagy és bámulni fog rajtad a sebész.

A ferde gömb, a feje őt is álomra húzta megvető fintorral.

Ecetes szájjal ébredett.

Elábrándozott, szelíd volt és panaszkodó, mint gyerek, ki visszari anyja ölébe és zsenge lábakkal rúgja a pókát. Nem tudta sorát adni dolgainak.

— Milyen teher szeretni. Bár volna szoknyához ragadt kis pityergő minden nő.

A koponyát is expiálfa.

— Csak a tied maradok. Bocsáss meg.

A dorbézolástól reszkető ujján megpillantotta a gyűrűt.

— Milyen kis jószág s mégis mekkora árát adtam.

Beletorzult, mig a gyürödött Ízről levált a karika, mint kinek ököllel verik vissza fejébe a gondolatait.

Szürke kis apja felkereste. Ravaszul társította a gyűrűhöz a kérdést.

— Tényleg nősülni akarsz?

— Előbb-utóbb ez lesz a vége — íngerke- dett Csaba.

Számba se vette az igénytelen öreget. Gondolatközösségben sohase voltak. Ki-ki a maga útját járta számonkérés nélkül. Örömet nem osztottak, bánatot nem hordoztak együtt. Függetlenül és idegenül bántak egymással.

— Óhajtasz közelebbi felvilégositást — gúnyolódott a fiú.

— Dehogy, dehogy. Ó, nem.

A tiltakozás most rosszul esett a fiúnak, de nem mutatta. Apja gondolkodva levágott egy szivart.

— Némi kérdések végett jöttem.

— Halljuk.

"•— Nehézségek vannak.

— Sapkáinkkal fogjuk őket agyonütni y mondá Gorcsakov modorában Csaba.

Szeretet gyöngyözött az apró vén szemekben.

— Elháríthatatlan bajok vannak, kötelességem közölni. Tegnap jelezted, hogy nősülni akarsz.

Bedellő felszegte a nehéz fejét kíváncsian.

— Igen. Es? U

Az öreg ridegen operált.

•— Neked nincs mire.

— Csak nem beszélsz komolyan — bámult Csaba — hiszen aranytól sárgák az ujjaid. Vagy kitagadtál? Ne aggódj, nem tesz semmit.

— Pénz, az van — recsegett ingerülten az apja.

— Hát mi nincs? T““'

— Becsület, az nincs — rengett meg ültében vén Bedellő.

— És miért nincs becsület? — szörnyed! fel fiatal Bedellő. — Ezzel nem tréfálunk.

— Lásd ez okmányt.

Az az irás pedig a halottak nyelvér« tett utolsó obulusz becstelen tolvaja volt, charon vérfertőzött zsoldja. Aranykesztyü, mit apja az Isten szeme közé vágott.

Fuldokolva olvasta Bedellő Csaba.

— Kit öljek meg érte 1

A rőt szatir fásultan böfögte.

— Nana. — Felfogás dolga.

A fiú megörnyedt tehetetlenségében.

Azt se mondhatja, hogy száradott volna el az agyveleje, ki ez eszmét világrahozta, az a szürke piszokkocsonya, az a foszforos maroknyi locsadék a magasrarakott homlok megett.

E helyett rátámadt a koponyára, mely sze- mébeötlött.

— őrült voltál Nagy Ós, hogy utraengedted e ringy-rongy pereputtyot, bennünket, aranyba- botlott zsíros kéjenceket, minden származásoknak foltját.

Nem igy gondoltam, de az aranybélyeg már rajta van mindkettőnk homlokán.

Keserűen újra apjára rontott.

— Ha volnál vén kapubanülő pípás, ki saját imbecillitását élvezi, Jábaidhoz ülnék. Há volnál kutyakölykeinek örvendő paraszt, büszke volnék rád; — de igy ?

— Mit akarsz tenni ? — zöldült gyáván az öreg.

Fia bozontos nézéssel, görcsös orcával ugrott fel.

— Add nekem azt az Írást.

— Minek az neked? Ez nemcsak fontos, de értékes is — óvakodott a pénzvágy.

— Éjszakkal is elveszem — dünnyögött Csaba. — Te pénzre váltottad az álmot, én majd álomraváltom a pénzt.

Duvadak pislognak úgy a bokorsátor alatt undok célok felől, mint a pénzmaria gazdaember, de a duvad is előbb falevelet kapar kicsinyeire, mielőtt beleszéledne a rengetegbe. Vén Bedellcnek a púpja megnőtt a belső ingertől, de csak állott elhatározás nélkül, mint aki mézet és mérgett evett, hogy a jóról és a rosszról fogalmat szerezzen. Csak az első érzésnek kell elindulnia, a többi feltartózhatatlan, mint a jeru- zsálemi rabbi imádsága. Az első érzés hatása alatt odalökfe az okmányt.

— Eredj Mexikóba, ott ki-ki magának élhet.

Idegen izzásu szemekkel gyűrte zsebre

Bedellő Csaba.

Világos, hogy ezek után nincs mit keresnie ezen a földrészen, tehát eszerint határozott. Tervnek, munkának, életnek itt reánézve vége van. Szerelem és gondolatok meleg fészkébe durva aranyrögök estek és az aligtollas kis madárfiókák, az érzések véres testtel múltak ki benne.

Egy óra múlva kábultan lépett ki a kapun. Irtózott, mint az égő házból rohanó, kinek a haja tüzbokorrá gyuladt.

Kezében a koponyés dobozt hozta, a

— Fölszállok — rendelkezett a repülőtéren.

— Egyedül?

— Egyedül.

Rosszul mondta. A koponya vele szállott.

Űzte minden: — Reszkess, hordd el inasad, pusztulj emberarcot hazudó tisztátalan lélek.

Ellenszegült és hajszolta a föld, a fa, a füst, a házak, még az arcába csapódó légy is. Lelkén visszarezgett a bántalom, szeme látta, füle hallotta, agya belesötétül a gyalázatba, a néma elátkozásba.

— Felfelé ha szállasz, pára kisérjen, viz el- meritsen, temető sánca dédelgessen, bakó siettessen, füstöd se maradjon te fényből kirekesz tett, kietlen magadat vonszoló, seprűvel riasztott gyalázatos, sároslábu, halvány, tehetetlen, férgek trónja, sirbolfi csepegés, emberiség ijedelme, poshadt tavak nyáladéira ...

— Gyorsan már azzal a géppel.

Könnyebbülése lesz, pirulása meg fog

szűnni a levegőben. Ha sirna is a felhőre foghatja és hátha nem égeti ki könnye a fü gyökerét.. Mig idelenn Jézus feltámadna, megszökik és hátha a felemelkedés feltámadás is.

— Csak sietve azzal a géppel.

Üdvözlégy levegő jótéteménye.

Preciz gonddal vizsgálgatta át a gép minden kis1 részét és fehéren reszketett a nyergében. Keményen odanyujtotta tenyerét a meka- nikusnak, az pedig mosolygott, elfogadta hűségesen. Micsoda fejedelmi ajándék ez neki. Sza-, Vak röppennek, nem hallja, kívánság kiséri, csak föl, föl .:.

A szelek találkoztak vele, rárántották hideg muzsikájukat.