Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)

1921-03-27 / 60. szám

Vasárnap, 1921 március 27.

KkmvzWons

17 oldal

A fekete galamb

Elbeszélés — Irta Nyíré József

Bedellő Csaba végső útját tette a repülőgépen.

— Vége a harcnak, Leszállunk,

Szürke harmat fagyott a földön. Már nem tűznek merev fénnyel a sugarak, mint földhöz- ajzott aranyhurok, mikből egy bódult bogár is képes volt kizenditeni a mindenség szépségének akkordjait. Ennek vége.

A hullaszentelt földön csend van,

A fekete árnyak véres hajjal, görbe alázattal immár átsuhantak a léten, hol az idvezül- tek kék szájai mind tiszták és a feloszlás ize nincs többé a nyelven. Sokan vették fel a piros inget és most bicsaklott nyakkal, hidegen csodálkoznak. Bedellő feltekint, de csak a rongyos, vén nap ballag felette megfoghatatlan gonddal, mint egy békét kötött ország.

— Hazamegyünk.

Alatta a Föld, a semmiből lett kis torzkép, haldokló területek. Nézése kínosan elváltozó, remén- telen és mégis bizakodó, mint minden haldoklóé. Mégse bir megszűnni. Rettenetes lehet ez az öregségi gyengeség. A furcsa nyáj, az emberiség mégis csak él rajta, de ez az élettől megszállás oly terhes, mint az ős héber történetekben a go»osz lélekjárás.

A föld lelki beteg.

Ha leszáll az est, fényben úszó városok látszanak fel a géphez, mint tűzkőd, vagy óriási bolondokháza kivilágítva az általános roham percében. Nyugtalanító hangzavar hallatszik. Megdöbbentő idegzsongás.

Bedellő újra az égre kutat.

A feje felett ingó csillag tanácstalan, z ember mulat.

röme gyógyíthatatlan lelkifolyamat, mely határnélkül vigadni kényszerűi. És ezen a ponton megszűnik az ember. Egyetlen módja van a megváltásának: Annak, aki ma is örül, akkora fájdalmat kell okozni, hogy ismét es^be jusson embervolfa.

Megirtózott az uj messiási gondolattól. A gép lassan halad, ráér szemlélődni.

Mennyire elmásitott mindent a fegyver és gyűlölet. Semmi sem ugyanaz többé. Ha veréb fürdik az utcaporban, az is emberporban fürdik.

— Leszállhatunk.

Rongy és éhség kis embert és nagy lógó bajuszt csinált az erőteljes férfiakból. Az izzó lömeg nem bir uj formába hülni. — Nem régen megkorbácsolt urinőt látott. Csak annyival volt szerencsétlenebb, mint a többi tébolyodottak, hogy neki még rögeszméje se maradt.

Pajtás, te szárnyas ember, mégis jobb volna csillagutra fordítani a kormányt, mig fehér homlokod mögött kialszik az érzés a Föld halálos vonalán túl.

Bedellő Csaba szomorúan nézte a magasság- mérőt. A megerőltetés szorította a halántékát. Nehány zúzás és lövés is volt a testében.

— Csend sebeim — humorizált.

Lenn, terhes és szenvedő az osztályrész. Ebeknek dobott szív az ember. A köd lassan befertőzi a tájat.

— Mcgi3 leszállók.

A kis keréken nyugvó kezén aranybilincs fémlik. Ki rávonta a távozáskor, két fehér karját testén átkapcsolta, ráejtette fejét élettől zengő kemény mellére és két szilárd karja közül rózsás pírral, halkan feltekintett.

— Úgy dobog a szived, mintha közel volna.

Akkor napfényes idő volt. Olyan kilenc— féltizes üdeség, mikor legtöbb a szépség és az emberek szeretettel járnak az uccán.

Lefog ereszkedni a régiókból, mert rózsa- I szinü felhővel találkozott. Ellenségesen végig- j gyűlölte előbbi gondolatait. Altatta magát. Leszáll, mint nő-halott a ravatalról, mert nem a I mondott ruhájába öltöztették és most eltűnődik, hogy hová is tette halál előtt a hajcsattját.

Az örökkön teremtő mives a keblében uj terveken kalapált. Ökle a kormányra nehezült. A határhegyeken áthaladt. Érdes, kristályos légkörbe jutott. A gép erejét csökkentette, a scbbességből elvont.

Először csak a kíváncsiság hozta közelebb.

— Mi lehet otthon — velük?

Elevenülni kezdett az öröm is. Előrajzottak,

tervek, vágyak, benyomások és tehetetlen volt ellenök, mint ki 'az ég esti kupoláján a fény- gyulást nézi, egyet, kettőt megszámol, de a nagy káprázat végre elboritja.

Két kezét előrenyujtja, mintha a véletlen- ségben tapogatóznék, vígan körülfigyeli a gépet, .terepet, izmai megfeszülnek, néhány egymésra- toriódó gyors pillanat, lendülő ütközés: — Megérkezett.

A föld vért rá. hogy az ő szivébe is dühöd- ten borzalmakat nemzen, átoktól és gyűlölettől lihegve, ae 6 még a levegőben kidobta a gondolatok és fájdalmak ezűstpoharát.

A város csendes, az emberek komorak és meghatottak. Öles férfi jön szembe. Szélesvállu, félkarja csonka, élő Fraxitelcs-szobor, mely évezredes szilárdság után az élettől undorodva lebukott a pillérről és karját törte. A harc lemosta karját. Afféle sürüvérü, mogorva, szertelen atyafi, ki hajábafurt ököllel hallgatni szokott. Néha izgatottan a homlokához süti a cigarettát, reszket és verejtékes. Idegsokkosnak vélnéd, ha merev nyugodtan nem adná okát szembemorogva.

— Ott végződnek a gondolataim.

Sok söiét gondolata lehet, mert a feje tele van égésfolíokkal. Nappal ritkán jár, inkább este vonul végig aszott profilja a falakon.

Visszemordul a feltartóztatásra.

— Nem tudtál valamelyik felhőben maradni, mii keresel köztünk?

Bedellő szemeiben imádkozik a szeretet,

igaz szándék és becsülő érzés.

— Egy csókot.

A másik eldöbben. Bedellő kacagva rántja magával.

— Uy nézel rám, mintha én segítettelek volna két lábra.

A csonka ember feddőleg dörmögi.

— A szóra vigyázz. Nagyhét van.

— Annál jobb. .Feltámadunk.

— Nem támadunk fel. Te soha. — Azzal elment.

Tévedésből a csonka karját mozgatta a szeme felé. A pietista vonás nem volt szokása. Sohasem élt aszkctikus koszton, de a nagyhétnek lenyűgöző súlyt birt adni a hangjával, viselkedésével. A haldokló végszavai is igy dönghettek.

Az istenhalál napja, az égigérő gyász, a a mindenkor rokon és igaz szimbólum, a szén-* védés szép királyi fénye, a sárga koponya föl- dctbetőltő sugárzása, melytől a tagadók is szó- talanok, Bedellőt is betöltötte.

— Igaz,, — a koponya. — Meg is feledkeztem róla.

Egyik koponyáról a másik jutott eszébe. A nagyatyjáé, amely harci sírból került elő.

Kemény, roppant építésű fő. Nyolc kardvágás nyílása rajta. A család 'krónikái feljegyezték a történetét. Erről is ismertek rá. Se kardok, se enyészet nem bírták szétontani. Micsoda tűz’lakhatott benne, hogy ilyen szilárddá edzette. Két kézre fogva, üresen is teher az unokája kezében.

Rendkivülisége miatt többé el se temette. Ezüst dobozban őrizte Bedellő Csaba. Azoknak, kik a kegyeletre figyelmeztették, dacosan, zordon fennséggel vágta oda:

— Uralkodói luxus egy ilyen fő és az uralkodók közt nekem van a legkisebb koponya- gyűjteményem.

Történelmi megjegyzését megvetéssel viszonozták és elfeledték koponyástól.

Ránézve azonban a halottfővel uj sors gördült a lábai elé.

Talán a vérség közössége okozta, hogy az első rendkivüli igézet később áhitatos szenvedélyévé lett és titkos mély viszonyba került a nagyatyja fejével. Egész életre kiható, végzetes egyezségre lépett vele. Pap nem esküszik érvényesebben kéresztjére, mint amilyen igaz volt az a misztérium, mely a Bedellő Csaba lelki valóságában általa támadott.

Szimbolikus pompát gondolt ki, hogy önmagát közölje vele, Ezt is titok fátyolozta, mint minden gondolatot, mely e végtelenség határán kezdődik. Megható és erős volt, mint a kupék melletti ősbánatünk. Külömbözőszinü kis villanyégőkkel érzékitette a különböző indulatokat A szobában minden fényt eloltott, hogy sirbolti csend és sötétség maradjon. Antik selyem térítőn hevert a koponya. A villany színét a vezérlő gondolat hangulata szerint választotta, ami őt a különös adorációra késztette.

Sárga égőt helyezett a főbe. Ezzel túlfokozta az avult csont sárgaságát. A kilövelő beteges fénybe bámult vértelenül.

— A közös színünk. A legyilkolt sok vérben locsogó lábakkal táncoló átkozottaké.

Baljóslatú gyűlölettel nézték egymást. A Bedellő egyensúlya bomiadozott. Valami háborítja. Szeme fehér mezejét vér öntötte át. Természetfölölti kedve van. Arca eltorzult, mint kit meggyaláztak. Akkor szökött meg a fogságból, üdülni szabadságolták, de nem birt pihenni.

Ezen az estén rubinvörös égőt kapcsolt a koponyába. A vérszinü fény, mint pokoítüz hatolt át a pórusokon. A szemhelyek, üres orr, száj, a kardok stigmái, minden fürdött és égett döbbentő zavarban, szenvedélyben és indulatban. A visszfényében előre meredő Bedellő démoni ajkáról keserűséggel válik le a szó.-r* Ezta főt örököltük tőletek. Huh. Te nyughatatlan csont, gyűlölet pohara.

A fény ellobban. Élesen, hidegen állapítja

meg.

— Ez a vége mindennek.

Fitymálva -mérlegeli a fejet a tenyerén.

— És ez a halálnak is a lényege. Arányt«» lanul rövid ellobbanás ahhoz, mit át kell élnünk.

Kissé cinikuskodik is a koponyával.

— Gondolkodj helyettem. Úgy is mindegy.

Megint csak összekuszálódík a homloka,

szemöldöke és őszinte elborulással megesküszik Bedellő Csaba.

— Úgy segélyen. Ha az életem legboldogabb napja elkövetkezik te öreg koponya, ezt a napot arannyal vésetem be a boltozatos homlokodba és fejedelmi pompával temettetlek el.

Meggyorsítja lépteit. A sárgafejű halott követeli a magáét, várja a földet, a kígyók és halottak eledelét.

Becstelenség lett volna uj planétára szökni előle.

*

Tehát nagyhét volt.

Éppen egy csintalan pillangó töredezeit szárnyát foltozgatta az Ur, mikor jöttek az emberek; Szigorúan magasult elibök.

— Kit kerestek ?

Mondának pedig:

— Lásd meg gyalázatunkat.

— Ne illessetek. Undokság van kezeteken. Megszüreteltétek a vért.

Az Ember feleselt Istennel.

— Még a denevérek is fölfedték emlőiket. Csecsemőink nyelve pedig inyökhöz tapadt.

— Porba tedd a szájad megfonnyasztott bőrű, hányszor akartam üsszegyüjteni fiaidat.

— Vizünket pénzen ittuk, ganajt öleltünk.

— Beteljesedett.

— Fánkat áron vettük.

— Hét gyűrű vastagsággal növeltem azóta a fát.

salázták az asszonyokat és szüzeket, rdemük felmagasztalja.

— Elfeledtünk szeretni. Vágyunk utána.

— Úgy jöjj.

Az Ur könnye a foltozott szárnyú lepkére hüllőit, szivárványos szemmé vált rajta. Az Ember gyermekesen felujjongott.

— Ni egy istenszemelepke. Itt a tavasz ismét.

Észre se vette, hogy a lepke szárnyaival felkavarta szivét az Ur, ki csendesen rendelkezett tovább.

— Eredj fehér térdű súlyos kalász.

A kalász meghajlottá magát.

— Kendőzd el a nyomort fehérliszt.

A liszt szikrázva ragyogott, mint a vértanuk tenyere közt morzsolt csillagpor.

— Áldott légy könnyel dagasztott kenyér- tészta, menyország sara.

És ismét.

— Nyújtsd ágaidat fa, hogy adjam rád a lombot. Fészek és susogés rejtekévé teszlek, az árnyékot, szántó-vető fáradtak köpenyegét kimérem lábaidhoz. — Te is itt vagy kisfiam bogár? Rád csak egy piciny zománcot pöttyentek s azzal uccu az őrhelyre, fűszál tetejére, ahol cérnalábaiddal hegedülni szoktál.

A vén dajka, a nap, a parasztarcu hűséges cseléd fekete felhőkendőt kötött és panaszkodik, hogy fogyóban az ereje, már izzad az ábrázata. Az Ur rálehe! s a nap megújulva lövel a min- denségbe.

Bedellő Csaba elzárkózott a tenebrék misztériumától.

Neki is volt nagyhete, mikor halálpillanatokkal küzdött s a jegesleány kétségbeesetten szánta.

— Szegény, szegény fiú.

Csak most tudja valóban, hogy ez a szerelem lényege: Gond a férfi lehajtott feje fölött, alá- szállá3 a mélységekbe, hol nincs vér zűrzavara, tudás száraz undora, nemzés és kenyér problémája; csak a teljes egymásraismerés és átlénye- gülés. Az emberi fejlődés legmagasabb foka, mikor a tiszta nő fénylő öntudattal leborul a férfi megismert nagysága előtt.

— Szegény, szegény fiú.

Legszebb, de legnehezebb ruha a sírástól forró zsebkendő, mellyel aggódva felfogta a jajkiáltást.

— Mire való az emlékizgatés — dörömbölt a boszuság benne. — Utálom a sírástól ázott nőket. Mindenkinek a halál játszik a szája körül.

Az volt a benyomása, hogy itthon koravén minden élet, az emberek eltüzelt emberek és csak felriadásokra képesek. A tarka-barka képzelet, ez a könnyelmű cigányasszony-keszkenője sémmi újat ki nem gondol. Lényegükben halottak. Mindenki jót tesz velük, ki nem bántja. A vér törvénye, élet erőszakossága, szenvedély megcsikor- dulása megszűnt, sehol egy pirbaüzött arc. Burahajtott embervoltuknak elég feladat mérlegelni a távolságot a cipő orráig. Hol van az a nyugalomban is körmöt feszengető tigrisérzékenység?

Csonttördelő mozdulattal lerázta magáról az egész nagyheti hangulatot. A csengő, szerelmes nőre gondolt inkább, ki a harcok sürü vési®*