Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-27 / 60. szám
Vasárnap, 1921 március 27. KEE&nWrsjfG ben, de az italt nem tartotta a vendéglőjében, mert ilyen Ínyenc dolgot senki sem keresett még nála. A vendéglőst bosszantotta az eset, hogy nem tud eleget tenni a vendégek kivánságának. mert mindig büszke volt rá, hogy nála minden van ; s e bosszúságáért valakinek lakolnia kellett. Ré- rivalt hát a pincére — Maga szamár! Nem tudott valami egyebet ajánlani az uraknak 7 S ezzel sietett a Csiriék asztalához. — Bocsánatot kérek — mentegette magát — a seribrandim épen elfogyott. Már meg is rendeltem, de még nem érkezeti meg. A következő alkalommal azonban szolgálni fogok az uraknak. Csiri kötekedő kedvvel válaszolt: — Először is jegyezze meg magának, hogy ez brendi és nem brandi. Másodszor pedig én sherry Cobblert kértem, azt hozzanak. Most már a vendéglős is nagyot nézett s egyszerre elvesztette a lélekjelenlétét. Ezt a furcsa szót most hallotta először s érezte, hogy a talaj kicsúszik a lába alól. — Serri ko . . . dadogta kéíségbeesetten. — Nó csak ki vele! — sürgette Csiri. — Mondja, hogy nincs. — Nincs, kéremalássan. Csiri szörnyen dühös lett erre a kijelentésre, öklével ráütött az asztalra s rekedlen rikácsolta : — Tudiam, tudtam 1 Ilyen iebujba sem érdemes jönnie úri embernek. De tudja meg maga csapszéktulajdonos, hogy ezt nem tűröm, nem fogom eltűrni. En ur vagyok, mi urak vagyunk' s minket ki kell szolgálni. V'agy hozza a sherry Cobblert, vagy az'an . . . Fenyegető mozdulatot tett s a szemei vérben forogtak. Ha sokat ivott, kissé garázda lett s i'venkor nem tűrte, hogy ne teljesítsék a kívánságát. A színész ismerte már ezt a szokását s azon volt, hogy valami módon lecsii epitsa háborgó indulatosságát. Megfogta hát a karját barátiénak s kérte, ni kezle: — Csillapodjál Péterkém. A vendéglős ur igazán nem tehet róla.-r Hát természetes — szólott közbe a vendéglős. kissé bátorságra kapván, mikor látta, hogy az ő pártján is van valaki. yr Cobbler kell nekem — kiáltott Csiri. De ez a kiáltás — a hang ereje után Ítélve — akár orditozásnak is beillett volna. A színész látta, hogy szépszerével nem fogják elintézhetni ezt az ügyet; s egy ötlettől megszállva, hirtelen felemelkedett székéről. — Nincs semmi baj! — mondta félhangosan, odahajolva Csirihez — ezek a tökfilkók nem tudják, hogy mit kérsz. De megyek én, utána nézek s fogadni mernék, hogy sherry Cobblerrel térek vissza. —r Látod, ez már okos beszéd — felelte Csiri, egészen lecsillapodva. — Mégis csak te vagy az én igazi legjobb barátom. A színész intett a vendéglősnek, hogy vonuljanak félre Csiri meüői. — Kedves uram — mondta aztán, mikor a söntésben voltak. — Ezzel az én barátommal nem lesz jó ujjat huzni. 0 most abban az állapotban van, amikor az emberben elalszik a józan ész s az indulatok járnak benne kánkánt féktelen zsivajjal. Hagyjuk ői a maga utján. Ha sherry Cobblert akar, adjunk neki sherry Cobblert. —- De ha nincs, uram! — Persze, hogy nincs; de mégis keli hogy legyen. — Hogyan? — Gondolom, van önnek valamelyes likőrje? — Igenis, kéremalássan. Benediktiner, Meggy- lelke, Curacae, Abszint... —- Helyesen van. Nos tehát, kérek egy nagyobb poharat és kérem az italokat. A vendéglős nem értette a dolgot; de azért készséggel teljesítette a színész kívánságát. — így — folytatta a színész, mikor mindent elébe raktak. — Don Quichote lovag óhajtotta az előkelőség balzsamát: mi tehát megcsináljuk neki. Magára vessen, ha polgári gyomra nem veszi be a magasrangu kotyvaiékof. Azzal előve! te az egyik üveget s töltött a tartalmából a poharába, aztán töltött a másikból, a harmadikból össze-vissza, minden rendszer és okoskodás nélkül. Mikor a pohár tele volt, ujjongva kiáltott fel: — íme, megvan. Most szépen tegyék tálcára a poharat és vigyék oda Csiri urnák a „sherry Cobbler“-!. Minden az utasítása szerint történt. A pincér a vendéglőstől kisérve, nagy triumfussal vitte a pompás italt. A színész maga is visszament Csirihez. Csiri félkarral az asztalra volt támaszkodva s maga elé bámult. Közben egyre mosolyogta: Cobbler. .. sherry . . . Cobbler .. . — Igen — vágott közbe a színész — a sherry Cobbler itt van. Vedd és igyad! Csiri Péter egyszerre felkapta a fejét s mindkét kezét kinyújtotta a pohár felé. Két kézre fogta azt, egy ideig nézte csillogó szemekkel, vigyorgó arckifejezéssel, mintha a mennyei üdvössége volna abban a pohárban, aztán a szájához emelte és mohón ivott belőle. Ám alig futott le a torkán egy kortnyi, egyszerre csak hirtelen letette az asztalra a poharat s undorodva rázkódott meg. Arca fintorra torzult. A színész mixtum composituma élvezhetetlen volt. — Milyen különös izü — mondta. De aztán, rövid szünet múlva hozzátette: — De ezért finom. Az undorodás ellenére is átszellemült az arca Nemsokára azonban megint egy rázkódási roham futott végig a tagjain s ami ezután követ kezeit,, az nem volt egyéb, mint a színész jővén dőlésének a beteljesedése; Csiri Péter polgári gyomra nem vette be a magasrangu kotyvalékot — Rosszui vagyok pajtás — nyögte Csiri, mikor kissé csillapodtak a szenvedései. — Menjünk haza. Fizess. Itt a tárcám. A színész elvette a pénzt és fizetett. Az ál sherry Cobblerért természetesen az előkelő márkának megfelelő rendkívüli dijakat szedtek, rnig a padlón elkövetett piszok a rendes magas kártérítés felszámítását tette szükségessé. Aztán a színész karonragadía dülöngélő cimboráját s vezette hazafelé. Egy darabig némán bandukoltak; aztán Csiri beszédre nyitotta a száját s rosszul forgó nyelvvel, de büszke öntudattal dadogta: — Részeg . ..' vagyok ... qe . .. nem . ... baj . . .; mert végre . . . ittam ... a legelőkelőbb . . . italból . . . KORTÁRSAM DRÁGA! Hogy merre jutsz, hová futásod; ne kérdd és magadban ne keresd; csak engedj a rohanó árnak — — tömegszenvedéíyek, ha magukba zárnak és indulatuk éned s bensőd meghódítanák: ne jussanak eszedbe szomorú szemű bölcsc-ríngató anyák — ne legyen gátad tulajdon apád zord szava, vaey gondolati léte; a kordoncs vasú ösvényről ne lépj íe, mert pusztulás a sorsod menten. Irigység ne epesszen ősz fejek láttán, kik egyéniségük taposta járdán szabadon haladtak s tisztes fejük fehér. Ok és mi: — századokkal felér! Készülj el naponkint új, szellemi halálra, alkudj meg, s hogy tudsz — légy erre büszke: — Darwin mesterségesen kiválaszt — igy ritkábban érint a tövis a tüske. Hozz áldozatot és ne tudd miért, csak fájjon benned és sirasd a Gélt, a megáímodottat — nem követhetőt .. 7 de ne mínlázd magadon a temetőt, mert a sok hantolásnak oszlopa nem lehet; minden percben halálod az Emlékezet.^ Magasan a fejed ne hord, amit tanítottak sutba dobd, építsd fel magadnak életfilozófiád új, tcmyaílan, vézna templomát, mely kívülről ha kissé ístáílószerü s homlokzatán az alattom bélyege: .,; hidd el, ma ez így észszerű! Ne légy az, aminek szántak, ne tehesd, «mit úgy akartál, s ha meggyőződésed kialakult* senki se nézhet, mindenki utál — — mentve lehetünk a szellem testbe szorítandó altruizmusán. Keresd fel az asszonyt, az alkotni vágyás ’ eredeti, örökre szent talaját, s az új létezésbe csalódásid,- küzdelmed feszületéről lázadó vérrel örökítsed át az Új Alkalmazkodó*! — — * „ H 0 • •••••• •••*»« • Aztán légy víg, nem íőröcíő (saját életed úgyis üres csígaház) s ha lekopott rólad minden ideális erkölcsi nóta, benevelt ukáz: tudott gyönyörrel haladj az úton, mint aki röhög, fennen hahotáz, őrjöng, ... dalol ... és fütyöi.♦ Aztán?? hogy merre jutsz, hová futásod — Kortársam drága — ne kérdezd senkitől! 3ftakkag Domokos, J 13. oldal. A cár álma — Politikai tündérmese — Mióta a világ világ, sok cár éli a földön. Ezek között akadt egy. aki egy napon kiváncsi lett arra, hogy milyen is az ő birodalma. De minthogy a tiszta valóságot akarta látni, darócruhát öltött és vándorboiot vett a kezébe s egy éjszakán titokban utrakelt. Hajnalodott. mire egy pusztán megállt, hogy pihenőt tartson. Amint körülnézett, egy embert pillantott meg, aki merőn nézett maga elé. Az ember előtt a földön két hosszú vasdarab feküdt, olyan hosszú, hogy se eleje, se vége nem látszott. A cár kíváncsian kérdezte: — Mit csinálsz itt, Jó ember és ki vagy te tulajdonképen? Az ember halk hangon felelte: — Váltóőr ffeg^ok és a vonatot várom. A cár nehezen értette meg, amit az ember mondott, mert amióta csak minden másodnap ehetett, a váltóőr minden második szót kihagyott a beszédjéből, hogy az erejével takarékoskodjék. A cárt érdekelte az ember és ezért elhatározta, hogy megvárja a vonatot, hogy lássa, mint látja el az ember a hivatalát. Sokáig, nagyon sokáig várt, amíg végre valami dübörgés hallatszott: a vonat jött. A cár feszülten figyelt. Egy minden izében rozsdás mozdony nyögve és mindenfelé széléivé húzott egy rakás piszkos, kopott, deszkás ablakii kocsit. Minden kocsi psüfólva volt sápadt és csüggedt emberekkel, akik szomorúan tekingettek kifelé a kietlen tájékra. Úgy nézett ki a vonat, mintha az átok indította volna el és a szerencsétlenségbe kellett volna megérkeznie. A cár egész testében összeborzadt és kérdőn fordult a váltóőr felé, aki feszesen szalutálva állt ott, mig a vonat elhaladt. — Hová viszik ezeket a gonosztevőket ? — kérdezte az őrtői. — Nem gonosztevők ezek. uram. Ezek becsületesen megfizettek azért, hogy vonatra ülhessenek és eljussanak oda, ahol ügyes-bajos dolguk van. A cár egy darabig komoran nézett maga elé. Úgy érezte, hogy nem lesz ereje a további úthoz, ha mindjárt az elején ilyen rettenetes tapasztalatokat kelt tennie. És buzgón imádkozott, hogy az Egek Ura adjon neki erőt ahoz, amit véghez akart vinni. Az Ég meghallgatta az imát, mert íme egy ragyogó szárnyú angyal ereszkedett alá és igy szólt hozzá : — Amit kértél, teljesittetett. Fogd a botot és vándorolj tovább, én mindig a hátad mögött leszek és sértetlenül hazavezérellek. A cár tehát tovább vándorolt s az angyal követte, minden borzaimon keresztül. Látott az éhhalál kínjaiban vergődő munkásokat, akik utolsó életerejükkel is a bányát kaparták a csákánnyal. Látott ragyogó urakat, akik gyönyörű külsőségek között lopták ki a nép zsebéből a pénzt. Látott nőket, a szeméinél aljasabbakat, akik pompás ruhákban járkáltak és nagyúri paloták ékességei vottak. Látott gyilkosokat, akiket mindenki örömmel üdvözölt. Látta a Sátánt, a testei öltött Hazugságot, a gennyes vérü Igazságtalanság dús lakomáit. És látta a Dühöt, mely a föld mélyében forrt és dübörgőit és emésztő párát küldött a tüzokádó hegyek kráterén keresztül, intő szó gyanánt. Mindezeket látta és holtrasujtva, csüggedten, de fel-fellángoló haraggal tért vissza a palotájába, ahol már mindenki tudta, hogy hol járt a cár. Hatalmas „zsivió“ reszkettette meg a nagyterem falait, amint az uralkodó belépett és a miniszterelnök azonnal eléje állt, hogy üdvözlő beszédjébe fogjon. A cár azonban nem engedte szóhoz jutni. — Aljas kutyák, hitvány tányérnyalók, hazug gazemberek! — mennydörögfe. — Megcsaltatok és félrevezettetek egy hosszú életen keresztül. Magam láttam, a saját szememmel győződtem meg róla, hogyan néz ki az ország, amelyet veletek kormányoztaítam és amelyről minden jót meséltetek nekem. — Nem értem, felség, — szólt a miniszter- elnök nyugodtan. És a cár, aki már nem birt a haragjával, töviről-hegyére elmondott mindent. És a végén hozzátette azt is, hogy ezt a pokoli utet csak az angyal segítségével tudta megjárni. — Most már mindent tudok, szólt a miniszterelnök, tiszteletteljesen mosolyogva. Felséged aludt és mindezt álmodni méltóztatott. Angyalok csak az álmokban .vannak. — Úgy van, úgy van! — hallatszott most mindenfelől. A cár riadtan nézett körül, de egyetlenegy embert sem látott az óriási teremben, aki ne helyeselt volna. És erre megrendült a hite. „Igazán álom lett volna ?“ — kérdezte halkan, mintegy magától. — Álom volt, -r szólt a miniszterelnök. „Álom volt," — mondták sorban a miniszterek. „Álom volt," — mondta a ceremóniamester, az udvari főméltóságok, a tábornokok, a püspökök és az érsek is. „Álom volt,“ -— mondták a fő-
