Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)
1921-03-27 / 60. szám
Vasárnap, 1921 március 27. ' 1 oldal kozott. Az egész nyomorúsága észrevétlenül valami szemére borult csodalencsén eltolódott s mint a fordítva tartott távcsőn, nagy messzeségben tűnt fel, nem : érzett újra. Alatta széles völgyi tér pihent. Az éjszaka foszló feketesége felnyúló tornyos árnyakba futott össze itt-ott, fekete obeliszkek, messze feltűnő sötét fák. Valahonnan erős fehérszin hullott, mint a hóesés, szakadatlanul, lassan világosodott köröskörül. És egyszer csak a magasságok hatalmas zsinorpadlásán nesztelenül fölcsuszott a földreterült szürke redőzet, mint a felnyitott ernyő : fenn magasan szétfeszült a felhős hamu- szinü ég. Megvirradt. Pálfai nyújtózva nézett szét. Köze! előtte mezei utón emberek haladlak el, hangosan beszéltek. Nem messze ütemes suhogásban kaszavágás harsant már és feje fölé a fára csivogva szállt föl egy korán kelt harkály. Megmozdult, megszólalt a mező. Déli szellő csókolta az arcát, langyos idő volt, eső készült. Kelet felől hirtelen világosság akaszkodoít a szeme szögletébe. Arra nézett. Vékony tűzpiros csík nyúlt végig a keleti lankák élén. Az égi kupola szürke függönyét ezen a részen megemelte valami erő és a messzi égések óriási fénye tűnt fel. Pálfai leigézve nézte a hajnal hasadását. A tüzvörös csík lassan elhalványult, rózsaszínbe, azután cpálos zöldbe ment át, percekig tartott ez, lassan elmosódott, beleolvadt, belehervadt a többi szürkeségbe: világos reggel volt. Azt se tudta, honnan állt elő, feihőrésen szembemosolygott vele a nap. Különös, jóleső zsibongást érzett. Úgy érezte, hogy hirtelen, szinte varázsütésre uj erők kaptak életre benne. Az ereiben végig nyargal erőtartóan a vér, a melléből kiesett a nyomás. Felugrott. Elindult. Egészen közel hozzá öregember vágta a törpe sarjut. Köszönt illedelemmel. —• Isten... jó napot. Pálfai megállt. Szint szeretettel köszönt vissza. — Jó reggelt, öregem. — És beakasziotta a beszélgetést. — Ilyen korán ? — Ezt a füvecskét szeretném levágni az unokámnak. A rétre mutatott s egy nyaláb füvei végig törülte a kasza élét. — Jó félholdnyi darabocska — gondolta Pálfai. Aztán — mondta hangosan — mikorra vágja le ezt ? A kaszás embert nézte. Hajlott volt már a háta, szürke bajsza csimbókos, az eres, bütykös keze évült. Az ember vcgigpofozta a kővel a csillogó acélt. — Délire, uram, nem szabad, hogy maradjon ebből. — Délig — számolta a fiú — félholdat. — Aztán — kérdezte —- hány éves kend ? Az ember látta, hogy üt komoly beszéd készül, hát. előszedte a pipáját. Tömögetie. — Én kérem ? Hát én bizony hetvenkilencet taposok uram, ide-tova. — De nem is kaszál utánna egy hétig — Az öreg kis pöíögéssel szívta a gyufa tüzét. Közben sandán mosolygott Pálfaira. — Én ? — kérdezte — és feldobta a kaszát a vállára. —- Hogy én? Öt holdat vágtam le én a mult héten ezzel a két kezemmel 1 — És nagybüszkén visszabillcgeit a rend elejére. Pálfai ment. A két lába úgy vitte, mint két fiatal csikó. Tengeritöréshez ért. Egy szekeret akkor raktak. Zsákoltak a csöveket és zsákokban hordták a szekérre. Derűs arcú emberek egy si- hedert bizgattak. Na Elemér.. . lásuk, hogy veszed fel ez! a zsákot. A fiú bambán mosolygott. — Majd bolond vagyok ... Egy hetyke legényke félrelökte. — Állj 1 az anyád... — S mint egy zsák szalmát, feldobta a vállára. — Sokáig kell még tejet szopnod öcsém, amíg ezt . . . A virtuskodó húsz év körül lehetett. —- Velem egykorú — gondolta Pálfai — cs irigykedve nézett utána. „Vájjon én ? ..." A keze szorult a zsebében. A mamlaszt vihogva lökdös- ték a fehérnépek. — Micsoda erő — tágult a Pálfai szive. — Nyolcvan évvel, húsz éwei. „Ezek sohase nyavalyognak, ezek dolgoznak, szaporodnak, elpusz- iithatatlanok. Mint a bánat. Fenét! Mint az ellenállás, a kitartás, ez erő ősforrása: mint az Élet!“ Biztos, határozott léptekkel ment el az erdő alatt. A kúriájukra, a hires nyaralóra rá se hede- ritétt. „Eh!“ — Csak az ökle szorult feszesebbre. A gyepes erdei ut engedelmesen vitte a hátán. Iskolai csengőszókor mér sugaras kedves fiuskodással öreg Kelemen mellén lógott. — Mondja, Keli bácsi, maga tapasztalt, okos öreg ember, mondja, mit gondol: elölről lehet kezdeni vájjon az eleteti ? ... Einstein beszél A Keleti Újság berlini munkatársától 1914-ben, a berlini tudományos társaság ülésén Poincaré francia fizikus említette először nevét az uj mechanikáról tartott beszédében, ma a leghíresebb egyetemek versenyeznek érte s nincs nálánál népszerűbb ember Németországban. Valami rendkívüli dolgot élünk meg ma. Azt még megértjük, hogy egy szigorúan fizikai fölfedezés lázba hozza az egész tudományos világot, de hogy a laikusok, a tudományos kérdésekkel soha nem foglalkozó kisemberek érdeklődését egy elvont fizikai elmélet kösse le s hogy a világpiac legnépszerűbb embere ne egy uralkodó, hadvezér, politikus, tenorista, vagy primadonna legyen, hanem egy fejtegetéseiben alig követhető tudós — ez páratlanul áll a történelemben. Bár Einstein maga tiltakozik legjobban ellene, hogy elméletének bármily filozófiai — tehát metafizikai vonatkozást tulajdonítsanak és végig következetesen a fizika körében marad, elmélete a tér, idő, anyag, energia fogalmainak oly gyökeres átértékelését követeli meg, sőt továbbmenve, az egész világegyetemről alkotott képünknek oly döntő átformálását, hogy végeredményben állandóan tudományos alapokon építve előre — filozófiai kérdésekig hatol el. S ezzel megragadtuk ennek a lázas érdeklődésnek rugóját is. Ha egy lokális optikai, vagy elektrodinamikái fölfedezésről lenne csupán szó, sohse léphette volva át a tudományos vizsgálódás határát, azonban a tudomány keretein túlnő és megható.'meggondolkodtató jelenség, hogy a kifelé anyagi, mánakélő, mindennapi embereket az élet robotén túl lényük legmélyén mennyire foglalkoztatja létük titka s milyen mohósággal vetik magukat mindarra, ami az állandóan eléjük meredő nagy kérdője! leghalványabb megválaszolását is Ígéri. Mert amint volt Caruso-láz, vagy Hindenburg- láz, ugyanúgy most formális Einstein-lázról beszélhetünk, amely a világgákürlölés első döbbeneté után nemhogy csökkenne, de óráról-órára növekedve mind nagyobb tömegeket toboroz. Nincs nap, hogy elméletéről n'e jelenne meg újabb kritika, értekezés vagy ismertetés, ma mór szociológiai, etikai, sőt művészeti tanulságait külön fejtegetik, nincs nap, hogy a város valamelyik szögletében ne tartanának előadást a relativitás elméletéről, ő maga az újságírók, festők, szobrászok, fotográfusok állandó támadásának van kitéve, az érdeklődő, fölvilágositást kérő, aggályoskodó levelek özöne árasztja el, nincs kiállítás, amelyen portréja valamilyen formában ne szerepelne és ha nagyritkán előadást tart, a sors különös kegyeltjei, akik a leírhatatlan harcban jegyhez juthatnak. Természetes, hogy bennem is, miután elméletén átverekedtem, positiv formában jelentkezett a vágy, hogy korunk legnagyobb gondolkodóját, emberöltőnk élő Keplerét, vagy Köpernikuszát szemtől szembe láthassam. Első ilyen irányú kísérleteim reménytelenül sikertelenek maradtak. Akadémiai előadására, bármint iparkodtam, nem bírtam bejutni. Mig most egy szerencsés véletlen segítségemre siet s szinte magam sem hiszem ei, hogy egy valódi, hamisítatlan Einstcin-jegyet szorongatok a kezemben. Jó félórával az előadás megkezdése előtt már ott vagyok az egyetemen, mert jóindulatúan figyelmeztetnek az Einstein-előadásra, még jeggyel zsebében is könnyen künnrekedheí az ember. A főfolyóson szakadatlan, zárt sorokban vonul föl az érdeklődő tömeg: diákok, diáklányok, kimért léptű professzorok, kiváncsi laikusok vegyesen. Véletlenül egyik mellékfolyosőra vetődöm. Amint jobbra-balra nézegetve végig haladok rajta, egy kisebb csoporton akad meg a szemem. Égy magas, megtermelt elsőpillsnatra mflvészképü is, ad elő valami vidám históriát néhány diákkisasszonynak. Széles karimáju, kajla művészkalap a fejében, bozontos nagy haja nehéz fekete tincsekben lóg a nyakéba,. . . közelebb lépek, a gyenge világításnál egyszere felpillantok az arcába ... ezek a gyerekes nagy ezernek, . . . ez az asszimelriás arc, ... ez a tipikus, fekete, félangclo3 bajusz... s az összes róla látott szobrok, festmények, fotográfiák képzetei egy eleven valósággá ugranak össze . . . majdnem fölorditok örömömben . . . Einstein! Ahogy ott éllek közvetlenül mellette, jól belenézhetek arcába. Sugárzó derű az ajkán, naiv mosoly a szemeiben, semmi sincs a tudós komorságából, a matematikus kimértségéből, vagy a gondolkodó zárkózottságéból. Valami nagyon vidám történet lehet amit előad, a nevetéstől maga is alig bírt beszélni. Jó lenné már bemennem a terembe, még kiszorulok,... de nem bírok elmozdulni mellőle. Figyelem a profilját, fürkészem a szemeit, amely mögött a legélesebb elme húzódik meg. Körüljárom, mint egy monumentális szobrot. Közben még egy érdekes epizódnak vagyok tanúja. Egy szemüveges diákkisasszony is véletlenül erre a folyosóra tévedt, s anélkül. I’.o1;*/ fö'ismerné, Einsten társaságához fordul,-azzal a kéréssel, nem igazitanék-e útba, merre van a terem, amelyben' Einstein professzor előadását tartja. Á legudvariasabb hangon ő maga mutatja meg merre kell befordulnia, de látszik az arcán, mennyire mulattatja az eset. Nem időzhetem tovább. Sietek be a terembe, amely gyűrődésig tömve. Csak közvCÜ.tn, az előadói emelvény mellett van még hely: annál jobb. Sokan izgalottan papirost készítenek elő a beszéd bejegyzésére, türelmetlenül szorongatják a ceruzát. Nehány perc még s fulladásig megtelik a terem. A tömeg egész a pódiumig hatol. Nincsen talpaltatnyi hely. Egyszerre kiváncsi mozgolódás támad. Az ajtóban megjelenik Einstein. Bozontos fekete haja egész arcát nagy masszában körüljátsza. Úgy kell átverekednie |e!őbb a künnrekedlek türelmetlen csoportján, majd a pódiumot körülzáró tömegen. Föllép a dobogóra. Dübörgő láb dobogás fogadja. Első pillanatban nem értem mit jelent, de szomszédom már készségesen ma- gyaráza: a német egyetemben ez az üdvözlés leglelkesebb kifejezése. Elül a moraj. Halálos csönd lámad. Minden szem odatapad ajkára. Azt várná az ember, hogy ő a pillanat súlyát kihasználva, arról a piedesz- tálról szólal meg, amelyre hírneve és jelentősége felemelte, de első szavával fölolvasztja azt a fagyos csöndet, amelyet a hallgatóság köréje épített. Minden póz nélkül, kellemes, meleg hangon beszél. Egész lényéből valami összekapcsoló, megnyerő közvetlenség sugárzik elő. Természetes hangon, mosolyogva közli, hogy az Akadémián „Gccmelrin és tapasztalás“ címen előadott beszédéi fogja fölolvaeni, egyes állításokat részletesebben k iejtve és megvilágítva, utána pedig a relativitás elmélete alapján a világról alkotott képünket fölvázolni. S hogy az összes válaszfalakat lerombolja, közvetlen kérdést intéz a'hallgatósághoz, hogy szeretnék jobban, ha a vita most, vagy csak az előadás végén lenne? Azoknak, akik elméletét átvették nem sok újat mond, de jól esik fejtegetéseit saját ajkáról hallani. Mindjárt beszéde elején egy érdekes, sokat vitatott kérdés vetődik föl: mi a magyarázata annak, hogy az emberi logika a természettől függetlenül a külső tapasztalással megeggyező geometriát bir fölépíteni, hogy a mi agyunk által fölálliío't matematikai törvények egybeesnek a természet törvényeivel ? Schmidt Jenő Henrik, a nemrég meghalt magyar tudós, erre a tényre egész filozófiarendszert épitett föl, rámutatva, hogy szellemünk, amely a geometriát önmagában birja, azonos a szellemmel, amely a világot létrehozta. Feszülten figyelem, milyen választ ad Einstein? 0 hallgat a az egész kérdést, mint nem az ő „szakába“ vágói, a filozófia körébe utalja át. A következő pillanatban azonban kis kerülővel ismét visszatér rá s mint fontos tudományos kérdést veti föl, hogy az emberi logikán fölépülő, axiómákra támaszkodó euklidesi geometria tényleg megfelel-e a tapasztalásból eredő emph.kus geometriának? Válasza a relativitás elméletéből ismeretes. Egy szilárd test két pontja közti távolság, amely az euklidesi geometriában minden körülmények közt állandó, a valóságban változik a vonatkoztatási rendszer szerint s egy forgó kör kerületének és átmérőjének viszonya például, egy vele párhuzamos mozdulatlan síkra vonatkoztatva nem az euklidesi geometriából ismert Konstant n (pi)-t, hanem egy nálánál kisebb értéket a i A kérdést tehát, amelyet a filozófia közelébe utal! át, indirekte megválaszolja, jobban mondva lehetetlenné teszi, kimutatva, hogy a maga a kiindulás hamis s az empirikus geometria s a mi logikai geometriánk a valóság!:«?!? nem esnek egybe. A hallgatóság nagy figyelemmel lesi szavait, sokan izgatottan jegyeznek s csak néha hangzik föl egy-egy végigszaladó moraj, midőn humoros megjegyzést, vagy tréfás hasonlatot szúr beszédébe. Eleven, széles gesztusai vonnak. Szemléltető plasztikus előadása. Ha egy-egy nehezebben megközelíthető pontra ér, szünetet tart, megáll, részletesen fejteget, néha krétát ragad s a (éh-lára magyarázó vázlatokat rajzol. Mindent a legközvetlenebb, a legmegnyerőbb modorban : egy fiatal bölcs sugárzó, eleven előadásában. Beszédét lezárva, vita következik. A kérdést intézőknek egész raja jelentkezik. Fiatal fizikusok, öreg, őszhaju professzorok adják elő aggályaikat 6 ő mindegyiket türelemmel végighallgatja. Közben helyeslőleg bólogat fejével, vagy kétkedve mosolyog. A kérdéseket — amennyiben az előadott tárgykörbe esnek - kielégítően meg is válaszolja. Egyik felszólaló alig hallható hangon, hosszú fejtegetésbe kezd. Einstein többször jóin- dulatulag kéri, beszéljeh hangosabban. De nem használ sem a kérés, sem a tömeg türelmetlen dobogása, mire ő általános derültség közt szól rá: Hogy lehet, hogy ön nem tud hangosabban beszélni, egy ilyen erős, megtermett férfi 1 Előadásának második részében a legsúlyosabb problémákat érinti. A világegyetem fölépi- tésérői, konstrukciójáról beszél s nvg mindig a
