Keleti Ujság, 1921. március (4. évfolyam, 47-62. szám)

1921-03-27 / 60. szám

mellett öreg törzsű szomorufűz ölelte a sárguló gyepet. Alatta" pad.- A fiú megáit a pad előtt és hosszan elgondolkozott. Megint az anyját látta és Ş. földre nézett. „Mennyi könnye folyt el itt...“ Megtörölte a szemét és odébb ment. Gesztenyesoros rövid allé jött. Itt minden fa előtt megállóit. Végigment a soron, visszatért, nézegette a helyet. A fák derékban vágva voltak. „Nem kellett volna, a gesztenye nem tűri a nyesést.“ Hátratett kézzel tovább ment, meg-megállott, mint a gazda, aki számonkérő járást tart a gazdaságában. A melegház mellett egy gyermektől megkérdezte, hogy kinek a leánya ? A gyermek megijedt a furcsa idegen űrtől és elszaladt. Kikerült az udvarra. Végig járta az istállókat. Az állatokat különös neveken szólitgatía, amit azok nem értettek. Egy kis szürke hátiló ráröhögött. A fiú odament, megölelte a ló nyakát és megcsókolta. Egy száj- iátó lovászfiunak öt forintot adott s azt mondta, hogy ő itt jó ismerős volt valamikor. Mikor az istálló ajtón kilépett, egy széles árnyék i#mét megmozdult az épület másik végében. A fiú nem vette észre, tovább haladt. A lakóház verandáján valaki idegen ült.

Fálfai elkerülte a házat s megint a kertbe tévedt. Egy nagy kőrisfát több oldalról sokáig elnézett, mintha valamit keresett volna rajta ... Aztán a tövet felverő vad hajtások közül kihúzott egy kis táblát. A táblán homályos körök voltak s azokban golyólövések nyomai. Nézegette egy darabig. Visszaíetie, tovább ment.

A kis fenyves erdőbe ért. Itt meggyorsította a járását. Az erdő közepén kis dombon volt a Pólfaiak temetkező helye. A főút más oldalról vitt ide. Pólfai bújva jött egy keskeny ösvényen és egyszer csak ott térdelt egy gyomos sir előtt. Összetetté a kezét, mint aki imádkozni akar. Anyám... anyám ... Más szó nem jött a szájára. Csak nézte halálos szomorú arccal az elhanyagolt sírt s könnye csöndesen folydogált végig az arcán.

Sokáig maradt igy térdelve. Egy óráig? Öt percig? Hirtelen lépések roppanását hallotta a háta mögött. Nagyon megijedt. Előkapta a revolvert, felszakgatta a ruháját elül, a pisztoly csövét az ingére nyomta és elhúzta a ravaszt.

IV.

A pisztoly esetten!, nem Sült eh meg sem volt töltve. Izgatottságában ezt a körülményt egészen elfeledte.

Hogy töltsön, nem volt már ideje. Nehéz csör- tetéssel a széttiport lombok közül széles, kövér ember rohant elő. Kelemen, a vén iskolamester. ■.. Ott térdelt az ájult fiú előtt, a fiú fejét a mellére húzta, mint egy beteg gyermekét, a dús, vékony- szálú haját simogatta s közben a sietéstől, a rémülettől, a fájdalomtól elszorult mély hörgő hangok szakadtak fel akadozva a torkán.

— Zoltán ... édes... édes ... fiam .,. Zoltán ...

.Jgen, mikor később, hetek múlva vissza akart gondolni Pálfai erre a pillanatra, nem tudott visz- szaemiékezni, hogy mi történt ekkor ott vele? Ellenkezett? Panaszkodott? Sirt? Örvendett? Öreg Kelemen, vén Keli bácsi mondja, hogy erőszakkal kellett eivonszolnia onnan. Lehet. Nem emlékezett. Nagy beteg leit. Láz gyötörte. Folyton-félt. Erre se emlékezett. Csak onnan élt újra, mikor egyszer hintó robogod el az ablak előtt s a pillanatra beröppent szempárban megismerte a Cleopatra két sötét szemét. Ettől újra felkelt benne a régi élete.

Bizonyosságot akart mégis szerezni.

— Ki volt? — kérdezte nagy erőfeszítéssel nyugodíá erőszakolva hangját. — A kocsin... ki ment ?... — Minden porcikája reszketett.

— A szomszédunk — bökte oda megveiő arccal a vén tanító. — Rossz életet él ez asz- szony, most is egy suhancca! eszi magát...

Pálfai lehunyta a szemét. A diványon hevert. Nem akart többet hallani. De a mellében nagy viharzás kelt szárnyia. S mint az erősödő felhőszakadás, verte a szivét az emlékek zápora. Döbbenve vette észre, hogy aj kínlódásában, a halálos kétségbeesésében milyen széles helyet taposott magának ez a rongy szenvedély. Hogy a birtok és az egész élete milyen gyalázatoson inog ezen a kelevényen. Most már nem sajnálta többé, már csak utálta magái; Figyelte az érzéseit. És rémülten láda, hogy ezzel az átkos szenvedéllyel szemben nincs is már akarata. „Most is... Most 's .. rettenetes..."

Aztán bénultan belefáradt a harcba, ami olyan nevetségesen eredménytelen volt, mintha hullámokat akart volna spárgával nyugottra kötni. Kidobta az ellenkezést az értelme kis csónakjából s eleresztette magát. „Legyen, ami lesz.“

 vén iskolamester, maga is húsz év óta özvegy, gyermekneveléstől, betegápolástól rég elszokott ember, erő ködve, elfuiladva, ügyetlenül, de nagy szeretettel tetí-vett a fiú körül. 0 nevelte, mint a fiát, még annál is jobban szerette. Eszes, jó fiú volt. Magamegcsufolásáí látta benne a tanító, hogy a szegényt fiatalon és ártatlanul ilyen

70. oldal

gyalázatosén félreverte az élet. Szerette volna meggyógyítani.

A fiú tűrt, hallgatott. Még' hazudott is. Hazudta, hogy már egészen jól van. ígérte és hazudta, hogy soha többet nem gondol olyasmire. Hazudta, mert közben uj, súlyos elhatározásokat érlelt a lelkében.

A . kétségbeesését lassankint elkeseredett harag váltotta föl. A testében élt az asszony. A fiatal húsz esztendeje, mini a máglya, égett a szenvedélye alatt. Es borzadva vette észre, hogy nem ismer magára. Az érzése tele volt kegyetlen, állati, véres vágyakkal. Össze volt keverve benne minden. „Fiatal suhancca! eszi magát.“ A.rra gondolt,, hogy meg tudná fojtani ezt a bestiát. Meg. A tíz ujjával, a fehér, puha húsát addig szorítaná, mig csak egyet mozdul. Ami fájdalom eddig élt benne, a betegségéből származó fokozott érzékisége, a jövőben való reménytelenségen érzed kétségbeesése, fiatal rajongása, fanatizmusa — ez mind összesürüsödöíi abban az őrült ideában, hogy meg kell halnia, de előbb — az asz- szony következik... Nem birt többé magával.

ns egy éjjel megszökött az iskolamester hajlékából

V.

Az elhatározással teljesen készen volt. Egy kicsit szédült még, a lábai gyöngék voltak, de a karjait, a kezeit elég erőseknek érezte már... A kivitelt, a részleteket kellett még kidolgoznia.

Kora reggel, holdvi ógos estéken ott ólálkodott a fehérfaiu nyaraló körül. Leselkedett, kezse- csomón, fatövén, egész éji kóborlás u!án, elnyomta néha az álom .. . Kérdezősködött, de arra ügyelt, hogy feltűnést ne keiísen.

Szerzett egy jó eres zsineget. A revolverben már nem bízott. A zsineget elrejtette az erdőn egy nagy fa gyökere alá. A fán kiálló egyenes ág. „Ez majd jó lesz nekem ...“

De a tervei mind halomra dűltek, mikor — igaz volt? álom volt? — egy reggel véletlenül meglátta az esszony.

— Nini, Zoltika! Hát meggyógyult? Lígy-e, hozzám indult? No jöjjön... Hogy van? — És karjába karolva vitte be magával a házába.

Pálfai nem ellenkezett. „Te kezelted, igy is jó.“

Az asszony egy nagy szobába vezette. Leült egy karosszékbe s a púdra mutatott.

— 0 jön le.

De a fiú nem ült le. Egy szekrényhez támasztotta a háiét s két kezét zsebredugva, izzó gyűlölettel nézte az asszonyt.

• — Nem — mondta rekedten. — Majd mást. Számolni fogunk . ..

Az asszony rég benne volt a nyárban., De az alakja, könyekben és kacagásokban íelszépült alakja, elhalt mesterek kőbe fagyott vágyaiból éledt felkuszó csoda — még a régi volt. Úgy ült az aranylábu karosszékben fiatalon, üdén a fiú előtt,/ mint egy görög álom.

Ő dehogy is jött zavarba. Hallott ő ilyen beszédet máskor is. Számoltatták őt... S a végén mégis mások adtak számot. Még csak meg se rebbent. De az arcéra véghetetlen szomorúság leheltete terült. Nézte a fiút és mosolygott. Vagy panaszkodott? Mi vök az? Mint a haldokló Cleopatra Paolo Veronese képén . ..

Pálfai nem akarta látni ezt. ő csak az elbir- hatatlan összeomlást látta, ami benne és körülötte végbement. Csak a sok fehérséget látta, aminek ápolt tisztaságából, mint egy mérgezed fonásból, elindult a temető ár.. . Mindent el akart előbb mondani.

— Tönkretette az apámat... sírba . . . tette az anyámat... tönkre . .. tett. .. engem ... a birtokot is . ..

Ez volt a „minden“. Ez is alig jött ki a torkán. A.z asszony folyton ránézett. A szeme — haj! a szeme 1 Mi jött ki azokból ? Mi volt a szemeiben? Mivel hasitoií bele ismét a íiu leikébe ? Pálfai szédülést érzett. Móst. .. most.. . az egész nagy felbuzdulásával, az egész gyűlöletével, ölni akaró vad keserűségével ezen a két mágikus szemen, mint a pokol két kis kapuján át, bele fog zuhanni az asszony hatalmába. Gyalázat!

Összeharapta a fogát, széífesziteííe a tenyerét s mint egy fenevad, ráugrott az asszonyra, a ruhájához kapott, a nyakához ért...

A testéhez ért . ,.. és mint akit bottal fejbe ütnek, visszatántorodotí.

Cleopatra meztelen mellel, hószinü habos fehérségben előtte hevert a karosszékben. És mosolygott. Lehunyt szemmel mosolygott. A fiúban nagyot lobbant, és kialudt minden. Hiszen nem volt vad. Nem volt rossz. Nem. nem az apja, az édes anyja, szelíd jó anyja fia volt. Életében embert meg nem ütött. Meggyötörve, semmivé váiva. halottam mint a vilíámütött, odarogycít az asszony elé, átfogta a térdét. Kacagott.

— Miért... miért... tette... ezt... velünk...

Nem kacagás volt. Zokogott.

Az asszony mozdulatlanul hevert a székben. Keze, mint egy csöngőszirmu fehér virág, lenyúlt

füguM&irsi

Vasárnap, 1921 március 27.

a szék karján. Egyszer, mint mikor szé) lóbázza a liliomot, megmozdult a kéz, a fiú nejába tévedt .. . Erre még emlékezett.

Aztán .. . homályossá vált az ügy. Kínosan felszedte magát Pálfai. A szája száraz volt. keserű. Nyomorultnak érezte magát. Szégyelte a gyöngeségeí. Az ablakhoz lépett, ahol egy kis asztalka állt. Az abiaken nyalábosán hullott be a nap. Odaált a fénybe és kinézett.

Soká állt itt, tatán egy percig is. Érezte, hegy keresztufhoz ért. Most valamit tenni kell. Ólmot, sok ólmot, ezen a világon minden ólmot a testében érzett. A gondolatai: szándékok és elhatározások mintha feldúlva, zűrzavarban előtte gomolyogtak volna ... Tétován állt, melyikhez nyúljon? Az ingatag ember kínos habozása volt ez a tett pillanatában. Végre és találomra a gondolatai közzé nyúlt és valami borzasztó ügyetlenséget kiemelt onnan.

— Minden . . . ingyen ide jött, — mondta keserű haraggal, félig az asszony felé visszafordulva. — Adja vissza!

Szerencsétlen elhatározás volt, ezt, abban a pillanatban, hogy kimondta, ő is tudta már. „Minden . . .“ Ez igaz volt. De ingyen? Megint a kertbe nézett, háttal, az asszonynak. Mint egy emelkedő gőzgomoly^ duzzadt, nőtt, erősödött benne a harag. A fiú éledve érezte, hogy feszíti valami belül. Akármi, de erő volt.

Az asszony megmozdult a karosszékben. Egyik keze a tépett ruháját fogta össze. Felállt. Irobolyogva érnyékgyanánt, mint egy fájó gondolat, ment és átment, visszajött, ott volt, elei tűnt, teít-vett, Pálfai iátta, nem értette. Aztán..., úgy rémiéit, valami szekrénybe nyúl, valamit eleje szór. . . Piros és zöld szikrlggsgban drágakövek csillognak szerte.

— Itt... ez is ., . afféle . . .

Mondta ezt az asszony? A hangját hallotta, és mégis úgy volt, hogy csak gondolta ezt Pálfai. Megint szakadozott részek.

— Alamizsna ... — Ezt haraggal Pálfai dobta oda.-- Igaza van ... — halkan, szomorún jött

a hang — Zoltán . .. bocsásson meg ... — Cleopatra akadozva beszélt. — Nem szorult alamizsnára. De mégis, nézze, ez jórészt... onnan jött. . . Lehet, nem kellett volna . . . nézze ezt. ., olvassa el ... és ne ,.. bolonduljon. 1 yógyuljon meg . .. Meg is fog. És becsülje meg... a fiatalságot . .. mindennél.,. drágább ... $ világon . . .

Különös, revelált beszéd volt. S a viaszk- szerü, idegen mosoly... A fiú döbbenve nézte.

— Olvassa el — mondta az asszony még

halkabban. — Mindjárt jövök. — Lehajtott fejje! átmenj a másik szobába. Az ajtó nyitva maradt.

Pálfai fehér lapot iaríott a kezében. És a lapon csillogó gyémántbetükkel irás, mint a tüzének gyémántos monogramjai. Nem is olvasta, mégis tudta, hogy az írásban az áll, hogy visszakapta a birtokot, a Pálfai-birtok az övék ismét 1 Ls ezen örülni keli és hálálkodni kell . . .

Nem értette egészen jól, olvasni kezdte. Benn a méfdk szobában jelentéktelen kicsiny dobbanás. Mintha párnázott szekrény ajtaját csapták volna be . ..

Az esze megállt. Mi ez? Ajándék? Mit

kell erre felelni ? Mit akar az asszony, aki egész életében rosszat akart ? . .. A nyitott ajtón már jött > leopatra.

Fehér arccal jött. balkeze most is a tépett

ruhát szólította a szivén, lassan jött a székig, csendesen leült, nem: lezuhant. Feje, szép szabályos lo-feje a szék támlájára hátrahajolt, szeme, hires kárítevő éjféli szeme lehunyódott.

A fiú előregörbülve nézte. Borzasztó félelem fogta el. A szive a torkában vert. Gyötrődve elerejött s kezét remegve, lassan az asszony kezére tette. A fehér kéz, szép fehér virág, élettelenül lehullott. Az összefogott lepel szertenyilt.

Cleopatra ismét ott feküdt mezíeienitett mellel, a szive tájékéról vékony, vörös csík főjdogéit, a sárga pongyolán nagy vörös folt. A fiú dadogó, panaszos kétségbeesett szólitgetásait a négy szoba visszhangosan verte vissza. Sokáig csak a csend felelt. Aztán . . . zavaros hangok. Beszéd . .. Hangok közeledtek. És úgy volt. .. hogy ő a gyilkos . .. Hogy menekülnie kell. Kínosan megmozdulni akart... És — felébredt.

VI.

Rőzsecsnmón, hűvös hajnalban, felgyürt kabátjába görnyedve egy fa tövén ébredt föl Pálfai. Mint a gyermek, aki álmában feneketlen mélységbe zuhant s akit a kétségbeesés révületéből mennyekbe dobott az ébredés, „ át mégsem, mégsem igaz! . ..“

óra hajnal volt még egészen homályos. Bo’dog sóhajjal nyúlt föl. Vaipmikor késő este üthetett le pihenni itt. Elaludt. És — álom. álom, ó boldog, jó Isten, hogy mindez csak álom. Nem gyilkos, nem ! Uira szabad, bünteien ember. Egyszerre tisztán emlékezetébe gyűlt m nden. Az őrültség, az asszony elpusztítása, amit tenni akart. A kétségbeesés, amit alig birt. ElcsodáfI